A XIX. század pestisének is nevezett kolera Magyarországon 1831 és 1915 között öt nagyobb és több kisebb rohammal pusztított, s összesen legalább egymillió áldozatot követelt. A legnagyobb riadalmat természetesen az ismeretlen veszedelemmel való első találkozás váltotta ki. Az Indiában "őshonos" betegséget az 1820-as évek végén az orosz-perzsa háborúban részt vett hadsereg hurcolta Moszkváig, majd kereskedők és a lengyel felkelés ellen küldött katonaság révén jutott el a magyar határ közelébe. Galíciából máramarosi fuvarosok hozták át a ragályt. Az egészségügyi hatóságok tehetetlenül álltak az ismeretlen betegséggel szemben: terjedését a korábban a pestis ellen alkalmazott rendszabályokkal (útelzárásokkal, karanténokkal) próbálták megállítani, sikertelenül.

Pesten július 4-én állítottak fel karanténokat az országutakon érkezők számára, majd "július 12-én reggel 8 órakor az összes Budára és Óbudára vezető utak, bejárások is a kolera betegség miatt elzárattak". Az óvintézkedések dacára 14-én a kolera már elragadta első áldozatát Pesten, egy kocsist. Az apokaliptikus heteket gyerekként átélt Podmaniczky Frigyes így emlékszik vissza e nyárra: "Iszonyú forróság uralkodott; utcáink porosak, homokosak s piszkosak a lehető legnagyobb mértékben; a halottakat félig nyílt szekereken vitték ki a temetőbe, mindenkinek szeme láttára; a betegséget magát nem ismervén, de tapasztalván annak pusztító voltát, még a műveltebb osztályokban is a lehető legnagyobb félelmet, rettegést s elcsüggedést idézte elő."

Pedig a hatóságok az egészséges lakás, jó erőnlétet biztosító táplálkozás, tiszta ivóvíz és rendszeres tisztálkodás mellett éppen a nyugalmat ajánlották megelőzésként. "Minden erőből azon kell igyekezniök, hogy a haragtól, bosszúságtól, szorongattatástól, gyötrelemtől és félelemtől magokat megoltalmazzák" - tanácsolták a rémült lakosságnak. A betegek számára ideiglenes kolerakórházakat létesítettek, s a Szent Rókusban is kialakítottak egy részleget. Szélhámosok raja kínálta a csalhatatlan gyógyszereket, csodaszerhez illő árakon. A járvány egész augusztusban dühöngött a városban; csúcspontján egy nap alatt 130-an haltak meg. A halálos áldozatok száma 2000 körül járt, a megbetegedettek száma ennek a kétszerese lehetett. Szórványos esetek szeptember 22-ig fordultak elő, majd a járvány magától megszűnt.

A kolera - egy 1835-1837 közötti kisebb járvány után - 1848-1849-ben okozott ismét komolyabb veszteséget. A polgári lakosságot és a hadsereget egyaránt sújtó járvány halottait a zaklatott viszonyok közt nem vették pontosan számba, de a méreteket sejteti, hogy 1849-ben 75 százalékkal többen haltak meg, mint az előző öt év átlaga.

A harmadik nagyobb kolerajárványt 1854-1855-ben szenvedte el a főváros. Nem volt olyan heves, mint az 1831-es de sokkal hosszabb ideig tartott. 1854 októberében jelentkeztek az első megbetegedések, s a járvány 14 hónapon át szedte áldozatait. Közben többször is megszűntnek hitték a fertőzést, ám az újra és újra feltámadt. A kortársak a polgárházaknál elszállásolt császári-királyi katonaságban gyanították a fertőzés forrását: sokak szerint a Galíciából és Erdélyből idevezényelt csapatok indították útnak újra és újra a betegséget. Pesten összesen 3520 megbetegedést regisztráltak, s a betegek több mint fele, 1848 fő most is meghalt. Budán és Óbudán ugyanezen idő alatt 1477-en betegedtek meg és 507-en haltak meg.

Negyedszer 1866-ban az Al-Dunáról hajón érkezett utasok hurcolták be a kolerát. Szórványos megbetegedések után augusztusban tört ki járványszerűen, és három hónap alatt négyezer megbetegedést, illetve közel kétezer halálesetet jelentettek be Pesten. Ismét jellemző gócot képeztek azok a házak, ahol katonák voltak beszállásolva. (A betegség terjedését országszerte nagyban segítették a porosz-osztrák háború miatti nagy csapatmozgások.) Pesten a 4082 betegből 1944-en haltak meg, Budán pedig 1240 megbetegedést és 539 halálesetet jelentettek.

Az utolsó "középkori típusú" nagy demográfiai válság 1872-1874 között sújtotta az országot. A kolera - amelyet éveken át tartó rossz termés és egyes vidékeken éhínség kísért - három év alatt mintegy félmillió áldozatot ragadott el. A fővárosban az első megbetegedést Budán észlelték október 8-án, és a következő 11 nap alatt 24 halálesetet regisztráltak. Pesten 27-én hívtak orvost először koleragyanús beteghez, az első haláleset pedig négy nap múlva történt: a Fekete Sas fogadó hölgy vendége, Pap Lázár királyi ügyész neje volt az első áldozat. Néhány tucat megbetegedés után a fővárosiak fellélegeztek, a hideg beálltával a járvány ugyanis csaknem teljesen megszűnt. A kolera azonban a tavasz beköszöntével újult erővel támadt fel. Az összes addigi járvány méreteit meghaladta a kolerás esetek száma: Pesten 5284 megbetegedést és 2558 halottat számoltak össze.

Noha az orvosok és természettudósok ezekben az évtizedekben lázasan keresték a kolera kórokozóját és terjedési mechanizmusát, nagyrészt még mindig sötétben tapogatóztak. A különböző magyarázatok ellenőrzésében nagy jelentősége volt azoknak a részletes statisztikai elemzéseknek, amelyeket Pest, illetve Budapest tisztiorvosai (pl. Tormay Károly), illetve statisztikusai (Körösy József) tettek közzé az 1854-1855-ös járványtól kezdve.

Ezek az elemzések egybehangzóan bizonyították, hogy "a cholerában aránylag legtöbbet szenvedett a szegény, munkás és szűkölködő néposztály; jómódúaknál csak ott lépett fel, hol tartós hasmenések elhanyagoltattak vagy jelentékeny étrendi hibák követtettek el". A szegényebb rétegek által lakott három külvárosban nagyságrendekkel nagyobb volt a megbetegedések és halálesetek aránya, mint a két jómódú belső kerületben. 1854- 1855-ben például a legszínvonalasabb lakásállományú Lipótvárosban szinte alig fordultak elő megbetegedések: ott az összlakosság egy százalékát sem érte el a halottak aránya, (azok is a pincelakások napszámosai közül kerültek ki), míg a külvárosokban a négy százalékot is meghaladta ez a szám.

A védekezés hatékonyságának, illetve a higiéniai viszonyoknak a javulásáról árulkodik, hogy ha az esetek száma a nagy járványok alkalmával nem is csökkent, de a többszörösére nőtt népesség mellett az arányok sokat javultak. A két legnagyobb járvány adatait összehasonlítva: 1831-ben még a lakosság 2,33 százalékát, míg 1872-1873-ban már alig több mint egy százalékát vesztette el Pest.

A járvány visszaszorításában döntő jelentőségűnek bizonyult, hogy felismerték az ivóvíz szerepét a betegség terjedésében. A vízvezeték-hálózat kiépítésének és a csatornázásnak nagy lökést adott ugyan az 1866-os járvány, de ez önmagában még nem szüntette meg a veszélyt. Ötvös József, a Szent Rókus Kórház orvosa, aki az 1892-1893-as, hatszáz áldozatot követelő járvány után igen alapos elemzésnek vetette alá a megbetegedettek életviszonyait, még mindig elsősorban az ivóvízzel, pontosabban a Duna fertőzöttségével hozta összefüggésbe az eseteket. Könyvéből megtudhatjuk, hogy háromféle vezetékes vizet ittak a pestiek: egyes külvárosokban szűretlen, más területeken mesterségesen szűrt vizet. A legtisztább, természetes szűrésű, parti kutakból nyert vízhez csak a lakosság kisebbrésze jutott hozzá.

Ekkoriban nemcsak a fertőzés terjedését sikerült már lokalizálni, hanem a betegek elkülönítése, kezelése is rutinszerű szervezettséggel folyt. A Vasárnapi Ujság 1892-es tudósítása bemutatta a kolerás betegeket fogadó Markotányos utcai barakk-kórházat. Az igénytelen régi házban és melléképületeiben példás rend és tisztaság uralkodott. A járvány idején külön orvosi és ápolói személyzet várta a betegeket - már infúziót is alkalmaztak a kiszáradás elkerülésére -, akiket vitorlavászonnal fedett vöröskeresztes kocsik szállítottak be a szigorúan zárt területre. A máskor kihalt külvárosi utca is megélénkült: "Jönnek az emberek, hogy valamit megtudjanak övéik sorsáról. Délután egymást érik a temetések. A telep udvarára csak igazgatói engedéllyel juthatni; zárva az egész terület. De a kérdezősködők koronkint értesítést kaphatnak betegök állapotjáról."

A kolera az első világháborúig még három "támadást" intézett a főváros ellen: 1886-ban 520, 1892-1893-ban 636, a világháború első éveiben, 1914-1915-ben pedig 162 halálos áldozatot szedett. A védekezés szervezetté, mondhatni rutinszerűvé válásával ezeknek a járványoknak a vesztesége már eltörpült a korábbiak mellett, s már inkább csak a riadalom volt nagy, nem a veszély.