A vasárnap reggelnél misztikusabb, nemlétezőbb intervallum nincsen a téridőben, talán ha az Atlantisz vagy Kaya Ibrahim. A vasárnap reggel énnekem szinte egyáltalán nem létezik, csak, persze, álmomban, ébren nem láttam vagy tizenöt éve, ha utánaszámolok.

Pocsék szokás, meglehet, sőt néha elgondolom, miket hagyhatok ki, milyen démonok garázdálkodhatnak ilyenkor.

A vasárnap reggeliek, amennyire én tudom, általában álmosan kapcsolgatnak csatornák közt, rajzfilmről egzotikus, véres dögöket tépkedő állatokra, színes halakról félig alvó színészekkel hadakozó riporterekre.

Utolsó gyomorszájas vasárnap reggeli élményem a Halló Vasárnap című melegítős-terepjárós-fukszos, tökéletesen értelmetlen, de annál silányabb kivitelű műsorbravúr volt, akkor éreztem, nem szabad ezt, mármint a vasárnap reggelt nagyon erőltetni, még sérülés lesz.

Pedig isten az atyám, roppantul fogékony vagyok a hülyeségre, semmi sem hoz annyira lázba, semmi sem szabadítja el bennem az adrenalint annyira, mint amennyire a tömény hülyeség, szinte euforikus állapotba tudok kerülni. És hiszem, sőt vallom, a mi nemzeti hülyeségkincsünk páratlan, abszolút világélvonalban vagyunk, én el nem tudok képzelni még egy ennyire hülye országot, szeretem és meg is becsülöm ezért nagyon.

Ahová ki akarok lyukadni, és ne féljenek, ki is lyukadok: egy durva éjszakai fejfájásroham miatt, illetve egészen pontosan a koffeintartalmú fájdalomcsillapító miatt ébren töltöttem a legutóbbi vasárnap reggelt. És a tévét kapcsolgattam, azaz csak kapcsolgattam volna, ha nem ragadtam volna le a királyi egyesnél, és nem röhögtem volna fél, uszkve háromnegyed órán át egyhuzamban, de úgy, hogy ágyrugókat kellett cserélni később.

Egy kisvárosi művelődési házban, bocsánat, otthonban találtam magam fektemben, de olyan kisvárosi művházban, hogy a tíz ujját megnyalná utána egy jövő század végi régész, a legtipikusabb, legautentikusabb hetvenes évek, hogy mitől lett ez az érzésem, pontosan meg nem tudom mondani, talán a burkolóelemek, a lambéria, meg az arcok, de még inkább az egész ahogy van, a műsorkészítők buzgalmát dicsérendő, ez a fénytelen szürke massza, ami folyt kifele a tévémből, hát ez volt maga a reménytelen hetvenes évek, november hetediki ünnepségre készül a kollektíva.

A színpadon éppen indult az obligát pedofil program, minden kisvárosban van ilyen pusztító kiskorúak tánccsoportja, és ha rendezvényszagot érez, menthetetlenül föl is lép: hét-nyolc éves, 120 centis, huszonöt kilós kislányok járták apró miniszoknyácskában és fényes bodyban erotikus táncukat, fegyelmezett arcú nagyszülők ültek horgolt kardigánokban, ölbe tett kézzel a kemény faszékeken. Tehát egy kisvárosi kultúrműsort látunk, esztrádot. De mégsem.

Huncut mosolyú, fiatal műsorvezető fiú ül velem szemben, nem létező arc különben, belevész a szürke háttérbe, időnként, teljesen indokolatlanul mozogni kezd, járkál, jön felém (ne!, nee!), mellette nagy üvegtáblák és faliújságok haladnak el, mintha üzemi folyosón játszódna az egész, menzára menet. A tér megfejthetetlen, pszichedelikus, álomszerűen zavart. Leül az útvesztőket bejárt műsorvezető, beszél valamit, de nem tudok figyelni rá, mert mögötte, erős fekete zakóban idős ember ücsörög karónyelő pozícióban egy padszerűn, de úgy, hogy pont a vállán ül a műsorvezetőnek, néz a fejéből kifele, tök egyedül a nagy térben, egymagában, nem lehet tudni, hol van, hogy került oda, ki ő, csak anynyit, hogy ő hóbagoly, és a műsorvezető vállán ül, onnan indul majd egérvadászatra éjszaka.

Előkerül egy fiatal hölgy is, egy hatvanas évek-retró kosztümben, ő is szürke, szinte fekete-fehér, kiviszi a színeket a tévéből, a kontúrjai elmosódnak, az ő vállán nem ül senki, viszont a hajába játékosan behajlik az egyik díszletfikusz, így Csingacsgukra, a mohikánok főnökére emlékeztet leginkább.

A városi tévés színvonalú és valóban, városi tévék által készített teljesen érdektelen riportocskák - vágóképek: asszonyok piacra mennek, asszonyok buszra várnak, fiatal pár kézenfogva ballag előre - is számtalan vidám pillanattal és nagy igazsággal ajándékoztak meg. A turista ötven kilométeres körben mozog - írta le egy szakember az idegenforgalom mozgásegyenletét.

Hanem amikor színpadra pattant egy bácsi, jobb sorsra érdemes magyar-történelem tanár, a könnyem csordult helyből. Gálvölgyit nem tudták volna ilyenre maszkírozni: duplaszódásüveg-szemüveges ember pattog a tábla körül, és színpadiasnak szánt, széles gesztusokkal diákbakikat olvas föl papírból. Itt már a városi tévés szintről az iskolatévék, illetve -kiadványok szintjére kezdtünk sülylyedni.

Miután a rivalizálást fölváltotta a kistérségi együttműködés (vágóképek: aszszonyok piacra mennek, asszonyok buszra várnak, fiatal pár kézenfogva ballag előre), majd önfeledt nyugdíjasok énekeltek kórusban a kézimunkázás szépségéről, már túlcsordultam. Háromnegyed óra alatt megismertem a megye valamennyi szervezett nyugdíjasát és iskoláskorú gyermekét, megvolt az összes szakkör, kézimunkacsapat, bábegyüttes, gobelinművész, kézműves műhely és helytörténeti gyűjtemény, minden iskolai ünnepségen kötelező műsorszám, versmondó, népdalozó, táncoló, aki csak föl bírt mászni a művházszínpadra; a közösségi élet számtalan értékes formában gyümölcsözött, már csak Kádár elvtársat vártam volna, hogy beleírjon valami szépet a brigádnaplóba, aztán vállát megrántva a túlméretes VOR-zakóban elkacsázzon a szkájfotelek és fikuszok között.

Uj Péter