Harminckét évig - 1956-tól 1988-as nyugdíjazásáig - volt a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, miután 1954 és 1956 között a Szabad Nép kulturális rovatát, majd a lap titkárságát vezette. Több mint három és fél évtizedet töltött e lapnál, mégsem lehet azt mondani, bárki is ismerte. Persze: jó humora volt, széles körű műveltségét, tájékozottságát, mesélőkedvét minden beszélgetőpartnere élvezte. Lehetett szeretni és nem szeretni, de vitathatatlan tekintélye volt a lapcsinálásnak, aminek - lévén nyomdász is - minden apró trükkjét, fortélyát ismerte. Tekintélye volt a kéziratok elbírálásában is: kevesen bírták azt a szellemi gazdagságot, amit ő magáénak tudhatott. Mindezekkel együtt, egy bonyolult korszak kiismerhetetlen vezető egyénisége volt, megannyi ellentmondással.

1920-ban született Temesváron, olyan közegben, amelyről maga nyilatkozta később: jelkép volt, jelképe valami olyan többnemzetiségű kultúrának, aminek később inkább csak a hiányával találkozott. Szülei Németországba emigráltak, Hamburgban telepedtek le. Rényi a nevezetes Lichtwark-Schulében tanult, amelynek tanítványa volt többek között a későbbi német kancellár, Helmut Schmidt is, akivel élete végéig személyes kapcsolatot ápolt. A Weimari Köztársaság reformszellemében működő iskola mély nyomot hagyott benne, tudását, világszemléletét itt alapozták meg. 1934-ben, Hitler hatalomra jutása után költözött vissza Magyarországra. Jobban beszélt németül, mint magyarul, így a német birodalmi iskolába, a Reichdeutsche-Schulébe íratják be, ahová az otthoni viszonyoktól megundorodott, liberálisabb gondolkodású német tanárok menekültek. A numerus clausus miatt nem mehet egyetemre, 1938 és 1942 között nyomdász, Kner Imréhez kerül Gyomára, később a budapesti Hungária Nyomdában dolgozik, ahol mindennapos vendég a magyar irodalom krémje. Megismerkedik Veres Péterrel, Illyés Gyulával, Radnóti Miklóssal.

1946 és 1948 között a Szikra Nyomda nyomdászgrafikusa, majd 1954-ig a Magyar Dolgozók Pártja agitációs és propagandaosztályának munkatársa. 1954-től 1956-ig a Szabad Nép kulturális rovatának, majd titkárságának vezetője, 1956-tól a Népszabadság főszerkesztő-helyettese.

Ahogy a szerkesztőségi anekdota-gyűjtemény jelölte: örökös főszerkesztő-helyettese. Mert a szóbeszéd szerint ő maga volt a kitalálója és első számú terjesztője annak, hogy nem azért nem lehet a Népszabadság főszerkesztője, mert a párton belüli viszonyok nem teszik azt lehetővé, hanem mert nem is alkalmas rá. Tehát önmaga teremtette meg és propagálta azt az idővel abszurdan valóságossá váló mítoszt, hogy ő az örökös második számú embere - az MSZMP első számú orgánumának.

Ennek magyarázata a Népszabadság újságíróinak 1956. decemberi sztrájkja, amit sem a szerkesztőségnek, sem magának Rényinek sohasem tudott Kádár János megbocsátani.

1956. november 17-én közölte a lap Tito pulai beszédét, amelyben a jugoszláv vezető élesen kritizálta a Szovjetunió azon politikáját, ami az október 23-i magyarországi eseményekhez vezetett. Rényi nemcsak hogy leközöltette a beszédet, hanem a beszédet üdvözlő kommentárt is íratott hozzá. Ennek kézirata Kádárhoz jutott, aki magához hívatta Rényit. Élesen összevitatkoztak. A következő napokban megjelent a Tito-beszédet kommentáló Pravda-cikk, majd a Borba viszonválasza, a Népszabadság-kommentár viszont nem jelenhetett meg. Kádár ellenállt: egész helyzetének, megbízatásának az aláásása lett volna, ha a párt központi lapjából a szovjetek esetleg azt olvassák ki: egyetért Titóval.

A szerkesztőség nagy része sztrájkba lépett, ellenlap készült, aztán néhány hét után a viszonyok rendeződtek. Rényi visszatért a munkájához, beállt a sorba. Már csak a rákosista terror visszatérésétől való félelem is Kádár vonala mellé állította.

A hosszú évtizedek alatt, amíg a lapot vezette - mert ő vezette a Népszabadságot valójában, hiába neveztek ki föléje főszerkesztőket, többnyire parkolópályára állított pártmegbízottakat -, sajátos kettős vonalat vitt. Taktikája az volt, hogy az MSZMP-ben a dogmatikus és a reformszárny között dúló, az egzisztenciákat mélyen érintő vitákban hol ide, hol oda, hol pedig egyik fél mellé sem állt. Még akkor sem, amikor a lapnál e két gondolkodás már éles küzdelmekbe torkollott.

Rényit a köztudat ennek ellenére Aczél György embereként tartotta számon. És valóban: különleges volt közöttük a kapcsolat. Emberileg is. A kérdés azonban annál összetettebb, hogy csupán az Aczél-Rényi relációt nézve megérthető volna. Nem feledve Rényi kivételes szerkesztői és általábani "újságcsinálói" kvalitásait, megint csak az ő politikai, kultúrpolitikai vonzalmaira kell hivatkoznunk. Nem valószínű, hogy valaha is megtudjuk, mik voltak Rényi igazi ambíciói. Egyfelől, nagy realista lévén feltehetően látta, hogy milyen határai vannak az ő pártállambeli karrierjének. Másfelől viszont vérbeli politikusként tudta, hogy abban a rendszerben egészen elképesztő fordulatok is történhetnek.

Személyiségéből, habitusából értelemszerűen következett, hogy amikor módja volt rá, első emberként - a lap első embereként - igyekezett viselkedni. Meg kell állapítani, hogy nagyon sokszor volt rá módja. Ha volna lehetőségünk az elemzésre, sok-sok példán bizonyíthatnánk, hogy a káderpolitikában, a lap irányvonalának alakításában, a publikációs politikában a Rényi-féle "irányvonal" érvényesült.

Ez az irányvonal azonban korántsem volt mindig egyúttal "aczéli" irányvonal is. Rényi politikusi mivolta ugyanis magától értetődően diktálta azt, ami egy autoriter rendszerben természetszerű: az első számú emberhez kell igazodni. Innen nézve Rényinek a Népszabadságnál befutott pályája a Kádárhoz való igazodás kísérleteinek történeteként is felfogható. Természetes, hogy Kádár és Aczél viszonya sokkal bonyolultabb annál, mint amilyennek az ma látszik. Kádárnak voltak "balosabb" időszakai. Hogy milyen mértékben kényszerűségből, például szovjet nyomásra, az itt nem igazán fontos. Tény, hogy ilyenkor Rényi igyekezett, ha nem is "kádáristává" lenni, de legalábbis követni őt. Vagyis ugyanaz a Rényi Péter, aki általában a Népszabadság mozgásterének, publikációs lehetőségeinek tágítására, a lap minőségének javítására törekedett, ha úgy hozták a hatalmi viszonyok, hajlandó volt "balos" kalandokra is vállalkozni.

Noha Rényi verbálisan kijelölte a maga helyét a rendszer elitjében azzal, hogy ő az örökös első számú főszerkesztő-helyettes, ezzel a pozícióval igazán soha nem volt elégedett. Ha megnézzük az ő korosztályosai karrierjeit, akkor két dolgot állapíthatunk meg. Egyrészt azt, hogy joggal volt elégedetlen. Mert nála rengeteg jóval kisebb képességű "káder" jutott magasabbra, mint ő. Másrészt azt, hogy nemigen volt oka az elégedetlenségre. Egyfelől, mert igen sok, különféle területen betöltött funkciója révén nagy befolyása volt a kulturális életre. Másfelől, mert hozzá hasonló kvalitású értelmiségiek nála jóval távolabb voltak fontos pozícióktól, a hatalom befolyásolásának lehetőségétől. És ami a leglényegesebb: pusztán szakmai szempontból nézve valószínű, hogy az adott korban a legjobb pozícióban volt.

Rényi ma már furcsának tetsző szerepet vállalt magára. Valaha feudális viszonyok között, eléggé megszokott volt ez a figura: a szürke eminenciás. Az egy párt hierarchiájában ez ugyancsak természetessé vált. Bármiképp alakult is: a Népszabadság tényleges szerkesztője volt, de mindig valamely igazi káder felügyelete alatt, akit többnyire messze meghaladt szellemi potenciáljával. Végtére is illet ez a rang, az örökös első főszerkesztő-helyettesé, a szerephez, amelyet a pártlapban vállalt. Igazi újsággá igyekezett alakítani a propagandaorgánumot. Igyekezett a lehetőségek határáig nyitottá tenni a lapot, de ennek fejében nagyon szigorúan tiszteletben tartani a határokat. Igyekezett tehetséges embereket alkalmazni, és ezeket a tehetségeket ugyanakkor szigorúan kordában tartani.

A lehetőségek határait többnyire helyesen mérte föl, csak a szükséges kockázatokat vállalta. Alapvetően elkötelezett híve volt a Kádár-rendszernek, meggyőződése volt, hogy akkor és ott jobb megoldás nem lehetséges. Ám arról, hogy általában mit gondolt a kommunista eszmeiségről, hogy hitt-e benne, mint világmegváltó gondolati és gyakorlati rendszerben, már csak iskolái, neveltetése, intenzív nyugati kapcsolatai, tapasztalatai miatt sem tudhatunk. Fiatalkorából maradt benne antikapitalizmus és baloldaliság, a világ jövőjét leginkább valamilyen megreformált, demokratizált szocializmusban tudta elképzelni. És biztosan nem tudott megszabadulni attól a lenini eszmétől, hogy ehhez mindenekelőtt és mindenáron meg kell tartani a hatalmat. Mégis: igazságtalan volt vele Hans Magnus Enzensberger, amikor a nyolcvanas évek közepén egy budapesti beszélgetésük után úgy jellemezte: a kommunizmus őskövülete, aki irodájában ülve képtelen a külvilág változásainak észlelésére, arra, hogyan terjeszkedik immár a körút mellékutcáiban is a kapitalizmus.

Ebből a környezetből, habitusából következett szerkesztői magatartása is. Éber és éles elméjű cenzor volt természetesen, de nemigen próbálta munkatársait alkatuktól, meggyőződésüktől idegen feladatokra kényszeríteni. A diktatúrát egyrészt meggyőződéssel, másrészt okos taktikázással igyekezett gyakorolni. Érvelésének őszinteségében viszont sohasem lehetett egészen biztos az ember: nem lehetett tudni, valóban meggyőződése-e, amit mond, vagy csak úgy érzi, most ezt muszáj mondania, illetve éppen az a legcélravezetőbb érvelés. Nem lehetett tudni, mikor képviseli a pártot, mikor Aczél Györgyöt és mikor önmagát.

Szerkesztői ambícióit három és fél évtizedig minden értelemben, félreismerhetetlenül magán viselte a Népszabadság. A karácsonyi számok, amelyekben a magyar irodalom jeles képviselői szólaltak meg, az, hogy 1967-ben a Népszabadságban nyilatkozott először aktuális politikai kérdésekről Lukács György, s egyáltalán az, amire annyira büszke volt: hogy - az aczéli politika jegyében - kerekasztalok, viták, eszmecserék fórumaként, ösztönzőjeként sikerült nyitnia a pártlapnak.

Nem mellesleg: nemcsak vitatható, de mindenképpen nagy egyéniségű szerkesztő, hanem jeles publicista, kritikus is volt, kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal, ismertséggel. Több kötete jelent meg, s mint a Filmművészeti Tanács elnöke is tevékenykedett 1980 és 1988 között.

A rendszerváltást már nem értette igazán. Félt tőle. Megmaradt annak, ami volt. Hosszú ideig valódi hatalommal, befolyással bírt a magyar szellemi életben, amivel így is, úgy is élt. Ellentmondásos korának, életének, munkásságának mélyebb elemzése a higgadt szemléletű utókorra vár.