Vajon hányan gondoltak Noéra és a vízözönre az utóbbi hetekben Közép-Európa erősen elvilágiasodott országaiban, ahol valóságos özönvíz öntötte el emberek tízezreit az utóbbi hetekben? Az újságcikkek inkább azt feszegették, hogy mire képesek és mire nem a meteorológiai előrejelzések; hogy az áradások az állítólagos klímaváltozás következményei voltak-e vagy sem; hogy mindent megtettek-e a politikusok a katasztrófák megelőzésére és enyhítésére.

A hazai sajtó keveset foglalkozott az árvíz kapcsán tudományos-ipari civilizációnk irányának kérdésességével, ami az árvíz kapcsán ismét felvetődött azokban a nyugat-európai országokban, ahol erős ökológiai mozgalmak, zöldpártok működnek.

A nyugati zöldek szerint a mostani árvíz a már el is kezdődött klímakatasztrófa egyik megnyilvánulása: az üvegházhatású gázok kibocsátása miatt elvékonyodik az ózonpajzs, felmelegszik a légkör, megemelkedik az óceánok vízszintje, országok kerülnek tengervíz alá, és földrésznyi területek éghajlata változik meg kiszámíthatatlanul, ami emberek százmillióinak életét veszélyezteti.

Ezzel szemben makacsul tartja magát az a vélemény, hogy a zöldek erősen eltúlozzák a dolgot, mert az emberiség történetében mindig is voltak klímaváltozások. A dán Környezetértékelő Intézet igazgatója, Björn Lomborg például azt állítja Nincs apokalipszis! című könyvében, hogy a Föld soha nem volt olyan jól, mint most.

Vitathatatlan viszont, hogy az utóbbi száz év alatt majdnem egy Celsius-fokkal emelkedett a Föld átlagos hőmérséklete, és harminc százalékkal növekedett az üvegházhatású szén-dioxid kibocsátása, mégpedig elsősorban a fosszilis tüzelőanyagokból (kőolaj, szén, földgáz) történő energiatermelés miatt.

A kérdés az, hogyan értelmezzük ezeket a tényeket. Bár a Föld felmelegedéséért felelős az ember, nem bizonyítható minden kétséget kizáróan, hogy az emberi tevékenység okozta a mostani ítéletidőt is. Az elmúlt hetekben tízezrek tapasztalhatták keservesen az embernek a természettől való függését. Vajon lesz-e ennek a szomorú tapasztalatnak hatása arra, ahogyan egyének és társadalmak a Föld javaival bánnak?

Nyilvános igehirdetését Jézus így kezdte: "Beteljesedett az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban!" Vajon számíthatunk-e arra, hogy "ökológiai bűnbánattartásra" szánják el magukat emberek, mértéktelenek helyett mértékletesek lesznek, a természet leigázása helyett pedig tiszteletet tanúsítanak Isten teremtett világa iránt, és jó sáfárként próbálnak vigyázni rá?

Az elmúlt hetek árvizei két kérdést vetnek fel. Először is azt, hogy felelős módon vagy felelőtlenül vállalunk-e kockázatokat mi, mai emberek. Másodszor azt az általánosabbat, hogy egyáltalán jó irányba halad-e a jelenlegi tudományos-technikai-gazdasági világrendünk.

Ami az első kérdést illeti, Ernst Ulrich von Weizsäcker, aki a németországi Éghajlat-, Környezet- és Energia Intézet igazgatója Wuppertalban, azt javasolja, hogy tanuljunk az elmúlt hetek áradásaiból, és felelős módon vegyük komolyan a valószínűtlen kockázatokat is. Weizsäcker a következő gondolatkísérlet elvégzését ajánlja. Egy százalék a valószínűsége annak, hogy a következő száz évben bekövetkezik egy a mostanihoz hasonló nagyságú árvíz. Képzeljük el, hogy egy atomerőmű üzembe helyezése előtt az engedélyezési eljárás során az illetékes szakemberek megállapítják: egyszázalékos valószínűséggel olyan reaktorbaleset is bekövetkezhet majd, amely tízmillió áldozatot követel. Egy ilyen reaktor üzembe helyezését a hatóságok nyilvánvalóan nem engedélyeznék. És akkor, kérdezi Weizsäcker, folytassuk-e továbbra is úgy az eddigi életmódunkat, mintha mi sem történt volna, habár tudjuk, hogy ezzel az életmóddal nagy katasztrófát idézhetünk elő nem elhanyagolható valószínűséggel?

E gondolatkísérlet átvezet a második kérdéshez. A ma uralkodó közfelfogás szerint akkor élünk jól, ha ki tudjuk elégíteni a szükségleteinket, meg tudjuk valósítani a kívánságainkat, aminek az a feltétele, hogy legyen sok pénzünk, hogy jómódúak legyünk. Embertársaink többsége úgy gondolkodik, mint kisfiú korában József Attila, aki szeretett volna gazdag lenni, libasültet, kuglófot enni, és jó ruhában járni, kelni. És mert nem volt meg e sok jó dolog, azért nem lehetett boldog, gondolta a tízéves József Attila.

De valóban feltétele-e a boldogságnak az anyagi jólét, a gazdagság? Abban az értelemben, ahogy abban már ma részesülnek az Egyesült Államok, Svájc és a többi, úgynevezett fejlett ország polgárai, akiket szeretnének utolérni a kevésbé fejlettek, köztük mi, kelet-európaiak és a fejlődő országokban élő milliárdok?

A nagy antik filozófusok, lett légyen az Platón, Arisztotelész, Epikurosz vagy Plotinosz, egyike sem tanította azt, hogy a gazdagság az emberi élet fő javai közé tartozik.

Mózes, Jézus és Mohamed egyetért abban, hogy az ember legfőbb dolga Isten (vagy Allah) akaratának teljesítése. És Isten egyetlen gyermekének sem parancsolja, hogy minél gazdagabb próbáljon lenni, hanem hogy tetteit az úgynevezett aranyszabályhoz igazítsa: amit kívánsz, hogy veled tegyenek, te is azt tedd mással. Vagyis azt kívánja tőlünk, amit a zsidók és keresztények szerint így fejez ki Isten egyik fő parancsolata: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.

A gazdagság kísértésétől még külön óvja is a követőit Jézus. Aki arra tanította őket, hogy ne a földön gyűjtsenek maguknak kincseket, hanem a mennyben. Mert boldogok a szegények, és könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennyek országába.

Buddha szerint pedig az élet azért szenvedés, mert a vágyainkat és kívánságainkat szolgáljuk ahelyett, hogy próbálnánk tőlük minél inkább megszabadulni.

Vajon ráébreszt-e bennünket a mostani árvíz arra, hogy felülvizsgáljuk életmódunkat és értékrendünket? Azt az életmódot, amelyet emberek százmillióinak olyan kívánságai mozgatnak, mint egy tízéves szegény kisgyermekéi, s amelyeket az emberiség nagy tanítói morális szempontból az árvíztől függetlenül is több ezer éve elítélnek?

Endreffy Zoltán
filozófus