Téli csapadéklény

"A hóemberré válás evolúciója:

Nem csak az emberré, a hóemberré válás is hosszú folyamat volt. Bár nincs közös őse a hómajommal, a téli csapadéklény is sokat változott az idők folyamán."

(Részlet egy MTI-hírből)

Csengő füllel kelek, vagyis a szokásosnál is csengőbbel, hogy nem csak a magas vérnyomás zizegteti a dobhártyát, hanem még a tegnap éjjeli decibelek is, most meg szakad a hó, hihetetlen, hajnal négykor, amikor arcra estem az ágyba, még semmi sem volt, most meg derékig ér a hó a garázs előtt, bekapcsolom a tévét, Havas Henrik panaszkodik, hogy be van havazva, Hey-hó-reklám, téligumi, fehérítő, műholdkép helyett cserépkályhát raktak Aigner Szilárd mögé, nehogy lefagyjon a csokornyakkendője, hóember (téli csapadéklény) mondja a híreket: az Astoriánál éhes jegesmedvék tépik szét az utolsó élve maradt farkasokat.

Ennyit az időjárásról. Most pedig kultúra.

Szóval tegnap, vagyis előző nap, még teljesen szárazon, hómentesen, a munkaidő végét jelző kürtszó után nagy izgalommal siettünk a szakszervezeti irodára, ahol eredményes munkánk jutalmaként kettő darab jegyet vehettünk át az esti zenés műsorra, amely: a Mastodon és a High On Fire underground heavy metal együttesek koncertje Gödöllőn, a Trafóban.

A Budapesthez igen közel található Gödöllő méltán nevezhető az agglomeráció rockfővárosának, hiszen Budapesten már jóformán nincsen klub, ahol valamire való rockegyüttes játszhatna, kiszorult a rock oda, ahol mindig is otthon volt: a külvárosba vagy még a külvárosnál is kijjebb, Kerepes-tarcsánál is kijjebb, ki, ki, ki, egészen Gödöllőig. Ahogy annak idején a mindenféle veszélyesnek tartott, fölforgató elemek (például rockzenekarok) ki voltak tiltva Budapestről. (Gyerekkoromban például állítólag ezért lehetett sok érdekes emberrel találkozni a budaörsi Tüske sörözőben, amely a Budapest táblától mintegy ötven méterre helyezkedett el. Így idézte meg a posztmodern késő-Kádár a XIX. századi betyárvilágot, amikor is bevett trükk volt, hogy a betyárok a megyehatárra épített csárdában üldögéltek két szociálisan érzékeny rablás között, és ha jöttek, a csendőrök az egyik megyéből, átültek a másik megyébe, egy másik asztalhoz, és boroztak tovább. Persze simán lehet, hogy az egész sztori kamu, viszont elég jó.)

Tehát. A rock újra a fővároson kívül, spontán kitiltódva mintegy, hiába, igaza lehet a Magyar Nemzetnek, a kommunizmus minden tekintetben vissza van jőve.

Még mielőtt elindultunk a kedvező fekvésű agglomerációs település népszerű rockklubjába, utánanéztem az internet számítógépes világméretű hálózatán, hogy hogyan is alakul a Mastodon és a High On Fire együttesek koncertprogramja a téli hónapokban. Kérem szépen, a két zenekar két és fél hónapon át minden áldott nap játszik, közben bejárja egész Európát, ide Bécsből jön, az nem egy kunszt, másnap már Zágráb, harmadnap Milánó, negyednap Marseille, ötödnap Barcelona, és így tovább, tehát mindennap máshol, mindezt persze kajáért és néhány sörért, rendes szállás sincsen, alvás a kocsiban, a gázsi talán az útiköltségre elég, erre a zenére még Londonban sem kíváncsi kétszáznál több ember. Azt beszéltük a kocsiban, útban Gödöllő felé, hogy létezik-e vajon magyar zenekar, amelyik bírna egy ilyen turnét, vagy ez a speciális rockandroll-állóképesség kizárólag angol nyelvterületen szerezhető meg, és arra jutottunk, hogy bizony nincsen ilyen, nincs az az elkeseredett vagy éppen túlpörgött és lelkes magyar, aki (amely) erre képes lenne, talán a Dawncore vagy a Newborn próbálhatta volna meg fénykorában.

A helyiség kétszintes, a földszinten kocsma egy darab csocsóval, alul a terem, ahol koncertezni szokás. Fönn, a kocsmapultnál ült egy pofaszakállas, zsíros hajú, mosdatlan rocker, sárkánytetoválásokkal, egészen kicsit részegen, és annyira fáradtan, mintha éppen most fallabdázott volna három órát a sátánnal, rendelte a Jack Danielseket amerikaiul, mellette egy még szakadtabb, aki valamelyik környékbeli falu nyolcvanas években megragadt, hagyományőrző skanzencsövesének tűnt, szegecselt farmerdzseki, Venom-felvarró, jobb aluljárókból kinézték volna 1985 után, olyan nyomorultul nézett ki, hogy az embernek kedve lett volna odamenni hozzá: ne haragudj, kisegíthetnélek pár forinttal?

De nem volt idő kisegíteni, mert odalenn kezdődött a kultúrprogram, a Mas-todon együttes vezette elő sok színű műsorát. Megjegyzem, a Masto-don minden idők egyik legtökéletesebb metál együttes neve.

A zene pedig pont olyan, mint amilyet egy ilyen nevű együttestől elképzelnek. Olyan zene, amitől fél órán belül öngyilkosságba menekülne egy egész szociális otthon. Teljesen dekonstruált rock and roll, zajszimfóniák, őrült káoszritmikába kevert szóni-kus dzsesszmetál, tömény energia. Egy öreg hippinek kinéző huszonéves, egy óriás kerti törpe, és két ötvenes évekből visszasz-akadt déli autótolvaj fél óra alatt belegyalulta a talajba a boldog közönséget, aztán leszerelt, és ment vissza pólót meg cédét árulni.

Aztán fölcsoszogott a színpadra a két szerencsétlen csöves. Pofára esés: a pofaszakállas, beesett arcú nem részeg bizony Matt Pike, a doom metál egyik félistene, aki a nyolcvanas évek óta nyomja, kábé ekkora klubokban, ennyi ember előtt mindig, valószínűleg ugyanabban a nadrágban van azóta, és amikor énekel vagyis üvölt a mikrofonba, a leghátsó sorig érezni a szájszagát.

A még nyomorultabb csöves pedig a basszusgitárosa. És olyan erővel, pontosan, lenyűgöző fölénnyel és dühvel nyomják, hogy sírva kellett volna fakadni, abban a rekedt üvöltésből, a koszos farmerokból, sárkánytetoválásokból, a látható büdösből és azokban a súlyos, széjjelvert gitártémákból valami egészen megható és magasztos dolog látszott előbújni, mint apró, dagi angyalka a pöcegödörből: a rock and roll.

Az esti kultúrprogram elérte célját, mindannyian katartikus élményekkel gazdagodva tértünk haza. Ennyit az európai reneszánsz állásáról, most ismét időjárás.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.