Február elsején megjött a cián. Nagybánya mellől indult az ausztrál Aurul Rt. és a román állam közös aranymosodájából, melyet egy évvel korábban nyitottak meg ünnepélyesen, és azt állították róla, hogy javítani fogja a környezet minőségét. Most tört ki belőle a környezetjavító potenciál, mely eladdig egy ülepítő gátja mögött rejtőzött. A gát átszakadt, s kb. százezer köbméter ciános víz indult el a Zazar patakon és a Láposon át a Szamos és a Tisza felé.

Az első napokban az irdatlan mennyiségű haltetem láttán mindenki azt hitte, hosszú időre sikerült sterilizálni az élettel fertőzött folyókat, de hát az élettel nem olyan könnyű elbánni. Mikor a Tiszát gyászoló közönség 12-én a szegedi hídról virágot dobott az országból távozó cián után, a Szamosban már újra megjelentek a planktonok.

A cián az ötszáz tonna haltetemen kívül néhány kérdést is hagyott maga után. Például:

Miért kellett Pepó Pálnak bő egy hét ahhoz, hogy nyilvánosan megfogalmazza az ügyről a maga álláspontját. Torgyán József szerint azért, mert ő "szellemesen és könnyed eleganciával" szokta megoldani az előtte tornyosuló feladatokat.

Miért nem próbálták meg vas-szulfiddal még a Szamosban semlegesíteni a ciánszennyezést? Az MTA kutatója, Kótai László szerint ezt az ő módszerével meg lehetett volna tenni. Az illetékes államtitkárral konzultáló szakemberek szerint viszont nem. Még szerencse, mert különben megütötte volna szegényt a guta, amiért csak akkor vizsgáltatta meg ezt a lehetőséget, amikor a cián már távozott.

Románia sürgősen értesítette a nemzetközi nyilvánosságot, hogy a szennyezés mértékét mértéktelenül eltúlozzák Magyarországon, és nincs is szó katasztrófáról, hiszen még a magyar kormány sem nyilvánította katasztrófa sújtotta övezetté a cián útvonalát. Hogy miért nem, arra egyetlen érthető magyarázat akadt: senkinek nem jutott eszébe.

Martonyi János külügyminiszternek viszont eszébe jutott, hogy segítséget kérjen az Európai Uniótól - tizenkét nappal a gátszakadás után. Az EU brüsszeli illetékesei nem nagyon értették, hogyha olyan nagy a baj, és olyan nagyon kell nekünk segíteni, akkor miért nem kaptak február 10-ig Budapestről semmiféle tájékoztatást. Erre is van válasz: addig nem kértek.

Arra is volt válasz, hogy jól végzi-e a környezetvédelmi minisztérium a dolgát a ciánszennyezés ügyében. Sok válasz volt. A TV2 Napló című műsorában tették fel ezt a kérdést a nézőknek, és eleinte nagyon kevesen válaszoltak igennel. Hanem azután szépen megugrott az igenek száma. Utólag megállapították, hogy tíz telefonszámról több ezer igen szavazat érkezett összesen 480 ezer forint értékben. Manipulatívak az ilyesféle telefonos felmérések - mondta a tárca szóvivője a Naplóban.

Zöld civil szervezetek nyilatkozatban sürgették Pepó Pál távozását. De színre léptek a másképp civilek is, és létrehozták a Környezetvédelmi Társaságot. Az alapító tagok javarészt a minisztérium háttérintézményének, a Környezetgazdálkodási Intézetnek a dolgozói voltak. Az intézet igazgatóhelyettese, Gordos Dénes tájékoztatása szerint az új szervezet a zöld mozgalmat kisajátító szervezetekkel ellentétben "a szakma vonalán, politikamentesen" tevékenykedik majd, noha nem rejti véka alá, hogy a kormányzat környezetpolitikáját támogatja. A civil szervezet megalakításáról szóló sajtótájékoztatót maga a miniszter vezette, a pénzt, a paripát, a fegyvert és az irodát a miniszter biztosította.

A nagy vasutassztrájk - minden idők leghoszszabb magyarországi sztrájkja - a ciánszennyezéssel egy időben kezdődött, kicsit tovább tartott, és nem volt sokkal népszerűbb. Magyar Bálint az SZDSZ elnökeként már a sztrájk elején nyilatkozatban bíztatta a kormányt, hogy legyen kemény, ne engedjen a bérköveteléseknek. A kormányt nem nagyon kellett biztatni. Teljes hatalmával a sztrájktörőket szervező és kalózjáratokat indító MÁV-vezetők mögé állt. A kormánypárti sajtó naponta tájékoztatta a közvéleményt a sztrájk okozta sok milliós károkról és méltatta a munkába álló józan kétkezi dolgozókat, akik nem dőlnek be a milliomos, munkásáruló szakszervezeti vezérek aljas politikai manipulációinak. A sztrájk a hónap közepére kifulladt, megszületett a sztrájkmoratóriumot (is) tartalmazó hároméves megállapodás. A szakszervezeti vezetők a megállapodás aláírásakor azt bizonygatták, hogy "nincsenek vesztesek és győztesek", de bizony voltak.

Demonstrációs bizottságot alakítottak a gazdák Karsai József vezetésével. Azt mondták, hogyha február végéig nem teljesítik az "agrárbéke" megállapodás valamennyi pontját, akkor országszerte demonstrálni fognak. Torgyán József bejelentette, hogy felül fogja vizsgálni azoknak a termelőknek a támogatását, akik az demonstráción részt vesznek. (Mostanában Szanyi Tibor államtitkár furcsállja, hogy a gazdák a támogatott gépekkel tüntetnek állami támogatásért, de felülvizsgálatról azért nem beszél.)

Kövér Lászlónak, Torgyán nem volt elég kövér, ezért palacsintává minősítette és így ajánlotta föl magát a kisgazdák vezérének. Frissen sült pártelnökként fölhívta Torgyán figyelmét arra, hogy ezentúl Orbán helyett vele kell majd egyeztetnie - pártvezér a pártvezérrel. Torgyán azt felelte, nem kell neki a Kövér, a lényeges dolgokat ő továbbra is Orbánnal óhajtja megbeszélni. Erre mondta Kövér, hogy nem erőszak a palacsintaevés. A Népszabadság megpróbálta tisztázni Torgyán és a palacsinta viszonyát: "- Elnök úr, szereti Ön egyáltalán a palacsintát? - A palacsinta az egyik kedvenc ételem, de e tekintetben nagyon ügyelnem kell magamra, mert az a típus vagyok, aki a levegőtől is hízik. Ezért sajnos a palacsintaevést rendkívüli módon ritkítanom kell." (Nincs olyan, hogy nem az én asztalom, Csuhaj Ildikó és Tamás Ervin interjúja Torgyán Józseffel, 2000. február 18.)

Ami Kövér töltelékét illeti, leginkább torgyános palacsintának vélhetnénk őt kongresszusi beszéd alapján: "Csak nekünk van érvényes mondanivalónk a nemzet számára." Az ilyesféle mondatok többes szám első személyű alanya eladdig Torgyán vagy Csurka népét rejtette. Bővült a kör.

Dávid Ibolya jelezte, hogy tovább bővülni nem fog: "Mi nem gondoljuk, hogy egyedüli letéteményesei vagyunk a nemzet ügyének." Dávid Ibolya azt február másodikán nem gondolta, amikor néhány, még az MDF-nél is kisebb párt és párttöredék képviselőivel együtt bejelentette a Békejobb 2000 kezdeményezést: "Tanultunk hibáinkból, a nem mindig jó stílusunkból. /…/ A békejobb jelkép, a nemzetnek kinyújtott kéz szimbóluma. Üdvözlünk minden politikai és társadalmi szereplőt, minden honpolgárt, aki a békejobbot elfogadja. /…/".

Kövér föntebb már idézett kongresszusi beszédében azt mondta a Fideszről, hogy "Ez nem az a liberális párt, amelyikben azért nem választanak meg valakit elnöknek, mert a szülei kommunista zsidók". Ez annyira igaz. hogy Csurka is mondhatta volna. Hiszen a MIÉP sem liberális párt, és abban sem indult még soha az elnöki posztért olyan jelölt, akit kommunista zsidó szüleire való tekintettel leszavazhattak volna. Kövér szavaiból némelyek arra következtettek, hogy ha már a Fidesz nem ilyen párt, akkor biztos van, amelyik ilyen. És tényleg: február elsején az Országgyűlésben kiderült, hogy Kövér az SZDSZ-re gondol. És Pelle János szerint jól gondolja. Azt írja: a Fidesz-kormánnyal ellentétben az előző MSZP-SZDSZ-kormány, "ahogy nem tudott mit kezdeni a keresztény hagyományokkal, úgy a zsidó múlt feldolgozásával sem boldogult. Valószínűleg ugyanaz a »túlkompenzáló« megfontolás homályosította el a tisztánlátásukat, mely a liberálisokat megakadályozta abban, hogy Pető Ivánt válasszák elnöküknek. Erre a »taktikai húzásra« nem alaptalanul emlékeztetett Kövér László…" (Pelle János: A holokauszt emléknapja, Magyar Nemzet, 2000. február 5.) Minden stimmel, a tényeket kivéve. Pető Ivánt ugyanis a liberálisok mindig megválasztották elnöküknek, ahányszor csak jelöltette magát. Ő vezette a leghosszabb ideig az SZDSZ-t, 1992-től az 1997-es lemondásáig. Rajta kívül korábban egyszer indult zsidó származású kommunisták gyermeke a pártelnöki posztért, őt is megválasztották. Ő volt a párt első elnöke.

A Pelle János nevével fémjelzett Zsidó Közéleti Unió nyilatkozatban állt ki Kövér László mellett. Pelle és társai korrektnek minősítették Schmidt Mária nevezetes előadását is, melyben a zsidók kiirtását a második világháború mellékes elemének minősítette (Ellensúlyozni kell a politikai manipulációt, Szerető Szabolcs interjúja Pelle Jánossal, Staub Pállal és Sík Jánossal, Napi Magyarország, 2000. február 19.). Vannak tehát, akik jól elboldogulnak a zsidó múlttal.

A Zsidó Közéleti Unió azzal is nagyon meg volt elégedve, hogy "idén először sikerült megakadályozniuk a hatóságoknak a szélsőjobboldal demonstrációját a budai várban". A hatóságoknak ez csak úgy sikerülhetett, hogy civil szervezetek jó előre bejelentették a maguk rendezvényeit az összes szóba jövő helyszínre és időpontra, s a bejelentett rendezvények közül meg is tartottak egyet, amelyen ellenzéki chartás szellemben kárhoztatták a kormánypártok nyitottságát a szélsőjobb irányába.

A Napi Magyarország egy fondor lelkületű, liberális csínytevő áldozatává vált. A csíny előzménye: megjelent Szalay Róbert könyve az \'56-os forradalom úgymond "igazi" történetéről. Ezen igazi történet szerint a forradalom annak az antibolsevista harcnak a folytatása, melyet a magyar nép 1944 őszén kezdett, amikor "Szálasi Ferenc és a Hungarista Mozgalom vette át a hatalmat és állt élére a bolsevizmus elleni nemzetvédő harcnak, ami egyben Európa védelmét, az európai kultúra védelmét is jelentette az ázsiai barbársággal szemben". A kormányközeli sajtó a könyvet lelkesen üdvözölte. Kiváltképp lelkesnek mutatkozott Ugró Miklós, aki a Napi Magyarország november 17-i számában sürgette, hogy bocsássák az igazságra szomjazó tanulóifjúság elé ezt a jeles művet. A kormánytól és Szálasitól távolabb állók persze másképp vélekedtek. Ekkor jelentkezett Mink András egy terjedelmes dolgozattal a Napi Magyarországnál, hogy "megvédje" Szalay koncepcióját. Mint ismeretes, a forradalom rágalmazásának kádárista szakemberei (jelentős részben volt ávósok) pontosan ugyanarra törekedtek, mint Szalay, kimutatni az antikommunista kontinuitást a nyilas puccs és az \'56-os forradalom között: sok-sok hazugsággal, koholmánynyal, jelentéktelen események felnagyításával és a tények koncepciós összerendezésével. Mink - ennek a rágalmazástörténetnek a kutatója - összeállított egy komoly történelmi tanulmánynak álcázott koholmánygyűjteményt, melynek forrásai "a Kádár-korszak leghírhedtebb, az 1956-os forradalmat mocskoló és meghamisító propagandakiadványai" (Berkesi András, Kardos György, Hollós Ervin, Berecz János művei) voltak. A Napi Magyarország boldogan közölte a cikket (Magyar ellenállás \'56 előtt, február 19.), viszont a csínyt leleplező írást már nem, illetve csak akkor, amikor az Élet és Irodalomban (A csíny, 2000. március 3.) már megjelent. És ezzel végződött: "A fasizmus és a kommunizmus a másik létével akarta igazolni önmagát, méghozzá visszamenőleg is. Ezzel szemben mindkettő önmagában, a másik lététől függetlenül méltó a megvetésre. Miközben láthatóan képtelenek egymás nélkül létezni."

Lezárult a rendszerváltás. Nem először és nem utoljára. Orbán február harmadiki országértékelő beszédében leszögezte, hogy 1999 volt a rendszerváltás utolsó éve. 2002-ben majd leszögezi, hogy akkor zárul le a rendszerváltás, ha végre lesz egy kormány, melyet újraválaszt a nép. Az elemzők és kommentátorok szembeállították egymással Orbán és Kövér ellentétes hangvételű szónoklatait: "Most akkor mi van? Tényleg egy szerző, két szerep, avagy munkamegosztás a tűz és a víz között? (…) … egy szelíd, toleráns kormányfői beszéd visszatarthatja-e a lovakra pattant, hódításra dresszírozott Fidesz-sereget, vagy elnökükre hallgatnak, aki újabb és újabb csatába hívja őket." (Tamás Ervin: Taps és kris, Népszabadság, 2000. február 5.)

Az Orbán-beszédből a közemlékezet azt a mondatot őrizte meg, hogy "Mindenkinek lehessen három gyereke, három szobája és négy kereke."

Ami a gyerekeket illeti, Orbán biztató jeleket látott: "A népesség ugyan fogy, de az utóbbi három-négy hónapban vannak biztató jelek." A KSH adatai szerint soha azelőtt nem született olyan kevés gyerek Magyarországon, mint 1999-ben. Az ország lélekszáma minden addiginál nagyobb mértékben csökkent, a válások száma minden korábbi rekordot megdöntött.

Nem működhetett tovább a Tilos Rádió. Az ORTT döntött a megpályáztatott rádiófrekvenciák sorsáról. A testületben a kormánypártoknak és a MIÉP-nek együtt kétharmados többségük volt, az ő együttműködésük minden kérdésben döntőnek bizonyult. A kormánypártok és a MIÉP megállapodása szerint frekvenciát kapott a MIÉP által támogatott Pannon Rádió, a kisgazdák által támogatott váci Rádió Infórum, a közszolgálati televízió aktuális műsorainak főszerkesztője, Heltai Péter által fémjelzett Inforádió. A köztévé másik vezető munkatársának, Belénessy Csabának a családi vállalkozása vidéki frekvenciákhoz jutott. Elutasították a Tilos Rádió, a roma rádió (Rádió C), a katolikus Mária Rádió és a BBC, az RFI és a Deutsche Welle) által alkotott konzorcium pályázatát.

Györgyi Kálmán, a legfőbb ügyész levelet intézett az Országgyűléshez. Megállapította, hogy a Magyar Televízió kuratóriumi elnöksége törvénytelenül, az alkotmányos alapjogokat sértő módon működik, mert azt az Alkotmánybíróság döntésének értelmében (is) kizárólag akkor lehet az ellenzéki jelöltek mellőzésével megalakítani, ha az ellenzéki pártok nem állítottak jelölteket. Márpedig állítottak. Áder János kijelentette, hogy a legfőbb ügyész állásfoglalásának semmiféle jogi következménye nincs. A következmény hiányának nyomban következményei lettek, mert a Magyar Rádió és a Duna TV kuratóriumi elnökségeinek a mandátuma éppen lejárt, és a kormánytöbbség azok helyett is alkotmányelleneseket választott. Azért az ellenzéki kurátorok jelölésének mégiscsak volt valami értelme, mert fideszes politikusok emlékeztettek rá, hogy ha valamely ellenzéki párt nem jelöl senkit (mint 2003-ban a Fidesz), akkor egy másik ellenzéki pártnak joga van betölteni a neki járó helyeket is. Ez a másik lett volna 2000-ben a MIÉP, és ez lett 2003-ban az MDF.

Karácsony Ágnes riportja szerint (Mikrofonpróba, 168 Óra, február 10.) "a Fideszben többen Kondor Katalint látják alkalmasnak a rádió irányítására. Ám Kondor nem érti, miért terjedt el, hogy politikai szolgálataiért őt ajándékozná meg a Fidesz a Magyar Rádió elnöki székével: »Nem szándékom semmiféle elnökség«". Kondor "médiatapasztalatait így összegzi: »akkor is zörög a haraszt, ha nem fújja a szél«."

Sőt, az a haraszt zörög a leghangosabban, amelyik önmagát fújja.