Lehetséges, hogy valamikor mondtam ilyesmit. Ez azonban azokra a struktúrakutatásokra és -elképzelésekre vonatkozhatott, amelyek egy társadalomszerkezetet tudatunktól független, objektív valóságnak képzeltek el. Ilyen struktúra csak megátalkodott materialisták és a gazdaság determinatív erejében hívő, csökönyös közgazdászok fejében szokott kialakulni. E fajta fosszilis képződmények azonban már csak a lapidáriumban találhatók.

Fontosabb azonban az ódzkodó urak reflexszerű irtózása e kérdéstől. Az, hogy csípőből utasítják el a probléma fövetését, persze érthető. Hisz maga a presztízsét elvesztett szociológia is ezt teszi világszerte. Kit érdekelnek ma már a társadalmi osztályok vagy a társadalmi rétegződés? Ez maga a megunt tegnap. Ma a minőségi kutatás a divat, ami persze Kelet-Európában úgy is értendő, hogy kvantitatív vizsgálatra nincs pénz. De úgy látszik, igény se, mert maga az érdeklődés az, ami megváltozott. Most a mentalitások, régióidentitások, etnikai különösségek és hasonlók az érdekesek. Lehet ezt divatként bírálni - de ez nem változtat a helyzeten. Így aztán, ha valaki azt szeretné megtudni, hogy például milyen a mai lengyel társadalom szerkezete, az a kasubok attitűdjéből vagy a katolikus női hajlamok sajátosságait föltáró kvalitatív elemzésekből kell hogy kikövetkeztesse - ha tudja. Egyes helyeken a szociológia szakos egyetemi hallgatóknak nem is hirdetnek társadalmuk struktúrájával, például a román társadalommal foglalkozó kurzusokat - mesélte nekem mostanában egy Kolozsváron frissen végzett szociológus. Holott régen azt tartották, hogy a rendek, osztályok, rétegek, vagyis az ilyenféle nagycsoportok sajátos összetétele jelenti egy-egy társadalom szerkezetét, és ez a szociológia alapkérdése, hisz ennek hozzávetőleges tisztázása nélkül nincs értelmes beszéd a társadalomról. Ugyanakkor Somlai Péter szociológus barátom megnyugtatott, hogy ők még az ELTE-n alaposan megtanítják a struktúra és a rétegződés tudnivalóit - noha ez már a kutyát se érdekli.

Érdemes belenézni a Kovács Éva szerkesztette, épp most megjelent könyvbe, a Mi újság a kelet-közép-európai szociológiában? Nem mintha a szerzők hiányolnák, amit most itt feszegetek. Sőt ahol még ilyesmi folyóiratban, oktatásban, konferencián fölbukkan, azt a régi kánon maradványaként osztályozzák, mint múlt idők üledékét. Mindezt Tamás Pál is, aki az említett könyvhöz ajánló fülszöveget írt, csak megerősítette. Mindenütt, s így a mi tájainkon is immár inkább csak kulturális miliőkkel foglalkoznak, azt kutatják, nem pedig a társadalom szerkezetét. Egy kivétel van, ezek a szerencsétlen csehek - mondja Tamás Pál -, de ez betudható utóbbi, sanyarú évtizedeiknek. Ők még, többnyire amerikai mintákat követve, szorgalmasan méricskélik társadalmuk összetételét. Van ugyanakkor - mondja - egy olyan törekvés, amely az információs társadalom problematikájából következően a tudásalapú megoszlást regisztrálja, figyeli, minősíti, és az államnak a globalizációs folyamattal kapcsolatos feladatai alapján tagolja a társadalmat. Ezt nem nevezik struktúrának vagy szerkezetnek - de akár az is lehet.

Érdemes tehát figyelembe venni, hogy mivel a hagyományos struktúravizsgálatok kimentek a divatból, és ezzel együtt a szerkezet, rétegződés alapkategóriái is porosnak vagy gyanúsnak tűnnek fel és kerülendők, nem biztos, hogy a társadalomvizsgálatok ne használnának valami másfajta társadalmi tagolódási szempontot. Persze hogy használnak!

A struktúrakutatásoknak a XX. század második felében erős ideológiai és sokszor éles politikai töltetük volt. Mindig uralkodó osztályról, elnyomásról meg hasonlókról esett szó. Ha aztán ártatlan tekintetű stratifikációelemzők csak úgy, minden ideológiai előfeltevés nélkül egy társadalom rétegződését próbálták leírni, hamarosan minden rosszat kiderítettek a társadalomra vetett tekintetükről és róluk. Általában is éles viták dúltak minden részletkérdés körül, de olyan alapkérdés se volt, amelyben akár viszonylagos egyetértésre lehetett volna számítani. Nemde, az ilyen helyzetet szokták egy tudomány életerős periódusának nevezni? Aztán pedig - anélkül, hogy bármi is megoldódott volna - jött a posztmodernnek nevezett fordulat, s mindent elfelejtettünk. De - ezt ma egyre hangosabban mondják - ez az új, fényesebb tudás egyik előfeltétele. Így aztán mára e tekintetben megszabadultunk a szemellenzőként ható ideológiáktól, és ezért világosabban és áthatóbban látjuk a társadalmat.

De mit látunk? Hát természetesen azt, amit reggeltől estig a politikusoktól és az ő szavaikat permetező kommentárokból hallunk, és mindezt csak alátámasztják a megfrissült tudományos kutatások. E kutatások az interdiszciplinaritás értékétől vezérelve - ennek csak örülhetünk - ma már nem szeparálódnak el tudományágakként, hanem problémacsoportokra fókuszálnak. Ilyenek a gender studies, cultural studies, ethnic studies, minority studies, amely kérdéskötegek nevét lehet ugyan magyarra fordítani, de attól még velejéig amerikai természetűek maradnak. De ez a globális civilizálódás folyamatában természetesnek mondható. Ennek következtében aztán világszerte nőket és férfiakat, fiatalokat és öregeket, betegeket és egészségeseket, főleg persze etnikumokat látunk, de szép számmal az ember és isten viszonyában fogant különféle vallási csoportokat, az ember-állat vonatkozásában pedig többnyire az állati jogok közönyös semmibevételét konstatálhatjuk. Mindenütt ugyanazok a problémák, noha a mértékek eltérhetnek. Ez azért is érdekes, mert az ilyen szemlélet mentén az eddigiekben mindig csak franciának, argentinnak, kínainak stb. mondott társadalom helyett közelebb jutunk a világtársadalom képzetéhez - vélhetik a globalizációt sürgetők. A "világ proletárjai" gondolat jegyében ugyan az ilyen fajta, azaz nemcsak kontemplatív, hanem a világot megváltoztató, gyakorlatba fordított, globális szemlélet egyszer már kudarcot vallott. De hol van az előírva, hogy mindig kudarcot kell vallani?

Ma tehát előttünk áll egy ideológiamentes és fölöttébb természetes társadalom, és tisztánlátásunkat nem homályosítja el a rendiség indulatos kritikája vagy az osztályszemlélet torzító szemüvege. Ez lehet, hogy fontos előrelépés. Lehet, de nem biztos. A régi, megunt tagoltságok ma már érdektelenek, annál izgalmasabbak az új társadalomszerkezeti szempontok. Képtelenség ugyanis tagolatlan tekintetet vetni a társadalomra. Egyszerűen nem vagyunk rá képesek.

Hogy milyen a társadalom összetétele, szerkezete, tagoltsága, struktúrája - nevezzük most akárhogy -, azt azért kell tudni, mert a társadalomról folyó beszéd, és bármilyen, a társadalomra vonatkozó döntés esetében ez lényeges kérdés. A társadalom ugyanis sohasem homogén tartalmú fogalom, hanem parasztokból, nemesekből, burzsujokból, proletárokból, bohémokból, illetve törzsi-nemzetiségi tagoltságból, különféle vallású és különböző nyelvet beszélőkből stb. összetevődő népesség. Az e fajta társadalmi nagycsoportok között néha igen nagy, néha viszont mérsékeltebb az éppen felvett empirikus szemponttól és kortól függő különbség - de különbségek mindig vannak.

A civilizációs, anyagi, spirituális stb. különbségek pedig nem egyszerűen individuális jellemzők, hanem csoporttulajdonságként tapasztalhatók. A társadalmak nem az egyének sokfélesége miatt, hanem a társadalmi csoportok különbözősége miatt tarkák. A tarkaságot meg azért vesszük észre, mert a világra vetett tekintet már akkor globális volt, amikor az ember még nem is tudta, hogy a Föld gömbölyű. Így nézte a maga világát, benne a magyarokkal, már a magyarok harci-törzsi szerkezetét leíró Bíborbanszületett Konsztantinosz is; vagyis a vizsgáló tekintet általános és átfogó igényű volt, és azóta is az. Így lehetett keresni szerte a világon rabszolgát, jobbágyot, arisztokratát, burzsoát és proletárt. Hogy aztán a strukturált és strukturáló tekintet mit vett észre - és hol mit konstruált -, az már más kérdés.

De miért is nem használjuk mostanában a társadalomszerkezet kifejezést? Azért, mert ideológiailag szennyeződött, vagy azért, mert túl nagyképű vállalkozásnak tetszik ma ennek föltárása? Föltehetően mind a két ok közrejátszik abban, hogy a struktúra, összetétel, fölépítettség, tagoltság mint a társadalomszerkezet látszólagos szinonimái és mint megoldatlan problémák útszélre kerültek - hogy ne akadályozzák a gyorsabb haladást. Gyorsan félretettük hát a nagy narratívákkal együtt az egészben látás igényét. Azt azonban nem sikerült elérni, hogy ne valamiféle tagoltságban lássuk és fogjuk föl a körülöttünk lévő társadalmat. Ezt azonban most nem nevezzük sehogy se, csak nőkről és férfiakról, fiatalokról és idősekről, fővárosiakról vagy vidékiekről stb. beszélünk.

Összetevődik ma is valahogy a társadalom, de jobb ezt nem firtatni, mert azonnal előbújnak a nagy elbeszélések Menenius Agrippától Marxig. Vagyis az organikus társadalomtól az osztálytársadalomig mindazok a szemléletmódok, amelyek fényében okkal és következményekkel strukturálódott valahogy a társadalom, és amelyek meg is magyarázták, hogy mi miért van úgy, ahogy van. S ráadásul - tudjuk -, nemcsak magyarázták, hanem a strukturált tekintet nyomán meg is változtatták, a tekintet konstruálta formákba préselték a társadalmat. A préselés során keletkezett sorjának meg annyi volt a sorsa. Megértem hát, ha valaki ódzkodik az ilyesmiktől.

Most tehát ott tartunk, hogy egy nagymértékben reflektálatlan folyamat következtében a társadalomnak csak természetesnek tekintett csoportösszetevői vannak. Vagyis nők-férfiak, fiatalok-idősek, egészségesek-betegek, az istent különféleképpen, avagy különféle isteneket imádók, de mindenekfölött ilyen meg amolyan etnikumok. Hallani néha valamit a mobilitásról, de ez az előző mondatban fölsoroltakra nehezen alkalmazható szempont. Így aztán valakik valahonnan bekerülnek az elitbe. Elit ugyanis létezik. Ez nem is vitatható. Épp az a jellemzője, hogy vitán felül létezik, senki nem vitatja mibenlétét. Ezért aztán semmi értelmeset nem is lehet tudni róla. De létezik, hisz elitkutatások aztán vannak, és vannak méregdrága elitlapok (bár pontosan nem tudni, hogy nekik vagy róluk?), állítólag elkülönült helyeik a társadalmi térben stb., de strukturálisan csak annyi hallunk az elitről, hogy rejtőzködő. És ez nem is lehet másként, ha nincs egyébiránti társadalmi szerkezet, amelyhez képest fölfogható lenne. Lehet, hogy nem is az elit tagjai rejtőzködnek, hanem csak mi pislogunk, s tagolt tekintet hiányában nem látjuk a társadalom szerkezetét?

Van, aki aztán mérgében még tovább megy. Az e havi Filmvilág három tanulmányt közöl. A vezértanulmány - Schubert Gusztáv tollából - roppant elkeseredettséggel állapítja meg, hogy a magyar társadalomnak se közepe, se széle, se hierarchiája, se semmije. Nincs is társadalom. Ami meg nincs, azt nem is lehet lefilmezni. Valahogy újjá kellene építeni a magyar társadalmat, "egy ideológiamentes, nagyon is pragmatikus, nemcsak nevében polgári Magyarország szkriptjét" kellene megírni. Ezzel szemben, aláhúzandó a vezértanulmány állítását, Bakács Tibor Settenkedő arról tudósít, hogyha angol filmeket nézünk, akkor menthetetlenül képet kapunk az angol társadalmi csoportokról is, mert a filmesek térábrázolása szoros összefüggésben van saját identifikációjukkal, vagyis - ha jól értem - a brit alkotóknak a társadalmi szerkezet által meghatározott, biztos helyzettudatuk van. Vágvölgyi B. András pedig azt a mindnyájunk által a gyöngyvászonról ismert amerikai várost villantja föl, amelyben élesen elkülönülő társadalmi kategóriák kelnek életre, s már az 1930-as évek óta úgy tetszik, mintha az amerikai városszociológia eredményeit fotóznák a filmesek. - Azaz, máshol van társadalom, sőt világosan artikulált az összetétele. Nálunk meg csak ez a puszta.

E három kiragadott írás szimptomatikus jelentőségű. Mivel is elégedetlenek a szerzők? A hazai filmekkel, a magyar társadalommal vagy csak annak tagolatlanságával? A dolgok és szempontok keverednek - s mi sem természetesebb. Ugyan mondjuk már meg, ki artikulálja a társadalmat? Ki írja a szkriptet (amit ráadásul ideológiamentesen és pragmatikusan kellene írni)? Mihancsik Zsófiától azt hallom, hogy a múltkoriban Spiró György mondta keserűen a mikrofonba hazai állapotunkról, hogy szétesett ez a társadalom, semminek semmi formája. Szóval, amíg a szociológusok haladnak a korral, s lekaparják bakancsukról a társadalmi struktúra sarát, addig holmi tudós laikusok a régi, strukturált tekintet adta rend megbomlásán boronganak. De akkor kérdezzük azt is, hogy a XIX. század nagy nagyregényírói készen kapták valakitől a tagolt társadalmi nagytotálokat, vagy ők maguk is artikuláltak? (Fábri Anna "Jókai - Magyarország"-a; Victor Hugo, Dickens, Lev Nyikolájevics!!!)

Anélkül, hogy tudnám a választ, gyanítom, hogy a politikusoknak sok közük van az artikuláláshoz, a társadalmi csoportok megnevezéséhez. Mi több, ez mindennapi kenyerük. Hiszen éppenséggel a pártok és politikusaik azok, amelyek és akik a Csipkerózsika-álmot alvó, an sich társadalmi csoportokat fölébresztik, hogy azok aztán für sich, magukért való, öntudatra ébresztett életet éljenek. A politikusok vagy nemzetről beszélnek, vagy osztályról, vagy valami másról; hol munkásosztályt teremtenek, hol polgárságot. Ha meg hallgatnak, nincs annál beszédesebb. Mit hallunk most? Gyerekminisztériumról hallunk, meg arról, hogy az öregügyi kabinetet maga a miniszterelnök irányítja (Sárközy Tamás minden fura álma valóra vált már). Kormánybiztosok és miniszteri komisszáriusok foglalkoznak a roma társadalom problémájával. Az etnikai ügyeknek ezentúl is különféle államtitkárai vannak, akárcsak az ember-isten viszonyából leszármaztatott egyházaknak. A szocialisták dicsekednek, hogy mily sok női vezetőt állítottak ki, de a fölsoroltak fényében látható egy ásító, államigazgatási hiányosság: még mindig nincsenek női komisszáriusok a különböző tárcáknál. Az állati jogok hiányos kodifikálása, a meglévők érvényesítése körüli sunnyogás pedig inkább csak beszédes hallgatás. (Holott az emberi és állati világot elválasztó határ fogalma örvendetesen tovább kopik. Csányi Vilmosnak és kollégáinak elévülhetetlen érdemei vannak e téren.) Továbbá sokat - sokak szerint nem eleget - hallunk a gyerekjogokról, valamint a betegjogokról és hasonlókról. Szóval a politikusok nagyon is tagoltan beszélnek a társadalomról. Csak most ilyen a divatos tagoltság.

A politika jelentőségére utal az is, hogy a modern idők kezdete óta az állam nem lehet meg úgynevezett társadalompolitika nélkül. A társadalompolitika pedig mindig egy preferációs rend, valakik előnyben részesítése mások rovására, mégpedig egy valamiként fölfogott strukturális rend alapján. Kérdés tehát az, hogy ez a mostani, a felsorolt tagoló fogalmakkal jelzett társadalomkép milyen is valójában. Tényleg annyira ideológiamentes? Az a tekintet, amely államhatalmi pozícióból vetődik a társadalomra, s így konstruáló hatású is, most mit konstruál? Vagy most érkeztünk volna abba a stádiumba, amikor már mítoszok és ideológiák nélkül az emberiség először látja magát a természetes valójában, és tényleg csak nők-férfiak, fiatalok-öregek, kutyák-macskák stb. vannak, s a falusiak-városiak, szegények-gazdagok, buták és okosak megoszlása is csak merő természetesség?

Kérdezzük hát: milyen fogalmakkal él és operál az állampolitika? Miféle trend érvényesül most világszerte? - Aztán itt vannak a társadalomszerkezetek emlékképei (etnikai különállások, egyházi társadalmak, rendies megoszlások stb.), amelyek közül jó néhány erősen beégett a társadalom emlékezetébe, s éppen ezért, erre támaszkodva ezeket a politikusok bűvészként húzhatják elő kalapjukból, és látszólag szabadon konstruálhatnak társadalmi tagoltságot. De mi az, hogy látszólag és mi az, hogy szabadon?

1989 után sokszor elhangzott, hogy a hazai pártszerkezet nem felel meg a társadalom összetételének. Mintha nem a pártok és politikájuk strukturálná a társadalmat. Mára aztán olyanok lettünk, mint pártjaink.

Vagy, barátaim, szerintetek ez nem így van?