Alig 1,5-2 millió (beiratkozott) könyvtárhasználó állampolgárral számolhatunk. Elfogadható ez? Angliában, a skandináv országokban a lakosság 50-60 százaléka regisztrált könyvtári olvasó. Nálunk harminc éve változatlanul 15-20 százalék. Miért? Talán azért, mert a könyvtár nem elég attraktív, alig szolgáltat többet egyfajta minimumnál. A diákok és nyugdíjasok még használják, az aktív korosztá-lyok alig. Az államilag dotált könyv- és lapkiadás leépülésekor - tíz, tizenöt éve - arra lehetett számítani, hogy az állam felismeri a könyvtárakban lévő lehetőséget, azt, hogy a közösségi információfogyasztás a leggazdaságosabb. Vagy az állami felismerés hiányában a polgárok "kényszerítik" rá képviseleti szerveiket, a könyvtárak fenntartóit erre a felismerésre. Azt gondolhattuk, hogy e felismerési folyamat és az iskolai végzettség fokozatosan emelkedő szintje legalább 30 százalékra emeli majd a könyvtárhasználók arányát. Nem emelte. Ideje megkeresnünk e sikertelenség okait. Ideje megtalálni a kitörés útját.

Az EU ajánlásai szerint a közkönyvtárakban minden öt lakosra évente egy újonnan beszerzett könyvnek kell jutnia. Ettől évente egymillió könyvvel maradunk el az alacsony beszerzési keret és az intézményközi együttműködés alacsony szintje miatt. Országos szakkönyvtáraink többsége nem hozta létre - a Széchényi könyvtár sem - azokat a létfontosságú szolgáltatásokat, melyek nélkül az aktív nemzedékek érdeklődésére nem lehet számítani. A nemzeti könyvtár egyetlen internetes hozzáférésű gépet sem biztosít olvasóinak. A műszaki-természettudományos értelmiség "birkatürelemmel" tűrte az OMIKK, a legkorszerűbb szolgáltatásokat nyújtó hazai nagykönyvtár lefokozását és beolvasztását. Egyetemi könyvtáraink zömében fontosabbak a mindenkori vezetés érdekei, mint a szakmai szempontok. Nincsenek elfogadott és számonkérést is megalapozó szakmai normatívák. Nincs átfogó, rendszerszemléletű könyvtárfejlesztési stratégia, nem vállalkozik országos szolgáltatásokra még a nemzeti könyvtár sem. A magyar országos központi katalógus (a Mokka) öt éve nem képes elkezdeni működését, pedig ez jelentősen javítaná a könyvtárak technikai hatékonyságát s ezen keresztül szolgáltatásait is.

A könyvtáraknak sokrétű szociális funkciói lehetnének, de a mi könyvtáraink ezeket nem vállalják. Pedig foglalkozhatnának a társadalom elesettjeivel, a betegek házi ellátásával, a börtönbe kerültekkel, a hajléktalanokkal. Évtizedek óta reménytelenül megoldatlan a kis falvak könyvtári ellátása? Lehet azt mondani, hogy szűk erőforrásainkból erre nem telik, de nem szűk látókörű ez a válasz?

Rengeteg a könyvtár - közel 9 ezer a 10 milliós országban, és majdnem ugyanannyi könyvtárfenntartó. Ez az elaprózottság csak az elmaradottságot konzerválja. A politikusok több mint tíz éve nem tesznek semmit a korszerű közigazgatási struktúra létrehozása érdekében. (Angliában és a skandináv országokban 30-50 ezres népesség alkot egy-egy közigazgatási egységet, minthogy ekkora nagyságrend biztosíthat elégséges színvonalú szolgáltatásokat, például megfelelő színvonalú közkönyvtárat.)

A könyvtárosszakma presztízse alacsony, az utolsók között van az értelmiségi foglalkozások között. Hiányoznak a nagy magyar könyvtáros személyiségek, akiknek szavára nemcsak a szakma, de a szélesebb nyilvánosság is odafigyel. A pártok bizalmi embereiket teszik meg még könyvtárigazgatónak is? Van országos közoktatási tanács, az egyetemi ügyekkel több jelentős országos testület foglalkozik, de nincs komoly hatáskörű országos könyvtári tanács. Hiába vannak jó helyi példák, ha nincs átfogó magyar könyvtárpolitika.

Okos, felvilágosult (technokrata) emberek is gyakran kérdezik: kell-e egyáltalán "a" könyvtár az új évezred információs társadalmában, ahol az információszolgáltatás hatalmas, sokrétű iparággá vált, melynek szektorain (tévé, rádió, telefónia, információforgalmazás stb.) belül is, szektorai között is éles verseny folyik? Netán elég lenne megfelelő mennyiségű számítógépet rendelkezésre bocsátani. Kár lenne további forrásokat fecsérelni erre a "muzeális", "elavult" intézményre? Mi a könyvtárosok válasza erre?

Remélhető-e, hogy az ország vezetése felismeri: a demokratikus jogállam, a hatékony gazdaság, a jövőt megalapozó oktatási rendszer, a humánus társadalompolitika, az eleven, alkotó kulturális-művészeti légkör nem lehet meg működőképes könyvtárak nélkül? Talán egyezséget kellene ennek érdekében felajánlanunk: el kellene mondanunk, mit és hogyan vállalunk, mi a haszna ebből a társadalomnak és a társadalomirányításnak.

A nemzetközi PISA-vizsgálatok rossz eredményei talán mélyreható vitát indítanak el. A könyvtárak majdnem annyit tehetnek az olvasásért, mint az iskolák. A gyermek a könyvtár legfontosabb használója. A hatékony, jövőépítő oktatáspolitika szövetségeseként az iskolai és gyermekkönyvtárak egymillió gyermekről gondoskodhatnak, megtanítva őket a modern információgyűjtés technikájára.

A könyvtár képes eszközöket és forrásokat adni millióknak a tanuláshoz, az önképzéshez, az információgyűjtéshez, a kutatáshoz, a szórakozáshoz. A kormányok aligha találhatnak ennél alkalmasabb terepet az esélyegyenlőség előmozdítására, a felkapaszkodni törekvők támogatására.

A könyvtár - változó formákban évezrede már - rögzített információkat halmoz fel és szolgáltat tetszőleges számú érdeklődőnek. A könyvtár minden korábbinál nagyobb kihívás elé néz az információk hatalmas megáradásának és az információhordozók változatosságának korában. Soha annyi "hagyományos", nyomtatott kiadvány nem látott napvilágot, mint napjainkban. Évente közel egymillió címmel bővül a könyvek választéka. Közel négyszer annyival, mint a száz évvel ezelőtt, amikor a nyomtatott forrásoknak még alig voltak vetélytársai. Évente legalább 150 ezer szakfolyóirat ont 15 millió szakcikket (hazai könyvtárainkba e folyóiratok legfeljebb 10 százaléka kerül be!). Egy jól funkcionáló könyvtári rendszer a felhasználó asztalára - számítógépére - képes varázsolni a bárhol, bármikor megjelent műveket, kiadványokat. De ehhez alkalmassá kell válnia a globális szintű együttműködésre. Az amerikai-holland OCLC-PICA transzkontinentális együttműködés révén ma a Gutenberg-galaxis mintegy 100 millió dokumentumának nagyobbik fele a lelőhelykönyvtárral együtt azonosítható, megtalálható és rendelhető. Az OCLC Amerikában már 50 százalék fölötti arányban digitálisan szolgáltat. A könyvtár által a gazdasági-társadalmi modernizáció, a kutatás és fejlesztés más módon aligha előteremthető erőforrásokhoz jut.

Jól működő könyvtár, hatékony országos könyvtári rendszer csak igényes, kreatív könyvtáros személyiségek közreműködésével fejlődhet, akikre lehet számítani az új problémák felismerésében és az új megoldások meglelésében. A könyvtáros elitnek szüksége van az ország szellemi elitjének támogatására. Az egymásra találást a kormányzat azzal segítheti, hogy széles hatókörű, az országos fejlesztésekben döntési joggal rendelkező testületeket hoz létre, melyekbe - a könyvtárosok képviselőin kívül - a tudomány, a gazdaság, a kultúra tekintélyes személyiségeit is behívja. Az új kormányzati struktúrában legalább négy (a kulturális, az oktatási, az informatikai és a belügyi-önkormányzati) minisztérium területén jelentkeznek érdemi könyvtári problémák és kihívások. Ezért létszükséglet egy ilyen átfogó koordináló és döntéshozó testület (esetleg referatúrával a miniszterelnökségen belül).

Nem tartható tovább az a helyzet, hogy a magyar könyvtárak összesen nem kapnak annyi pénzt állományuk gyarapítására, mint amennyi az Operaház, vagy egy jól szituált amerikai egyetemi könyvtár költségvetési kerete.

A könyvtárosszakmának nyílt, komoly vitákban kell a társadalom elé tárnia helyzete fonákságait, és garanciát kell nyújtania arra, hogy a kapott támogatások nem lyukas vödörbe zúdulnak. Akkor remélhetjük, hogy mellénk áll a társadalom. Véleményem szerint három-négy éves szanálási-fejlesztési tervet szükséges kidolgozni. Talán száz könyvtárat kellene kiemelni: ötven országost-felsőoktatásit és ötven városit-megyeit, utóbbiak köréből leginkább azokat, amelyek készek a kistelepülések ellátására is szakosodni. Az országos könyvtárpolitika feladatköre tehát nem kilencezer könyvtárra terjedne ki.

A könyvtáros érezze át hatalmas etikai felelősségét. A hihetetlenül gyorsan növekvő információ- és dokumentumkincs felhasználásához senki más nem nyújthatja azt a segítséget, amit ő. Semmiféle törvény nem lehet képes részletező előírásokkal szabályozni, hogyan tegye ezt. Ebben a könyvtáros belső etikai késztetése, igényessége az egyetlen hatékonyan működő "rendszer". A legújabb nyugati szakmai megközelítés szerint a könyvtár sajátos kompetencia-központ: a könyvtárosnak az információvagyonban való eligazodó különleges tudása, kompetenciája ad tekintélyt.

Igen komoly emberek is osztják azt a nézetet, hogy a nyomtatott művek könyvtára halott (the hard copy library is dead). Mások, a valóban tájékozottak ezt vitatják, vagy legalábbis hozzáteszik, hogy (de): Long live the library! (Éljen a könyvtár!). Érdemes lenne hosszabban is idézni J. Jüttner sydneyi professzor erről szóló hozzászólását a Frankfurter Allgemeine Zeitung május 17-i számából, de most elégedjünk meg egyetlen érvével: ha egyetemi könyvtára nem venné meg csomagban az elektronikus formában előfizethető folyóiratokat, akkor az ő kutatásai vagy leállnának, vagy saját fizetéséből jócskán áldozva is csak keservesen jutna hozzá a szükséges információk töredékéhez. Ez a példa is mutatja, hogy a kor színvonalán működő könyvtár valóban nélkülözhetetlen a legigényesebb olvasó számára is. Idehaza is biztosítani kell, hogy legalább 5-6 ezer külföldi elektronikus folyóirat, valamint a friss hazai könyv- és folyóirattermés java - megfelelő jogi, pénzügyi és technikai feltételek mellett - mielőbb hozzáférhetővé váljék a fontosabb könyvtárakban.

Ha könyvtáraink a jövőben sem tudnak igényes olvasókat vonzani, ha anyagilag-szakmailag erre nem kapnak lehetőséget, ha a társadalomirányítás az eddigiekhez hasonlóan mellékes tényezőkként kezeli őket, akkor igen hátrányos helyzetű szellemi élettel érkezünk majd Európa kapujához.

Sonnevend Péter
főiskolai docens