Komor szirtek és szelíd lankák. A pálos atyák barlangkápolnája, az áldott gyógyvizekre épült fürdők. A hajdanvolt "csillagda" és unokája, a Sánc utcai csillagvizsgáló. A Kertészeti Egyetem cinegenótás ösvényei és a hatalmas, föld alatti víztározó méltóságteljes csillanása. Kutyák, szajkók, gyíkok. Nagypolgári villák és a Citadella komor falai, golyónyomokkal és kiskatonák falfirkáival, akiknek itt kellett félig gyerekként meghalniuk. Hány arca van ennek a hegynek, amelyre nemigen figyelünk, hiszen leköti figyelmünket a világ egyik legszebb panorámája.

Bóklásszunk hát kicsit, mielőtt letekintenénk.

A Gellért-hegy a néphit szerint a boszorkányok gyülekezőhelye volt: ide röppentek seprűn, fekete bak vagy kandúr hátán lovagolva szombat éjszakánként az egész országból. Kivéve persze azokat, akik itt éltek helyben, amíg az Erzsébet híd épülésekor nem rendezték a rakpartot és a Döbrentei teret, majd 1933-tól meg nem indult a Tabán bontása. Buda leghírhedtebb bordélynegyedének szép, fiatal és randa vén boszorkányai a hegy oldalához fecskefészek módjára tapadó viskókban űzték iparukat, egy lépésre a fürdőktől, amelyek közkeletű melléknevüket adták. A hegy gyomrába mélyen benyúló barlanglakások előtt kecskék legeltek, pelenka száradt, szabad tűzön sült a dunai hal.

A hőforrásokról a környéket Alhévíznek is nevezték, szemben a mai Lukács és Császár fürdő vidékével, Felhévízzel. A Gellért fürdő előde, a Sárosfürdő, a szerbek emlékét idéző, újjászületésére váró Rác fürdő és a régi rév nevét őrző Rudas emberemlékezet óta vonzotta a gyógyulni, felüdülni vágyókat. Leghíresebb vendégük alighanem Beethoven volt, aki 1807-ben bécsi orvosa javaslatára nyújtózott el a gyógyvízben. Felballagott-e vajon a hegytetőre? Kóstolgatta-e az olajosan csurranó borokat, amelyek a Gellért-hegy déli lankáin és a Sas-hegyen termett szőlőből készültek, és tartották jókedvben és egészségben a várost, míg az 1880-as években a szörnyű filoxéra egyszer s mindenkorra véget nem vetett a budai szüreteknek?

A bor profán őszi ünnepével szemben (amelyet egyhetes iskolai szünet tett még az aprónép számára is várva várt eseménnyé) tavasszal ott volt a híres "tojásbúcsú", a húsvéthétfő szent ünnepe. A Gellért-hegyi Emmaus-járás a város legnagyobb egyházi eseményei közé tartozott: tízezrek kaptattak föl a meredek ösvényen az öreg kálvária stációi mentén a feltámadás és a tavasz köszöntésére. Az iparoslegények mellényének minden gomblyukában jácint, nárcisz, kezükben tüllgalléros szagosvizes-flaska. A gyerkőcök almával, tojással dobálóznak, Benedek bácsi, a híres tabáni mézeskalácsos asztalkájáról szaporán fogynak a tükrös szívek, délutánra pedig itt is, ott is megszólal a muzsika, lengenek a hinták, poros csizmák dobognak a letaposott füvön, pörögnek a szoknyák, röpülnek a varkocsok.

Fokozni mindent lehet, még a budai nedűk zamatát is, de ehhez meg kell várni a májust és vele a hegy árnyas lejtőin ma is termő szagos mügét, azt a boszorkányos varázsfüvet, amellyel a környékbeli kocsmárosok bolondítják a bort és fogyasztóit. Mit mesél Magyar Elek a krisztinavárosi Politikus Szatócs kisvendéglő gazdájáról, Gürsch bácsiról? "...rakosgatta az öblös levesestálba a gondosan összeválogatott, pirosló szamócaszemeket, szórta rá a törött cukrot, öntötte hegyébe egy-két stampellivel a jófajta curaçaót. Nem takarékoskodott a rubintcsillogású sashegyi vörösborral, kétannyit adott hozzá a fehérből, amelyet gellérthegyi rizlingnek tisztelt a termelője, Kerkápolyi Károly, ráhintett egy csipetnyi ingerlően fűszeres, fehérvirágú Waldmeistert (asperula odorata = szagos erdei müge), s csak azután következett a forrongó, lelkesítő pezsgő - Old England márkával szállította Pommery & Greno. Most hamar rá a fedőt, egy félóráig senki fia sem nyúlhat hozzá, ennyi idő kell az öreg úr szerint a zseniális keveréknek, hogy mesés harmóniába olvadjon egybe a sok raffináltan nagyszerű íz, illat, zamat... Királyokhoz méltó ital volt a Gürsch apó májusi bora, áhítattal tette az asztalra, s a törzsvendégek áhítattal koccintották vele az első poharat."

Ez persze a békeidők zsongó májusa: már rég nem merednek ágyúcsövek a város középületeire - a Citadella 1851-től úgy volt körbetűzdelve velük, hogy egy esetleges újabb rebellió esetén mindent szakszerűen szét lehessen lőni, és a delet sem a Gellért-hegyen feketéllő mozsárágyú dörrenése jelzi a harangozóknak. A kosarat sem húzzák már föl az árbocrúdra, hogy hírül adják Pest-Buda népének: érkezik a bécsi vagy a mohácsi hajó.

Az 1920-as években járunk. Vidéky Emil, a Műegyetem gépészmérnök magántanára tart előadást "a Szent Gellérthegy Lakosainak és Barátainak Egyesületében". Tekintetével végigcirógatja a török kori fügefák csenevész, de még meglévő utódait, az elvadult rózsákat, kitapogatja lábával a hajdani tehénkék hegyi ösvényeit, felfülel az agg Robert Fahrer Felsőhegy utcai házacskájából kihallatszó hárfafutamokra, beleszimatol kénes vizek, tímárpadlásokon száradó marhabőrök és vaslábasokban sercegő libapecsenyék szagorgiájába. Somolyogva emlékszik ifjúsága májusaira, amikor a Plósz-villában Széll Kálmán és Wlassics Gyula táncoltatta a ház kisasszonylányait, és téli estékre, amikor a fiúcsapat libasorban osont a hóban a balta nagyságú pincekulccsal, a kegyelmes úr borait dézsmálni.

Szent Gellért ünnepén már őszbe fordul a hegy, lassan lángszínbe csapnak a vízesés mellett a vadszőlő levelei, elcsitul a turisták zsivaja. Dúdolhatja, aki még tudja: "A vén Gellért-hegy oldalán tudok egy kis padot, nem láthat minket senki ott, csupán a csillagok..."