- Tényleg vásárolt a piacon tíz kiló krumplit csupán azért, mert aranyos pólyás babákra hasonlítottak?

- Ezt Szemadám György festőművész mondta az egyik kiállításom megnyitóján, és bár jól hangzik, így nem teljesen pontos. Vettem tíz kiló krumplit, és elcsodálkoztam, mennyire hasonlítanak a pólyás babákra.

- Képes ilyenekre rácsodálkozni?

- Minden kedves marhaságra rá tudok csodálkozni. A lakásom például tele van furcsa tárgyakkal: hangszerekkel, semmire sem jó rézszerkezetekkel, a párizsi bolhapiacon vásárolt katonakabáttal vagy bambisüvegekkel...

- A gyermekkor kedves kátránykoktélja...

- Nekem furcsa gyerekkorom volt. Az első éveimben tejben-vajban, aztán három- és hatéves korom között a nagymamánál egy földes szobában, a sparherd melegében Szabolcsveresmarton, hétéves koromtól meg Budapesten ugyan, de mivel a szüleim elváltak, intézetben, jobb családból való, szelíd, úri fiúk, meg gyilkos gyerekek között. Ez volt az én furcsa felkészülésem az életre, és azt hiszem, nem is árt az embernek valami ilyesmi, mert e nélkül könnyen eltörik, megreccsen...

- Korábbi beszélgetésekben gyakran emlegette gyermekkora egyik kedves helyszínét, a Váci utca 10.-et.

- Abban a lakásban társbéreltünk, ahol Semmelweis Ignác lakott. Volt az udvarban poroló, amin Kupcsulik Öcsi haverommal lehetett randalírozni, ott volt aztán Ularich bácsi, az öreg cipész, aki néha sarkalt, néha talpalt, néha meg csak úgy, csirizes ujjakkal hegedült egy kicsit, és le lehetett menni a műhelyébe, lehetett őt nézni, hallgatni. Na jó, nem volt egy Jasha Heifetz, de egészen jól játszott. Jött aztán ötvenhat. Jól elcsodálkoztam, amikor kinéztem második emeleti ablakunkon, és egy tank nézett vissza rám. Leballagtunk a pincébe, és az pontosan úgy fogadott minket, ahogy tizenegy évvel azelőtt otthagyták a ház lakói Budapest ostroma után.

- Tényleg festőművész akart lenni?

- Először Bródy Sándor akartam lenni. Írni szerettem volna, szállodában lakni. Az írást meg is próbáltam, rájöttem, hogy az bizony nehéz kenyér. Aztán arra gondoltam, hogy akkor festeni fogok. De kiderült, hogy az sem könnyebb.

- Látszerész lett.

- Amikor leérettségiztem, azt mondta atyám, hogy válasszak egy rendes, fehér köpenyes szakmát. Választottam, de nem szerettem, és az első adandó alkalommal ott is hagytam. Aztán londiner lettem az egyik balatoni szállodában, később portás, merthogy az elődöm lelépett az egyik vendég útlevelével.

- Gondolom, hálás volt neki.

- Mi az, hogy! Jött egy nyugatnémet pali tűzpiros Porschéval, és az akkoriban divatos, patkó alakú bajusszal, mire a szállodaportás másnap ugyanolyanra borotválta a saját bajuszát, fogta a vendég útlevelét, beült az autóba, és viszlát. Hirtelen kellett valaki helyette, és mivel a főnökök látták, nem biztos, hogy a bőröndcipelésben akkora eredményeket fogok elérni, megkérdezték, milyen nyelven beszélek. Mondtam, hogy németül, angolul, franciául, és bírom az egész szláv nyelvcsaládot. Ezt vesztükre nem ellenőrizték, így lettem szállodaportás. Ősszel aztán az egész szakma feljött Pestre, mindenkinek megvolt a helye, kivéve nekem, aki semmiféle kapcsolattal nem rendelkeztem. Elmentem ládákat cipelni a Ferihegyi repülőtérre, úgynevezett expeditőr lettem, ami semmit sem jelentett, de a személyiben jól mutatott. Olyan, mint a Fábry Sándor által emlegetett szovjet Viagra: nem segít, de a strandon jól mutat. Bár már akkor fotóztam, még az is eszembe jutott, hogy operatőr leszek. Egy társaságba jártam zenét hallgatni Makk Károllyal, Tóth Jánossal... Egyetlen olyan cucc volt Budapesten, ami nagyon jól szólt, ott tudtam meg egyébként, hogy mi is az a hifi. Azt mondták, a hifi olyan, hogy hallatszik, ahogy a légy nyög, és hallatszik az is, amikor lepottyan az asztalra, amit létrehozott. Persze van az igazi hifi is, azon az is hallatszik, amint ez a bizonyos végtermék suhog a levegőben. Szóval szerettem volna operatőr lenni, de a filmesek lebeszéltek, mondták, te már fotós vagy, mit akarsz. És akkor kis kacskaringók után, végül tényleg fotós lettem.

- Ma már fotográfus, sőt fotóművész.

- Előbb kmk, azaz közveszélyes munkakerülő voltam, mígnem olyan módon fordult a világ, hogy beírták a személyimbe: szabad szellemi foglalkozású fotóművész, ami helytelen, mert úgy kellett volna írni, hogy szellemi szabadfoglalkozású, de ez meghaladta a hivatalnokok képességeit. Így lettem szabad ember.

- Sőt fotóművész, aki a nyugalmat, a valóság festményszerű részleteit keresi. Egyszer azt mondta: "Nagyon könnyű lefotózni a guberálókat, lencsevégre kapni azt, hogy ül valaki télikabátban, nyáron, a padon, és szemétből kiszedett kenyeret eszik. Ehhez csak film kell, gép és rossz ízlés". Sohasem érzett késztetést arra, hogy a világ sötétebb arcáról is beszámoljon?

- Én sohasem voltam riporter. Alkalmatlan vagyok rá, nem szeretem ugyanis a vájkálást. Nem értem a paparazzókat sem. Ha például lady Diana tényleg miattuk halt meg, akkor fotósként nagyon röstellem magam. A társasági fotózást sem szeretem. Nem akarok szalonpoloska lenni, aki híres embereket lő képen vakuval, amikor azoknak egy bálban éppen kilóg szájukból a szendvics. Nem szeretnék embereket méltatlan helyzetbe hozni.

- Fotózta viszont Budapestet. Egyike volt azoknak, akik a városról szóló fotóalbumot készítették úgy húsz éve.

- Furcsa emlék. Csak azért felmásztam a Daciám tetejére, hogy a városligeti tó elé belógjon egy kandeláber, hanyatt feküdtem a hihetetlenül szép Párisi udvarban, hogy a legjobb szögből fényképezzem az üvegkupolát, letérdeltem az Andrássy út záróvonalára, hogy onnan örökítsem meg a Hősök terét... Ma már ilyeneket nem lehetne megtenni. Ha megállnék az út közepén a kocsimmal, meg is ölnének, ha meg letérdelnék az Andrássy út közepére, simán elgázolna bárki. Csak mert neki van igaza. Kár, hogy az a világ elmúlt, mert éppen a napokban bíztak meg azzal, hogy egy könyvbe ismét fényképezzem Budapest márais, krúdys részleteit.

- Vagyis ma már nem szereti Budapestet?

- Imádom.

- Mit szeret benne?

- Mit szeret valaki a jobb lábában? Azt, hogy az élete része. Különben pedig más, ha az ember itt születik, és más, ha idekerül. Velem az utóbbi történt, ezért én képes vagyok rácsodálkozni erre a városra. Az ember általában nem néz föl arra a házra, amelyikben él. Én fölnéztem. És fölnéztem a környékbeli épületek homlokzatára is. Amikor például megépült a Martinelli téri parkolóház, csak azért felmentem a felső szintjére, hogy közelről lássam az egykori Török-bankház tető alatti mozaikját. Egyébként is halálosan bele voltam szeretve abba a környékbe. A Sütő utcai általánosba jártam, és az utca túloldalán lévő épületben van egy kis torony, amit mindig bámultam. Aztán olvastam Szomoryt, és rájöttem, hogy ő lakott ott, erről írt. Amikor egyszer erről beszéltem a tévében, telefonált egy nagyon jó nevű színházi rendező. Elmondta, hogy most ő él abban a toronyban, és meghívott, hogy nézzem meg. Néztem a lakást, és csak ámultam. Néhány tárgy még mindig ott van Szomory idejéből, a legendás kék lámpa, az "ámpolna", vagy egy karnis például, amely direkt oda készült, máshol nem is lehetne felhasználni. Kedves meglepetés volt.

- Pedig a régi helyszínek alaposan megváltoztak.

- Azért nem annyira. A Martinelli, na jó, ma már újra Szervita téren még mindig ott van az említett mozaik, a Váci utca 10.-ben még mindig ugyanott áll az a korsóslány-szobor, amelynek gyerekkoromban oly gyakran megfogtuk a mellét, ugyanaz a csigalépcső is...

- Az azért tagadhatatlan, hogy Budapest sokszínű lett.

- Ez igaz, de ezzel bizonyos dolgok a jelentőségüket is elveszítették. Ma az ember bemegy egy blues- vagy egy dzsesszkocsmába. És akkor mi van? Régen egy Erkel Színházban rendezett dzsesszkoncertre akkor is el kellett menni, ha az ember frissen volt operálva, és infúzió lógott ki belőle. Akkoriban nagyobb hangsúlyt kapott Budapesten minden esemény, közösségi hely. Mekkora dolog volt elmenni az Atrium Hyattba, ahol a repülők lógtak?! Vagy a Forum Szálló bécsi kávézójába?! Mekkora dolog volt például beszélgetni? Ma ki beszélget? Néhány ember a Csillaghegyi strand szaunájában és slussz.