Negyvenhárom éves vagyok. Punk. A Baross utcában lakok. Jelent ez valamit? - ragadta ki magát saját összefüggéstelenségéből Barangó a Kulti-plexben, aztán fizettetett még egy rozét. Fizettem. Barangó a magyar könnyűzene klasszikus szerzője (hasonlat: mint Zorán vagy a Pa-Dö-Dö), a "Szart sem ér szavad, /nyakadon a hurok, /hírmondód sem marad,/ nem lesz utókorod" kezdetű nótával és még egytucatnyi hasonló örök-zöld slágerrel, és persze aranybötűkkel írtamagát a magyar punktörténelembe, már ha létezik egyáltalán magyar puntörténelem (a Bucóén kívül).

Barangó pontosan úgy nézett ki, mint egy csöppet alkoholista, negyvenhárom éves, Baross utcai punk, csak fényképes igazolvány felmutatása után (egy négy éve lejárt újságíró-igazolványt lengettem neki) hitte el, hogy én vagyok én, pedig tizenöt éve ismerjük egymást, igaz, jó, ha négyévenként találkozunk, a mondatait percekig egyenesítgette, ismételgette, ivott újabb rozét, rozékat, kiderült, hogy mostanában a Columbo Kutyája nevű punkegyüttesben basszgitározik, szereti a birtokos szerkezeteket, Miskolcon volt egy A Gyáregységparancsnok Reggelije nevezetű zenekara is, és persze a kakukktojással, a Qssal sikerült punktörténetet írnia, már amennyiben, ugye, van punktörténet (a Bucóén kívül), és különben is a sors iróniája, hiába Barangó a nyelvileg legelkötelezettebb (bocs), magyarul legjobban tudó magyar punk, sokszoros korrektor.

Barangó egy kis idő és három rozé után erősen joestrummerezni kezdett, hogy mégis csak Joe Strummer volna a legnagyobb, a punk nonpluszultrájának csimborasszója, ami egyébként kedvemre való gondolat volt, bár régen hallottam bárkit is joestrummerezni, hiába voltam világéletemben halálos (die hard) Clash-rajongó.

Aztán jött dr. Máriás, a délvidéki trombitás festő, tolta a pocakját előre, öltöny, mellény, talán még óralánc is, egy dadaista Mixát Kálmán, pipa nélkül, tüskehaja dühösen böködte a levegőt, szögletes szemüvege huncutul (de tényleg, képzeljék el: huncutul) csillogott:

- Ugyan már, Joe Strummer!? Bazeg, a Thürmer Gyula jobb zenét csinál! - mondta, pedig tudjuk, hogy gyermekkori barátja, Rátgéber László kosárlabdaedző, a playoff-fuckoff dialektika megalkotója, a legnagyobb kelet-európai Strummer- és Clash-rajongók egyike. (Valahogy Strummer is vonzódott a Kelethez, ex-Jugoszláviához, turnézott Kusturica etnokáosz-macskazenekarával, például. Ezek a hülye dolgok mindig összeérnek sunyi módon.)

Aztán (Máriás bekeményített): Mit vársz még az élettől, Barangó? A végét.

Pontosan egy héttel később, 2002. december 22-én, Joe Strummer, polgári nevén John Graham Mellor (született: Ankara, 1952) délután somerseti háza körül megsétáltatta kutyáját, aztán rosszul lett, és meghalt. A halottkém szívrohamot állapított meg, de én tudom, hogy Barangó és dr. Máriás ölték meg, bosszúból. A szemetek.

Joe Strummerrel 1978-ban, a nemzetközi gyermekév verőfényes nyarán találkoztam először, Alsó-Bélatelepen, a 7637-es számú Jakupcsek Gabriella Úttörőcsapat táborában. Zászlófelvonásnál fegyelmezetlenül viselkedett, orrát túrta. Török bőrdzsekijének váll-lapján szakaszvezetőnyi csontcsillag fehérlett, rövid mohikánfrizurát (amely fazonnal a 2002-es labdarúgó-vb-n csúnyán visszaélt az ostoba, gyerekes Beckham), szakadt farmert és bakancsot viselt. Azt mondta, egy 1976-os Sex Pistols-koncert hatására ugrott át a kocsmarockból a punkmozgalomba, bár húszon túliként már akkor túlkorosnak számított. (A három évvel fiatalabb Mick Jonesszal együtt lettek a punk lennonmccartney-ja.)

Az Avanti Poppolót fütyülte a strandkerítésnél, két öngyújtóval gyújtott rá, az egyikre a "Dolgozni" szó volt gravírozva, a másikra: "Keményen". A lányok összesúgtak a háta mögött.

Hangjában mindig ott vibrált az az igazi, külvárosi proletárdüh, amely kizárólag belvárosi, középosztálybeli entellektüelek sajátja. Belegondolni is rettenetes, mi történhetett volna, ha Strummer-Mellor a századfordulós Oroszországba születik.

De ne egyszerűsítsünk ennyire: a punkba ugyan ő verte bele az Amerika-, globalizáció- és kapitalizmusellenes politikai indulatot, a militáns antirasszizmust és a latin népfelkelések mitológiáját (a spanyol polgárháborútól a nicaraguai sandinista lázadásig), mégsem lehet vörös alapon fekete, gitáros Che Guevarává litografálni, mégis egy igazán nyugati figura, szociálisan hiperérzékeny kultúrindividualista radikálfilantróp.

A világforradalom: egy jól sikerült reggae-basszmenet, egy zseniális rockabilly-gitártéma, klasszikus munkásdalok és futballnóták énekdallama, gyújtó hangú, de ravasz szöveg, rum, kokain jól öszszerázva! - kiabálta az alsó-bélatelepi strandon.

Bután néztünk, Lenin, Che Guevara, Elvis Presley, Manu Chao, dr. Máriás, Barangó és én. (A két gonosz magyarban már ekkor csírázott a rettenetes bosszú.) Egyedül Brian Setzer értett volna valamit, de ő akkor banánfrizuráját igazíttatta egy memphisi fodrásznál, közben gitárján a Brand New Cadillecet gyakorolta.