Lám, már a suszter nevére sem emlékszem, csak a bolt szaga van itt az orromban. Enyv, bőr és szegénység adta az egyveleget, és ha a félhomálynak lenne szaga, hát biztos az is hozzájárult volna az utánozhatatlan illathoz. A suszter szinte sötétben üldögélt a Ferenc téri kis boltban. Két, talán három lépcsőn kellett fellépdelni az ajtóhoz, odabent hűvös volt, és mindent elleptek a bőrdarabok, a cérnák, a faszegek és a szerszámok. Sarkaltatni jártunk csak hozzá, mert talpaltatni akkoriban még nem érte meg, készíttetésre meg ott volt a körúti maszek. A Ferenc téri iparos nevetséges áron dolgozott, talán ha tíz forintot kért egy pár, apró szögekkel akkurátusan fölerősített gumisarokért.

A hét végén megint a Ferenc téren jártam. Persze nyomuk sincs már a régi kis házaknak, a környék nem is emlékeztet a húsz év előtti önmagára. Ugyanígy nehéz lenne ráismerni a Tompa utcára, sőt a körútra is. Gyerekkorom kedves üzletei közül csak a házsorral egyidős kárpitos maradt meg, pedig nekem még ma is hiányzik a könyvesbolt, a palacsintázó meg a trafik. Az utóbbi már anyámék gyerekkorában is megvolt, átellenben Hackel bácsi üzletével. Az üveg mögött forgó órajátékok a gyerekeket szinte hozzászögezték a kirakathoz - "A kirakatban elhelyezett tárgyak nem eladók, csak a tisztelt vásárlóközönség figyelmének felkeltését szolgálják" -, míg a felnőttek ragaszkodását az idős órásmester kifogástalan stílusa biztosította. Mindegy volt, faliórát, fedeles zsebórát vagy olcsó karórát adtak-e be hozzá javíttatni, a mű elkészültéről ő minden kuncsaftot levelezőlapon értesített. "Az ön időmérője ismét megbízhatóan működik, és rendelkezésére áll."

A Ferenc téri susztert és a Ferenc körúti Hackel bácsit egy világ választotta el egymástól. Abban viszont nagyon is hasonlítottak, hogy megmaradásuk kisebbfajta csodával is fölért. 1949 és 1959 között 47 ezerről 23 ezerre csökkent a budapesti magánkisiparosok száma, ráadásul úgy, hogy 1953-ban még alig 11 ezren rendelkeztek iparengedéllyel. Az állam mindent megtett a szövetkezeti hálózat megerősítéséért, és ezt olyan hatékonyan csinálta, hogy a nyolcvanas években, amikor ismét tágabbra nyíltak a kapuk a "maszekok" előtt, szinte újra meg kellett ismertetni az embereket a kis műhelyek és boltok világával. A Hackel bácsik utódai a kapualjakban, a lépcsők alatti szűk kuckókban meg a lakótelepi garázsokban vertek tanyát.

Elsősorban nekik köszönhető, hogy a "nincs"-en felnőtt nemzedék, amely csodálkozva kapta fel a fejét, ha egy üzletben visszaköszöntek neki, ismét megtanulta otthonosan érezni magát a városban. Hiszen csak az igazán szerencsések találkozhattak a hatvanas-hetvenes években is olyan kereskedőkkel, mint például Schwartz bácsi, a Szentkirályi utcai zöldséges. Schwartz bácsi üzlete nem pusztán arról volt nevezetes, hogy friss és változatos áru volt benne; bár a hírnévhez akkoriban tán ennyi is elég lett volna. Az ő renoméját azok a költemények alapozták meg, amelyek legjavát szorgalmas felesége vászonra hímezve akasztotta ki a bolt falára. "Maszek szódavizet igyon, nem rúg be, és nagyon finom" - idézgetik az egyik legjobban sikerült rímet ma is a régi józsefvárosiak. Schwartz bácsi emlékét azonban - szerencsére - tartósabb anyag is őrzi, mint a megbízhatatlan emlékezet. Karinthy Ferenc megírta, Lukácsy Sándor pedig könyvben is idézte a legszebb sorokat. Azt például, hogy "A retek finom és guszta / Étvágyát olcsón, jól megússza", vagy hogy "Ha friss lencsét a tűzhelyre tesz / Pompás ebédje percek alatt meglesz".

Mindezt csak azért meséltem el, mert lefogadom, önök közül sokan nem tudják mire vélni a zománctábla feliratát: LAKÁS A HÁZBAN. Pedig nem más ez, mint történelmi emlék, a régi jó maszekmentalitás lenyomata. Azé az időé, amikor ott függött ugyan a boltajtón a nyitva tartás rendje - szigorúan megkövetelte a tanács -, de az elkészült cipőért, a felhajtott nadrágért, a félretett élesztőért vagy a rendbe rakott óráért tulajdonképpen bármikor be lehetett ugrani. És az ember mérget vehetett rá, hogy a cipősarok szilárd, az időmérő pedig megbízható.