A postás nyaralása

-Te, hülye barom! Miért csináltad ezt?! Jaj, de nagy barom vagy!

Az autómból kiszálló Tímár Zoltánt szólítja meg ekképp egy barna hajú, testes, gyermekkocsit toló asszony a szekszárdi posta parkolójában. A férfi vigyorogva széttárja a karját, és csak annyit válaszol:

-Ez van.

Tímár bemegy a postára, hogy elbúcsúzzon volt felettesétől, miközben az asszony azt mondja:

-Onnan ismerem a Zolit, hogy abba a presszóba járt, ahol én a gyes előtt felszolgáló voltam. Sose volt vele baj. Régen találkoztam vele, aztán hogy az egyik este nézem a tévét, mutatják, hogy ő az a postás, aki lelépett a rábízott nyugdíjjal. Mondom a férjemnek: "Te, figyelj, ezt a hapsit ismerem, ez a Zoli!" A teljes nevét egyébként nem tudom, csak anynyit, hogy ő a Zoli. Hát mit csinált ez a barom?! Hogy tehette ezt? Ez már mindig rajta marad. Mehet bárhová, összesúgnak mögötte: ő az, aki lelépett a nyugdíjjal. A szerencsétlen!

Az asszony, hogy kiereszti dühét, megy az útjára. Pár perc múlva Tímár Zoltán újra az autómba ül, és elindulunk Bátaszékre, hogy elköszönjön volt élettársától és kisfiától. Mert Zoltán elhatározta, hogy elköltözik Szekszárdról. Abban bízik, hogy a Balatonnál könnyebben kap munkát, no meg szeretne pár napot pihenni a tóparton. Megállapodtunk, hogy leviszem Siófokra, közben elmeséli az életét. De előbb Bátaszék az úti cél.

Suhanunk a napsütésben fürdő lankás, tolnai tájon, és faggatom Zoltánt. Az átlagos testalkatú, vékony arcú, kék szemű, kopaszra nyírt, 29 éves férfi röviden, lényegre törően fogalmaz. Nem szépít, úgy beszél, mintha csak meg akarna szabadulni a múltjától.

Megtudom tőle, hogy családja szekszárdi. Apja és nevelőanyja gyári munkás volt, ma már mindketten rokkantnyugdíjasok. Zoltán a vér szerinti anyját karon ülő gyermekkora óta nem látta, az asszony elhagyta két fiát és férjét egy másik emberért. Zoltán apjának új házasságából még született egy húga, így éltek együtt, tisztes szegénységben. Éhezniük sose kellett, de gyakran csak zsíros kenyér volt otthon. Zoltán az épületasztalos-mesterséget tanulta ki. Mire befejezte az iskolát, tönkrement a hazai építőipar - szakmájában nem kapott állást. Betanított munkás volt különböző üzemekben. Munkaviszonya többnyire azzal ért véget, hogy az őt alkalmazó cég megszűnt. 1995-ben felvették a szekszárdi tejüzemhez. Ott ismerkedett meg Zsuzsával. Közös albérletbe költöztek, és hamarosan megszületett a fiuk, Norbi. Két évvel később Zsuzsa megszeretett egy másik férfit, Ferencet, feleségül ment hozzá, majd neki is szült egy fiút.

Zoltán nem tudta magát túltenni a csalódáson. A szakítás után elhanyagolta munkáját, ezért a tejgyárból elküldték. Alkalmi munkákból élt, főleg kőművesek foglalkoztatták. A Bátaszéken lakó Zsuzsa és Ferenc mindig szívesen látja Zoltánt, a férfi akkor viszi el Norbit, amikor kedve tartja.

Eddig jutunk Zoltán életrajzában, amikor elérjük Zsuzsáék portáját. A százéves, részben felújított, részben reparálásra szoruló, tornácos házban kedvesen fogadnak minket. A Zoltánhoz hasonlóan kopaszra nyírt Norbi apja ölébe kutyorodik, a kevés beszédű Ferenc üdítőt tölt nekünk. Zsuzsa testes asszony, hangja betölti a házat, a tornácot és az udvart:

-Zoli, ne feledd el, hogy van egy fiad! - így okítja volt élettársát. - Norbika sírt, amikor meglátott téged a tévében, és megtudta, hogy elfogtak a rendőrök. Ő már ért mindent. Nagyon szeret téged. Hadd legyen ez a gyerek büszke rád, ne csinálj több hülyeséget! Kérlek!

Zoli bólogat, és puszilgatja Norbit.

-Miért mentek maguk széjjel? - kérdezem Zsuzsát, felbátorodva az asszony nyíltságán.

Az asszony dicsérettel kezdi szavait:

-Zoli nagyon jó ember. Remek melós. Kevesen tudnak úgy dolgozni, mint ő. Csak van két gyengéje. A pia és a játékautomata. Ez készített ki.

-Akkor nem arról volt szó, hogy amíg elmentem hazulról, te megcsaltál?! - tiltakozik Zoltán.

-Zoli, ezt már megbeszéltük - emeli meg hangját Zsuzsa. - Amikor Feri mellett döntöttem, már lemondtam rólad. Emlékszel, amikor karácsony előtt vártalak haza, nálad volt kilencvenezer forint, és három nap múlva jöttél meg ötvenezerrel.

-Jó, tényleg eljátszottam húszezret - ismeri el Zoltán -, de húszezret meg egy zsebes kurva nyúlt le tőlem. Észrevettem, elkaptam, de a pénzt már továbbadta. Lefejeltem, ő meg feljelentett. A rendőrség bevitt három napra, azért késtem egy kicsit.

-Zoli, te sajnos nem tudsz a gépeknek ellenállni.

Zsuzsa nem folytatja, hagyja, hogy Zoltán a fiával játszadozzon. Később, hogy kettesben marad velem, kiönti bánatát:

-Úgy, de úgy bánom, hogy elhagytam a Zolit. Azzal tettem tönkre. Kellene neki egy asszony, aki irányítja. Benne rengeteg szeretetéhség van. Az anyját szinte nem is ismerte. Én néha úgy vigyáztam rá, mintha az anyja volnék. Szemét vagyok, hogy elhagytam! Így szidom magam, de értse meg, elegem lett. A magunkfajtának hajtani kell, nem fér bele, hogy játékautomatákba szórjuk a pénzt. Most is két hónapig Németországban voltam, spárgát és epret szedtem reggel hattól este fél tízig. Kétszázötvenezer forintot hoztam haza. Ez semmi a sok gürcölésért, de több, mint ha itthon lennék gyesen. Kell a pénz, tele vagyunk a házra adóssággal.

Zoltánnal visszaszállunk az autóba. Zsuzsa még ad neki néhány tanácsot, aztán felém fordul, és így meditál:

-Az araboknál van többnejűség, nekem meg engedélyt kéne kérni a többférjűségre. A Ferivel élnék, de idevenném a Zolit is, és vigyáznék rá.

Zoli nyerítésszerűen kacag az ötleten, én meg gázt adok.

-Zsuzsa kemény csaj - szólal meg később. - De én nagyon szerettem.

A kora délutáni kánikulában a Balaton enyhet adó vizére gondolunk, és közben lerúgjuk a cipőnket.

-Hú, de büdös a lábam - szabadkozik Zoltán. - Megszívtam ezzel a cipővel, pedig drága volt. Tizenötezer. A lopott pénzből vettem. Hiába, nem értek én a sportcipőkhöz. Ha cipő kellett, vettem egy kínai dorkót a vásárban ezerért, és addig jártam benne, amíg le nem rohadt rólam. Akkor vettem egy újat, és azt hordtam lerohadásig. Igénytelen vagyok, minden cuccom vásári. Így neveltek. A farmerem háromezer volt. Ennél drágábban nem veszek nadrágot.

-Az alkalmi munkákból havonta mennyi jött össze? - viszem bele Zoltánt egy kis számvetésbe.

-Mikor hogy. A legjobb hónapban hatvanezer. De előfordult, hogy tízezret kerestem egész hónapban. Ezért jelentkeztem januárban a szekszárdi posta álláshirdetésére. Felvettek, és megadták a minimálbért. Annak a nettója harmincnyolcezer. Abból fizetem a gyerektartást, ami kilencezer. Apáméknál laktam, és a ház rezsijébe be kellett szállnom tizenötezerrel.

-Nem kérte meg az apját, hogy hadd fizessen kevesebbet?

-Januárban semmit sem fizettem. Ugyanis az automatán eljátszottam tizenötezret. Erre apám kidobott otthonról. Egy hétig lépcsőházakban aludtam, aztán elpanaszoltam a postán a főnökömnek, hogy nincs hol aludnom, és akkor kaptam egy vendégszobát a postától. A szobáért tizenháromezret vontak tőlem.

-Ilyen kevés pénzből tényleg keserves lehet megélni - jegyzem meg -, de a helyzetét rontja, hogy még ezt a keveset is eljátssza.

-Ez igaz, de én épp azért játszom, hogy legyen végre pénzem. Tudom, hogy nem nyerhetek, mert végül mindig az automata nyer. De iszok egy kicsit, és arra gondolok, most biztosan nyerni fogok. Felbátorodom, és elkezdek játszani. Néha nyerek is, de nem szállok ki idejében, hisz nyerésben vagyok. Aztán már vesztek, és akkor meg azért nem szállok ki, mert vissza akarom nyerni, amit elvesztettem, és várom, hogy forduljon a szerencse. De nem fordul. Sosem fordul.

-Mielőtt meglógott a nyugdíjjal, nem vesztett nagyobb összeget?

-Nem, nem vesztettem.

-Miért pont június 24-én vitte el a nyugdíjat? Mi adta a végső lökést?

-Nem volt végső lökés. Ültem a szobámban vasárnap este, és arra gondoltam, hogy hétfőn meglógok a nyugdíjjal.

-Addig sosem gondolt erre?

-Dehogynem! Nincs olyan ember, aki ne játszana el a gondolattal, hogy mi lenne, ha kirabolna egy bankot vagy elvinné a rábízott pénzt. Én is eljátszottam ezzel. De addig csak játszottam. Vasárnap este viszont eldöntöttem, hogy megteszem.

-De miért éppen akkor?

-Mert akkor lett elegem abból, hogy nekem sosem volt egy jó hetem, amikor arra költhettem a pénzem, amire akartam. Hogy megvegyek egy jobb cuccot, hogy beüljek egy vendéglőbe, és ebédet rendeljek. Eszembe jutott, hogy amióta kereső ember vagyok, még nem voltam nyaralni. Utoljára egy iskolai táborban voltam. Már tíz éve nem láttam a Balatont.

-Vasárnap este megtervezte az egész akciót?

-Nem terveztem én semmit. Tudtam, hogy egyszerűen meg kell tennem. Másnap reggel magammal vittem a postára egy nejlontáskában egy váltás ruhát. Átvettem a küldeményeket, de az ajánlott leveleket bent hagytam a szekrényemben. Nem akartam, hogy elvesszenek, ha a táskát eldobom a városban. Elbicikliztem a körzetembe, és elkezdtem kihordani a leveleket. Aztán a Mikes utcában egy ház falához támasztottam a bringát, eltettem a pénzt, a postástáskát ráakasztottam a kerékpárra, és elmentem a buszmegállóba. Kilenc óra volt.

-Nem félt? Nem volt ideges?

-Cseppet sem. Azt mondtam, nem érdekelnek a következmények, amíg el nem fogy a pénz, jól élek. Eszek, iszok, nyaralok. Az utolsó százezren veszek egy pisztolyt, és főbe lövöm magam. Végre jól akartam érezni magam, még ha csak egy hétig is tart.

Nem tartott addig. Zoltán előbb Hőgyészre, majd Dombóvárra ment a busszal. Mindenütt megivott pár üveg sört, megevett néhány hamburgert, játszott az automatákon.

Nem nyert.

Aztán vásárolt egy mobiltelefont 27 ezerért, szakadt kínai dorkóját lecserélte a már említett cipőre. Dombóváron vett egy csokor virágot egy pincérlánynak. Puszit kapott érte. Azelőtt sosem vett virágot senkinek. Tovább buszozott Kaposvárra. Délután ötre ért oda. Akkor a rádióban már bemondták, hogy eltűnt egy szekszárdi postás.

Kaposváron aztán vett egy tizennyolc éves Mitsubishit. Az újságban hirdetett kocsiért 240 ezret kértek, Zoltán lealkudta kétszázezerre. Ez volt élete első autója, a jogsit másfél éve szerezte meg. Megivott egy-két sört, és nekivágott a Balatonnak, de rossz irányba indult. A Baranya megyei Sásdon kötött ki. Betért egy ivóba, sörözött, automatázott. Újra kocsiba ült, de két sásdi rendőr - közlekedési ellenőrzés címén - lemeszelte. Kiderült, hogy ő a keresett postás. Kedden, hajnali kettőkor került a fogdába. A vizsgálat megállapította, hogy a Zoltánra bízott 1 millió 24 ezer forintból négyszázezer elfolyt. Az autót lefoglalták, a mobilt elkobozták.

A cipőt megtarthatta.

Június 26-án, csütörtökön a szekszárdi bíróság Tímár Zoltánt gyorsított eljárással tíz hónap - három évre felfüggesztett - börtönre ítélte. A bíróság figyelembe vette, hogy a vádlott korábban nem volt büntetve. Amúgy a postán elégedettek voltak a munkájával.

Idáig ér Zoltán a történettel, amikor megállok Zombán, a község egyik kocsmájánál. Sört kér, az ivóbeliek pedig fölismerik a tévében látott férfit.

-Jól tetted! - szakad ki a helyeslés a kocsmárosból. - A politikusok milliókat vágnak zsebre havonta. Hozzájuk képest te egy ma született bárány vagy. Menjenek a fenébe! Egy embernek háromszázezret kellene keresnie ahhoz, hogy megéljen. Nem negyvenet.

-Elég lenne hetvenezer is - szerénykedik Zoltán.

-Egy fenét! - utasítja el a csapos. - Annyiból nem lehet családot eltartani, házat építeni, utazni. A melós negyvenet keres, a politikusok meg milliókat.

A kocsmában ivók helyeslően morognak, és hátba veregetik Zoltánt. A férfi ideges nevetéssel söpri be az elismerést, felhörpinti sörét, aztán folytatjuk utunkat a Balaton felé. Észak felől felhők gyülekeznek, de a meleg még mindig fullasztó. A kételyeim is azok:

-Zoltán, talán sose jövök rá, mi vitte magát bele ebbe az őrültségbe...

-Én se tudom. Higgye el, nem tudom. Egyszerűen nem bírtam tovább.

-S most jobb?

-Igen.

-Miért?

-Kiderült, hogy akkor se megyek semmire, ha pénzem van. Nincs tapasztalatom abban, hogy mit lehet a pénzzel csinálni. Szédelegtem egyik helyről a másikra, és folyt ki a pénz a kezemből. Szendvicsre, sörre, automatára. Vettem mobiltelefont, de nem volt kit fölhívni. Drága cipőt, ami meleg, kényelmetlen, és elbüdösítette a lábam. Elindultam a Balatonra, de másutt kötöttem ki. Ilyen az én formám.

-Most viszont mindjárt a tóparton leszünk -biztatom Zoltánt.

-Fürdünk, napozunk, nézzük a bikinis csajokat - álmodozik jókedvűen.

Siófok határában elemi erejű zápor szakad ránk. Olyan sűrű a vízfüggöny, hogy a kocsi orráig is alig látunk. Lépésben gurulunk a partra. Csendesedik az eső, de a méregzöld tavat erős szél hánytorgatja. Az előbb még harmincöt fok volt, most talán tizennyolc lehet. A kocsiból csodáljuk a haragos tájat.

-Ebből nem lesz lubickolás - mélázok ironikusan.

-Így képzeltem! - kacag fel Zoltán. - Ha én nyaralni megyek, azonnal vége lesz a nyárnak.

Alkonyodik.

-Mi lesz most magával? - kérdezem a csendben cigiző Zoltánt.

-Semmi. Keresek munkát.

-Aki felismeri, ódzkodik felvenni.

-Elmúlik ez is. Jön új szenzáció.

-Hová vigyem?

-Bárhová. A belvárosba!

A belvárosba hajtok. Zoltán kiszáll, és a vállára veszi zöld zsákját. Az összes vagyona ez a tízkilós csomag.

-Pénze van? - kérdem búcsúzáskor.

-Kértem Zsuzsától. Pár napra elég.

-Hol alszik?

-Nem tudom. Megoldom.

-Okos lesz?

-Igen. Megkönnyebbültem.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.