Szabó Ervin nem alkuszik

"A gondolatok, a gondolatok. / Piros volt a Gondolat régen, / Ma pedig üszkös, sötét s halott" - írta Ady (Nyugat, 1917. szeptember 16.). Hetek óta olvasom újra a 125 éve született Szabó Ervinnek s kortársainak, fegyverbarátainak és vitafeleinek meg nemzedékük későbbi krónikásainak az írásait, sok ezer könyvlapot, s kétségbe kell esnem napjaink törpeségén, hígagyúságán, kicsinyességén, sekélyességén.

"Sajnálom szegény fiúkat" - írta Ady (Világ, 1915. október 31.) "Szegény fiúk, kiknek hallanotok / Csak megvénült könyveinkből lehet, / Mit súgnak az éji Szajna-habok. [...] Az élet él, ujúl, győz és szalad / És nektek hát tudhatni sem lehet: / Milyen szép volt, milyen tágas, szabad. // Csak megvénült könyveinkből lehet, / Csak őrködő emlékünkből szabad / Kisejteni a volt szebb éveket." Volt szebb évek? Mondja éppen Ady? Aki káromló átkokat szórt ezekre a volt évekre? Mire gondol?

Megvénült könyveikből tudjuk: a küzdelemre gondol, a szép küzdelemre "a régi Magyarország" ellen, a végül is vesztes harcra. Még akkor is úgy látja, hogy szép volt, tágas, szabad, amikor már tudja: "Minden, amiben hittünk, / Zászlók, kiket ormokra vittünk, / Ma minden odavan / S boldog, aki boldogtalan. // Boldog, aki boldogtalan, / Mert minden odavan, / Odavan, odavan, odavan." (Nyugat, 1916. június 16.)

A törpe utókorban még azt se illik belátni boldogtalanul, hogy minden odavan, hogy a régen piros Gondolat ma üszkös, sötét s halott. Bevallom, évek óta vigaszképpen is olvasom "a második reformnemzedék" (a kifejezés a szociáldemokrata íróé, Horváth Zoltáné: Magyar századforduló, Bp., 1961, 1974) írásait; már egyetemista koromban végignéztem a Huszadik Század évfolyamait, a nyolcvanas években meg a régi Szocializmus köteteit - még ami idegen és zavaró bennük, abban is volt és van annyi lendület és nagylelkűség, a népbarát reform és forradalom hangulata, a valóság iránti autentikus érdeklődés (mennyire jellemző e nemzedék műveire a tények és adatok halmozása), az a rendíthetetlen meggyőződés, hogy a világ megjavítása soron következő, gyakorlati, kézenfekvő föladat, hogy az elmélet, a polémia, a tanulás, a művelődés, az ismeretterjesztés, az esztétikai és erkölcsi önnevelés kötelesség, nehogy a fönnállóval szembeni éles elégedetlenség frázissá, pózzá, terméketlen keserűséggé vagy üres hatalmi törekvések elfeledett indítékává, majd álcájává váljék.

A "második reformnemzedék" kiválósága persze nem megmagyarázhatatlan és elszigetelt jelenség. Egyrészt az összmonarchia beérésének és termékeny válságának következménye. Akár az 1830-as, 1840-es években, a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján se volt Magyarország provinciális. Bármit állított is a sovén "közjogi" publicisztika, Magyarország akkor volt autonóm része a német nyelvű közép-európai kultúrának, amikor a német világnyelv volt, többek között és elsősorban az Internacionálé nemzetközi nyelve, de a tudományé is - a német nyelv tette lehetővé magyaroknak, cseheknek, oroszoknak, hogy fölfedezzék Párizst és Cambridge-et, hogy szembeforduljanak Közép-Európával, s nézzenek keletebbre és nyugatabbra. A szűkebben vett Magyarország is nagy ország volt - a méretek bizony számítanak, s a mai törpe csonka-Magyarország is azért annyira kicsinyes, mert ennyire kicsiny -, a Szt. Korona néhai alattvalói az 1840-es évek óta jól tudhatták, hogy számít, amit gondolnak és tesznek. A bukás méretei is gigantikusak; és persze hiába látta előre Trianont egy-egy világos pillanatban, "lucidum intervallum"-ban mind az első, mind a második reformnemzedék (meg köztük is olyan nagy magányosok, mint Mocsáry Lajos), "a régi Magyarország" nem változott. (A kifejezést persze abban az értelemben használom, mint Grünwald Béla nagy műve [1888], amelyet 2001-ben újra kiadott az Osiris; a sajtó alá rendezés kritikán aluli.)

Jászi büszke lehet rá, hogy még mindig első számú közellenségnek tekinti őt a mai magyarországi jobboldal legvilágosabb fejű politikusa, Boross Péter volt miniszterelnök, de Boross sajnos téved: minden kritikája ellenére Jászi 1920-ig megmaradt a magyar szupremácia, a területi integritás és a merőben municipális (vármegyei) vagy kantonális nyelvi autonómia alapján, ami már száz évvel korábban is elkésett, és kevés lett volna a nemzetiségeknek. Még a "második reformnemzedékben" is csak Ady és Szabó Ervin látta azt, ami nyilvánvalóvá vált.

A dédapák bűnei: ami akkor nemzetiségi kérdés volt és szláv-román irredenta, az ma az utódállami magyar etnikai kisebbségek problémája; ami akkor parasztkérdés és nagybirtokkérdés volt (hitbizomány, holtkéz, egyházi latifundiumok), az ma a magyar vidék, a magyar mezőgazdaság megoldhatatlan tragédiája; ami akkor választójogi kérdés volt és szocialistaüldözés, az ma az elkésett parlamentarizmus válsága és a gőgös osztályelnyomás leplezetlensége (tehát a legitimációs probléma változatlan megoldatlansága); ami akkor zsidókérdés volt, az ma zsidókérdés.

És ez csak a fölszín, a fölület.

A magyar és a kelet-közép-európai "sorskérdések" folytonossága is utal a modern társadalom alapvető megoldatlanságára. Miután nemcsak a kapitalizmus, hanem az antikapitalista ellenállás, lázadás is történelem már, egyenrangú része a modern históriának, a "szocializmus" (idézőjelbe teszem, mert ezt az összevissza maszatolt fogalmat csak fokozatosan közelítem meg) nem kritikai vagy erkölcsi eszme csupán, amelyet a tőkés "valóság" bírálatára és korrekciójára használ(t)unk csupán, hanem az ellentmondásos modernség leküzdhetetlen, elkerülhetetlen aspektusa, mozzanata. Ameddig kapitalizmus van, addig "szocializmus" is van, hiszen a szocializmus - első megközelítésben - nem más, mint a bérmunkások szociális öntudata, politikája és kultúrája. Ha nincs szocializmus, az azt jelenti, hogy a bérmunkásoknak (proletároknak) - akik szemben a szocialisztikus munkásmozgalmak fénykorával ma már a modern társadalmak túlnyomó többségét alkotják - nincs öntudatuk, politikájuk és kultúrájuk.

Mármost a modern (szabadelvű-demokratikus kapitalista) társadalmak sajátossága ugyebár az volt, hogy szemben a setét középkorral s egyéb setét korokkal, a kizsákmányoltaknak és elnyomottaknak nem pusztán egyéni jogaik és orális-zenei-rituális "népi" kultúraalakzataik voltak (mert efféléik a rabszolgáknak, az érinthetetleneknek, a jobbágyoknak is voltak, ha nem is sok), hanem intézményes öntudatuk, politikájuk és (magas)kultúrájuk is. Ez az intézményes ellenhatalom, ellenkultúra és "második nyilvánosság" mint praxis volt a szocializmus, függetlenül az ideológiailag és utópiailag éppen érvényes végcélképzettől. Ezt korábban csak az ún. totális államok szüntették meg éppen a szocializmus politikai alapeszméinek démoni megfordításával: elvégre a létező bolsevizmus a tanácsgondolat, a fasizmus (különösen a latin fasizmus) pedig a szindikalizmus sátáni kifordítása, a náci "népiség" meg a rousseau-i Nép gondolatának az ellenkező irányú fölhasználása (vö. az archaikus mítosszal és folklórral való ismert visszaélésekkel).

A modern, azaz tőkés társadalom azért volt szabad és pluralisztikus, azért volt benne nem csupán névleges, jogifikció-szerű, valóságos alternatíva, mert volt benne szocializmus - a szocializmus mint valóságos osztálypraxis megszüntetése csak éppen a szocializmust hieratikus földi teológiává változtató lenini-sztálini államkapitalizmusnak sikerült, amelyben volt pénz, kizsákmányolás, holtmunka-uralom, tulajdon, többlet- és bérmunka, de nem volt sztrájk és nem volt "osztályharc mint politikai harc". Ám a mai hivatalos tantételek szerint a lenini-sztálini diktatúrás-bürokratikus államkapitalizmus véres világtörténelmi epizódja lezárult, visszaállt a fősodor-modernség ("újraegyesülés", "visszatérünk Európához", "a történelem vége" stb.), ámde ez láthatólag mégsem igaz, hiszen szocializmus - mint proletár osztálypraxis - nincs, tehát a modernség agonisztikus (versengő, vetélkedő, ellentmondásos) alapjellegzetessége megszűnt anélkül, hogy politikai diktatúra lenne.

A 125 éve született Szabó Ervin - azon fölül, hogy a szó szoros értelmében nagy ember volt és kulcsfigurája a legújabb kori kelet-közép-európai történelemnek, óriások nemzedékéből is kimagasló szellemi sziluett - megtestesítője az ún. "organikus (szerves) értelmiség" valaha bőven taglalt dilemmáinak, amelyek annyira jellemzőek az agonisztikus modernség (úgy látszik, pillanatnyilag letűnt vagy lehanyatlott) korszakára, aki ráadásul előre vetíti a nálunk 1989 előtt és után egyaránt agyonhallgatott, mi több, eltitkolt "nyugati marxizmus" (a terminust Merleau-Ponty terjesztette el) vissza-visszatérő, típusos kínjait.

Jól látta Lukács: Ady és Bartók mellett Szabó Ervin a korai magyar későmodernség legnagyobb embere. S mint minden nagy és ellenfeleitől is nagynak tisztelt ember, Szabó Ervin - ha komolyan veszszük - mindenkinek kellemetlen.

Amikor az 1890-es években Szabó Ervin a budapesti és a bécsi egyetemre járt, akkor az eurázsiai szárazföld nagy részén - amelyen a német, a Habsburg, az oszmán, a cári orosz és a brit birodalom osztozkodott - a legtöbb ember mezítlábas, írástudatlan, mélyen vallásos és személyes függőségben élő paraszt volt, politikai és szociális jogok nélkül. Az elszigetelt és gyakran a parasztokétól különböző nyelvet beszélő városok ugyanakkor már a nyugati modernség nyavalyáival küszködtek a gyárakban, kávéházakban, klubokban, szerkesztőségekben és egyetemeken. Az arisztokrácia, a magas klérus, a nemesi eredetű hivatalnoki és tisztikar (valamint a mágnásokkal szövetséges, a hűbériségbe kooptált haute finance) uralkodott és kormányzott, mint ezer éve. Az eurázsiai szárazföld - többnyire németül beszélő - nyugati határvidékén a tőkés ipari modernizáció az arisztokráciától ellenőrzött állam és bankhitel révén ment végbe, és a hagyományos struktúrákon kívül - az ipari proletariátus megsokszorozódása, a zsidó asszimiláció és mobilitás, a kisebbségi nacionalizmusok és irredenták, a kommersz tömegkultúra és tömegsajtó megszületése révén - létrejöttek a "bomlás" erői. A fölszínen a harc - a szereplők által se mindig értetten - a merkantil-feudális alapszerkezeten (establishment) kívüli erők integrációja körül folyt.

Ennek egyik (és nálunk döntő) csatatere a választójog kiszélesítése körüli harc volt. Eurázsia nyugati határszélén, Németországban, hosszú habozás után az integráció mellett döntött az uralkodó osztály, kelet felé haladva inkább a szétválasztás és a represszió volt az elterjedtebb társadalmi technika. Ausztria-Magyarországon, ahol - szemben Németországgal - korlátok közé szorították a szocialista munkásmozgalmat (Magyarországon az első világháborúig nem volt parlamenti képviselete), de ahol - szemben Oroszországgal - nem volt betiltva, a "külső", "bomlasztó" erők integrációja és/vagy elnyomása-kirekesztése a forradalmakig eleven kérdés maradt. Az "integráló" Németországban reformista, "államalkotó", a nemzetállamhoz lojális lett a szocializmus (függetlenül jelszavaitól), a represzszív-kirekesztő cári Oroszországban viszont forradalmi s idővel egyre radikálisabb (ami a vadállati elnyomást tekintve igazán nem csoda), a közöttük fekvő kettős monarchiában pedig nyilván ingadozó és ambivalens.

A sikeres nyugati (franciaországi, németalföldi, németországi) szociáldemokrata pártok - amint ezt később Szabó Ervin és szindikalista elvtársai megállapították kritikai tanulmányaikban - polgári parlamenti, közelebbről: demokratikus pártokká váltak, miután üldözésük megszűnt. Ennek az oka éppen a siker volt: a szociáldemokrácia meggazdagodott (betegpénztárak, sztrájkalapok, szövetkezetek, pártvállalatok), létrehozta az ellenhatalmat és az ellenkultúrát, emberek ezreinek adott állást - ami hihetetlen teljesítmény és előzmény nélküli történelmi nóvum volt - és védenie kellett egyrészt ezt az "ellenvilágot" és vele együtt a demokratizálódó nemzetállam jogkiterjesztő és korporatív szociálpolitikáját; a polgári demokratikus nemzetállammal versengő-ellenséges együttműködés szemben a merkantil és főúri liberalizmussal, ill. az ultramontán katolicizmussal, a szoldateszkával stb. a szocializmust a polgári társadalmon egyszerre "kívüli" és "belüli" tényezővé tette, nemsokára majd a polgári társadalom talpkövévé.

A dolog azért nem volt egyszerű, mert a szociáldemokrácia mint forradalmi marxista világmozgalom ("a vörös rém", az abszolút főmumus) vált tényezővé: ha nem lett volna veszedelmes és fenyegető, nem kellett volna a munkásság politikai integrációjával (kooptálásával, "befogásával") semlegesíteni, amiért - ne feledjük - az establishment példátlanul súlyos gazdasági, közjogi, politikai és ideológiai árat fizetett. A szociáldemokrácia addig lehetett imponáló és félelmetes, ameddig hamisan, bár őszintén marxistának és forradalminak hitte és hirdette magát (az öncsalás nem vezetett mindig csaláshoz).

Paradox módon azokat tartották eretnekeknek és árulóknak - jobbra a revizionistákat, balra a szindikalistákat -, akik szembenézve a nyilvánvaló tényekkel, kimondták, hogy a szociáldemokrácia nem fogja, mert már nem akarja megszüntetni sem a kizsákmányoló burzsoá osztálytársadalmat, sem az elnyomó nemzetállamot, legföljebb rugalmasabbá, modernebbé, egyenlőbbé, világibbá, gazdagabbá, ésszerűbbé teszi, ami persze nem kevés, de nem is sajátlagosan szocialista teljesítmény. A német-osztrák szociáldemokrácia lassalleánus diadalokat aratott, de ezt nem tehette Lassalle, hanem csakis Marx programjával, amelyet soha nem tartott be.

Ehhöz persze a marxizmust kissé meg kellett hamisítani, leginkább azáltal, hogy támadhatatlan, merev, determinista-fatalista dogmát csináltak belőle. Evvel szállt szembe Georges Sorel, Robert Michels és Szabó Ervin, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Megpróbálom mai szemmel összefoglalni a konfliktus lényegét, bár fájó szívvel mondok le a lenyűgözően érdekes történeti és historiográfiai kérdésekről, amelyekről Litván György és Jemnitz János nagyszabású tanulmányai szólnak. (Meg kell mondani, a szociáldemokrácia hazai történeti irodalma meglepően gazdag, ezen belül a Szabó Ervin-könyvészet is roppant terjedelmes - de magának Szabó Ervinnek csak a publicisztikai és a történeti írásai könnyebben hozzáférhetőek: Litván György adta ki őket Remete Lászlóval, majd egyedül 1977-ben és 1979-ben, illetve a levelezés két hatalmas kötetét ugyanakkor Szűcs Lászlóval; elméleti írásai azonban nem jelentek meg 1958 óta. Ezt most bizonyára pótolni fogja az Új Mandátumnál az idén szeptemberben megjelenő vadonatúj Szabó Ervin-kötet Tóth László szerkesztésében.)

A marxizmusnak eredetileg nem volt politikai filozófiája - ez kényszerűen, mint látni fogjuk, a századfordulón és az 1920-as években alakult ki -, és nem véletlenül. Marx és Engels elmélete a politikai gazdaságtan (a polgári közgazdaságtan) bírálata volt, de ez egyúttal a politikai és az erkölcsfilozófiája bírálata is volt. Ez a bírálat szellemében rokona Hegel Kant- és Fichte-bírálatának. Lényege a radikális historizmus.

Ennek az a forrása, hogy Marx szerint - ezeket a ma már híres ifjúkori szavakat Sorel és Szabó nem ismerhette, de a gondolatot igen - "azáltal, hogy az elidegenült munka az embertől 1. elidegeníti a természetet, 2. önmagát, saját tevékeny funkcióját, élettevékenységét, azáltal elidegeníti az embertől a nemet [»az emberiséget«]; a nembeli élettel számára az egyéni élet eszközévé teszi". Az elidegenedés - amelynek részletes leírása Marx közgazdasági és történeti műveiben található - lehetetlenné teszi, hogy közvetlenül beszélhessünk emberi természetről vagy "az Emberről", hiszen egyik sincs még, mindkettő csak az elidegenedés leküzdése folytán és révén jön létre. Márpedig minden politikai és erkölcsfilozófiához szükségünk van vagy az emberi természet vagy az emberiség (kanti értelemben vett, már kritikai) tanára (különben sem a "jó élet", sem a kategorikus imperatívusz elmélete nem használható), ám Marx szerint - és minden rendes hegeliánus szerint - ez illúzió. (Jellegzetes, hogy a tizenkilencedik század végén a kiábrándult szociáldemokraták Kant felé keresték az etikai kiutat.) Marxnak tehát nem azért nem volt külön politikai filozófiája, mert nem ért rá, de nem is azért, mert gazdasági determinista lett volna, ami nem volt (ez antihistorista elvontság lett volna, amit ellenzett), hanem azért, mert az ún. modern természetjogra alapozott politikai filozófiát (s ezt tartjuk máig - kevés kivétellel - politikai filozófiának) "ideológiának" tartotta, hiszen a még nem létező emberi természet "elidegenült" megelőlegezésének tetszett. S mielőtt "az emberi nem" mint olyan, létrejött volna, ki tudná, hogy milyen is az emberi erkölcs? Ez éppen "az emberi nem" kiküzdésének folyamatában válhat valósággá. A párizsi kéziratok (1844) után sok évvel (A gothai program kritikája, 1875) Marx éppen azt kifogásolja, hogy a németországi szociáldemokrácia magáévá tette a (polgári) politikai filozófia előföltevéseit: jogegyenlőségről beszél, holott az egyenlőtlenekre alkalmazott egyenlő jog az egyenlőtlenség joga, továbbá az elosztásra koncentrál, pedig "a fogyasztási eszközök mindenkori elosztása csak következménye a termelési föltételek megoszlásának... ez a megoszlás pedig magának a termelési módnak a jellemvonása". Marx leszögezi, hogy a szocializmus nem "az elosztás körül forog", ami mind a szociáldemokrata egalitrarizmus, mind a szovjet típusú központosító-tervező etatizmus alapgondolata pedig. A mai baloldal is "szegénységről" és "egyenlőségről" beszél, ez viszont forradalmi szocialista, például marxista szemszögből nem ok, hanem következmény, a viszony megfordítása pedig pusztán "ideologikus". Ennek a jelentőségét a legtisztábban éppen Szabó Ervin ismerte föl a műhöz írott 1909-i bevezetésében (Válogatott írásai, 1958, 306-319).

Szabó Ervin és a többi szindikalisták jól látták, hogy a parlamenti küzdelem, a "politika" területének modern polgári kicövekelése kizárja a szabadságküzdelmekből a munkahelyet, és a kizsákmányolás elleni harcot visszaveti az egyenlő elosztásért folyó polgári demokratikus, tehát állami harc pályáira - ezért állították szembe a gazdasági harcot a parlamenti harccal, s ezért állították az új típusú, forradalmi szakszervezet és az általános sztrájk gondolatát a középpontba.

A politika áthelyezése a magánemberek lakóterületéről a termelők munkahelyére mind a szindikalizmus, mind a tanácsgondolat kvintesszenciája (vö. Karl Korsch: Rätebewegung und Klassenkampf, Gesamtausgabe Bd. 2, 1980; Serge Bricianer: Pannekoek et les conseils ouvriers, 1969). A polgári parlamentarizmusban való részvétel vezet aztán a munkásosztály előbb politikai, majd szociokulturális újradefiniálásához, amelyben a nem szervezett és nem rozsdás overallban és micisapkában dolgozó proletárt máshová osztályozzák, akkor is, ha a tőkeviszonyból származó osztálykritériumok egyébként változatlanul fönnállnak. Tehát nem azt mondják, hogy a szociáldemokrácia és a leninizmus kudarcot vallott, hanem azt, hogy nincs többé proletariátus - mintha a fölfelé irányuló mozgás azt bizonyítaná, hogy nincs gravitáció, elvégre ellentmond a gravitációnak.

Szorosan összefügg a szociáldemokrácia elpolgáriasulásával és az elosztási egyenlőségre s az ezt szolgáló kormányzati technikákra való összpontosításával a szociáldemokrácia azonosulása a burzsoá nemzetállammal, amely az 1914. augusztusi világtörténelmi méretű katasztrófához vezetett. (A "szocializmus - pontosabban: bürokratikus-diktatúrás államkapitalizmus - egy országban" pedig létrehozta a sztálinizmus elnyomó és népirtó dinamikáját.)

Ezért logikus volt - s ebben Szabó Ervin koncepciózusabb volt, mint Sorel vagy Michels -, hogy Szabó Ervin szembenállt a nemzetállami "haladó" mítoszokkal, főleg a nálunk középponti negyvennyolcas legendával (Társadalmi és pártharcok..., 1921, 1946, 1959, 1979). Rendkívül tanulságos a könyv körüli baloldali disputák historiográfiája, amelyről Márkus László írt nevezetes képromboló tanulmányt húsz évvel ezelőtt (Történelmi Szemle, 1981/4). A könyv körül összecsapott valamikor az MSZDP és a KMP (Révai) "történetpolitikája", majd az ötvenhatosok (Litván) és a kádáristák "történetpolitikája".

Ahogyan Lackó Miklós is kimutatta szubtilis elemzéseiben, Révai (és Mód Aladár) "kuruc" szociálnacionalizmusa a negyvennyolcas osztrák-németellenesség kaptafájára húzta a népfront és a "népi demokrácia" ideológiáját, szövetségben a földosztó népiséggel. Evvel szemben a szociáldemokrácia volt a labanc, amely egyedül kínált marxista elemzéseket Magyarországon a fasizmusról (Ignotus Pál, Fejtő Ferenc, Faragó László, Justus, Bóka), amelynek a "történetpolitikája" nem különbözött oly nagyon a Révaiétól. 1956 után viszont, a forradalom után, amely elsősorban nemzeti, függetlenségi és demokratikus szabadságharc volt, a kádárizmus lett kényszerűségből neolabanc és antinacionalista, "darabont", amivel szemben Litván György, Szabó Ervin legjelentősebb értelmezője, a "haza és haladás" új szovjetellenes ellenzéki népfrontjának egyik ideológusa - kénytelen egyetérteni (ő, az antisztálinista!) Révaival, amikor ez "nemzeti közömbösséggel", "nemzeti nihilizmussal" vádolja Szabó Ervint. (Ez a vád nem hamis, hanem értelmetlen.) Nagyon tanulságos, ahogyan hősével együtt Litván is elfordul a "szabad szocializmustól" és liberálissá válik, amit szép életrajza meghatóan dokumentál (Szabó Ervin, a szocializmus moralistája, 1993).

Érdekes látni, ahogy Litván 1987-re (ekkor fejezte be kiváló könyvét) - értelmiségi nemzedékével együtt - egyszerűen elfelejtette Marxot. Szabó Ervin Jászival és Károlyival, Adyval, Kunfival együtt a progresszió, a reform embere lett, forradalmisága csak az erkölcsi tisztaság morális abszolutizmusának következménye. Az is igaz azonban, hogy élete végén Szabó Ervin kantiánus liberális lett, akár Somló Bódog, amint az is igaz, hogy Marx hegeliánus dimenziójától mindig idegenkedett, akár az egész Társadalomtudományi Társaság. De ez őt, szemben a konzervatívvá vált Somlóval, a terrorizmus felé vezette, akár ifjúkorában, amikor az orosz forradalmárok összekötője, csodálója és ismerője volt - a titokzatos könyvtárigazgató, a neurotikus, beteg tudós, a kérlelhetetlen gondolkodó.

Liberális nézőpontból itt csakugyan a "mozgalom" és a "végcél", a pragmatizmus és az utópizmus, kompromisszum és moralizmus banális ellentéteiről van szó - s ha ezek az ellentétek valóságosak lennének, csakugyan azt mondhatnánk Szabó Ervinről, hogy "moralista" volt, pedig nem minden becsületes és önföláldozó ember életidegen és életképtelen megszállott. Sőt. Szabó Ervin sem volt az, pedig élete tragikus volt. De nem "csak úgy", hanem azért, mert a lángelmék élete nem könnyű, hanem azért, mert a magyarországi proletariátust nem sikerült fölszabadítani, a magyarországi parasztságot és a nemzetiségeket nem lehetett emancipálni. Szabó Ervin tragédiája a modern Magyarország tragédiája, nem pusztán a kivételes egyéniség magányos pusztulása. Nem neki nem sikerült a dolog, hanem nekünk.

Ahogy írta Ady a Galilei Kör ünnepére (Világ, 1914. április 1.): "Piros gyásszal ünneplők, lelkeim, / A vért, a kínt, a gyászt tartogassátok. / Ki fog csordulni a magyar kehely / És negyvennyolc óta is fog az átok: / Jól átkozzatok és jól készüljetek."

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.