Legtartósabb, legolcsóbb
A képen szereplő tábla Dunaföldváron látható, a Templom utca járdájába beszorítva. A munkájára büszke vállalkozó, bizonyos dr. Helvey Tivadar nagyjából százméterenként elhelyezett egy ilyen domború rézfeliratot a gömbölyű dunai kavicsból és koromfekete aszfaltból álló, gyorsan szilárduló keverékben. Legalább hetven éve történt mindez. A dunaföldvári lösz mozgása és a temérdek fagyökér mára felszabdalta a járdát. De a járókelő, már ha olykor a lába elé néz, most is megtudhatja: valamikor régen létezett Budapesten dr. Helvey Tivadar "asphalt vállalata".
Felteszem, dr. Helveyt a magyar aszfaltipar sikerei ösztönözték saját vállalkozása megalapítására. A Kossuth Lajos utca volt az első kocsiút, amelyet Pesten leaszfaltoztak, mégpedig a városegyesítés előtti utolsó pillanatokban, 1871-ben. A megoldás "köztetszést aratott", így a munka a Váci, a Dorottya és a Nádor utcán folytatódott. Ámde volt egy bökkenő: a Magyar Salon című folyóirat egyik, 1889-ben publikált cikke szerint a látványos fejlődés haszna nem magyar zsebekbe folyt be. Azaz: "Midőn hazánkban s legelsőbben a fővárosban aszfalt-burkolatok fektetése megkezdődött, ezen ipar kizárólag külföldiek kezében volt, külföldi vállalatok végezték e munkákat, felette magas árak mellett, mert verseny hiányában kihasználták előnyös helyzetüket".
Na tessék. De semmi pánik! Történt ugyanis, hogy 1877-ben Margita környékén felfedezték a "dúsgazdag természetes aszfalt-telepeket", amelyek kiaknázására néhány magyar főúr menten részvénytársaságot alapított. Így született meg a Magyar Aszfalt Rt., amely az első időkben ugyan "nem volt képes anyagi eredményeket felmutatni", de legalább jól letörte az addig monopóliumhelyzetben lévő angol vetélytárs árait. Így történhetett, hogy 1889-ben "már az aszfalt-járda és kocsiút-burkolatok nem estek a luxus fogalma alá, mert jutányosabbak, mint bármely más hasonló minőségű burkolat".
Igaz, ebben az időben Budapesten 800 ezer négyzetméternyi kocsiutat borított "Mac Ádám szerű" burkolat; 685 ezer négyzetméteren trachit kocka volt, 275 ezer négyzetméteren gránit, 103 ezren fakocka. Még keramitból is több volt (85 ezer négyzetméter), mint a mindössze 57 ezer négyzetméternyi aszfaltból. A járdákon azonban már ekkor kezdte beérni az aszfalt a kiskockakő-burkolatot. Nem csoda: a Budapest Műszaki Útmutatója szerint egy négyzetméternyi aszfaltjárda 4 forintba került, míg az aszfalt kocsiút 8,50 forintot kóstált. Ennél még a "Mac Ádám szerű" burkolat is olcsóbb volt a maga 7 forintjával.
Ne gondolják persze, hogy aszfaltból csak utat készítettek eleink. A Magyar Aszfalt Rt. hirdetéseiben a "legtartósabb, legcélszerűbb, legolcsóbb" aszfaltburkolatot tantermek, templomok, folyosók, műhelyek, boltok, magtárak, istállók, udvarok és kapualjak számára ajánlották. Jelezték ugyanakkor, hogy a cég "nedves falak, lakások, stb. gyökeres szárazzátételét jótállás mellett legolcsóbban eszközli, s megfelelő anyagot vidékre is szállít". Feltehetően így tettek a többiek is. A Hazai Aszfaltipar Rt. - amely idővel egyesült a telepét az Orczy úton működtető Magyar Aszfalttal -, a The Newchatel Asphalt Company, amely a Váci út 19.-ben működött, valamint a később jövők. Például Biehn János kispesti aszfaltgyára, Kollár Ferenc a Soroksári út 121.-ből, Lukács és Meitner a Váci út 118.-ból, esetleg Posnansky és Strelitz Erzsébetfalván.
A címtárak szerint gyárak alakultak és mentek tönkre, a címük is gyakran változott. Munka azonban volt elég: az 1923-as kimutatás szerint például a főváros akkori, öt és fél millió négyzetméternyi burkolt útjából 636 ezer 840 négyzetmétert fedett aszfalt. És akkor még nem beszéltünk a vidékről - Dunaföldvárról például.
Dr. Helvey Tivadarról mégsem sokat tudok önöknek mondani. Egy biztos: az 1942-es telefonkönyv már csak az özvegyét említi, Lendvay utcai lakcímmel. "Helvey Tivadar dr. vegyészeti gyára" azonban még mindig működött, a Soroksári út 106. alatt; az iroda az Eötvös utca 21.-ben volt. Az aszfaltgyártásból akkorra talán nem is maradt már más, mint az a néhány réztábla a dunaföldvári járdában.
