Ugye önök is ismerik Karinthy mókás hirdetését, mely szerint "Drámát legjobban Shakespeare, poloskát Ditrichstein irt"? És elgondolkodtak már valaha azon, hogy ki volt ez a Ditrichstein?

Egy 1923-ban megjelent cégismertető Ditrichstein Pált nevezi meg a Ditrichstein Takarítási Vállalat vezetőjeként. A lírai hangú - ezért kétségtelenül fizetett - leírás szerint a céget még 1890 őszén alapította Ditrichstein Mór vidéki és bécsi munkásokkal, de csöppet sem volt könnyű dolga: akkoriban ugyanis "erényszámba ment, ha a háziasszony a nagytakarítást maga végezte, és csak nehezen adtak 60 vagy 80 krajcárt a piactereken ülő súrolóasszonyoknak, ha mégis felhívták őket". Ezzel a mentalitással még az alapító özvegye sem tudott igazán megbirkózni. Csak a családi vállalkozást 1917-ben, hosszabb külföldi tartózkodás után átvevő fiuknak, Ditrichstein Pálnak sikerült "modern alapokra fektetni és újjászervezni" a céget, minek köszönhetően viszont a húszas években már nagyszámú női és férfi munkaerőt foglalkoztatott, és - természetesen - ő lett a piacon "a legmegbízhatóbb és a leggyorsabb".

A Ditrichstein-cég ebben az időben már a Kertész utca 27. alatt, az iskola és a Cyklop garázs épületével szemközt működött. Alkalmazottai a féreg-, egér- és patkányirtás mellett lakásközvetítéssel, bútorszállítással, takarítással, szobafestéssel és mázolással, üvegtisztítással, parkettajavítással és padlóbeeresztéssel, sőt porszívással is foglalkoztak, tehát mindenféle foglalatosságot űztek, amelyek "segítségével az otthon lakályossá, széppé és kellemessé tehető".

De mi maradjunk csak a poloskáknál. ("Így írtok ti: Karinthy, Így irtok én: Ditrichstein") A két világháború közötti Budapesten - akárcsak más nagyvárosokban - a lakások háromnegyede mintegy tartozékként bírt ezekkel a kicsiny, de annál kellemetlenebb rovarokkal (Cimex lectularius). Különösen azért volt nehéz kiirtani őket, mert - ahogy Pénzes Antal a Budapest élővilágában fogalmazott - "a mi hűvösebb éghajlatunk alatt csak a száraz, napos, tehát az embernek is legmegfelelőbb lakásokat" keresték fel. Garantáltan hatékony módszerben persze nem volt hiány. A család tanácsadója című vaskos munka például a tisztaságot és a rendszeres takarítást ajánlotta a háziaszszonyok figyelmébe. Arra az esetre viszont, ha már megtörtént a baj, úgy rendelkezett, hogy a lakás minden szegletét, a bútorok minden apró rését töröljék át benzin-, terpentin- vagy petróleumtinktúrával, a falban lévő lyukakat égessék ki, és gipszeljék be. Ha már ez sem segített, maradt a radikális megoldás: kén-dioxiddal, szénkéneggel vagy ciánnal kellett fertőtleníteni az egész helyiséget.

E szerek kétségkívül megöltek mindent, ami él, csak éppen mindegyiknek volt valami hátulütője. A kén-dioxid megrágta a rézedényeket, kifakította a függönyöket és a tapétát. A szénkéneg robbanásveszélyes volt, így bérházban tilos volt alkalmazni. A cián pedig annyira mérgezőnek bizonyult, hogy a törvény értelmében kizárólag vegyészmérnökök dolgozhattak vele. A Kincseskönyv című 1932-es kiadvány meg is jegyezte: "A ciángáz rettenetesen gyilkos természetű, és mégis alig történik mai kiterjedt használata mellett szerencsétlenség. Ha fordult is itt-ott elő halál vagy rosszullét, ez nem a lakás lakóit érte (mert hiszen a ciánozás tartamára a lakók ideiglenesen máshová szállnak), hanem inkább a ciánozást végző szakembereket s esetleg a szomszédokat"

Veszély ide vagy oda, a harmincas években több mint nyolcvan cég foglalkozott poloskairtással Budapesten. Érthető, hiszen az érintettek évente legalább egymillió pengőt kényszerültek a ciánozásra fordítani. Az 1942-es távbeszélőnévsorban például az 1908-as alapítású A. A. A. Ciánozótól a Zyklon gázipari és kereskedelmi rt.-ig terjedt a lista, az ajánlkozók között a megannyi vegyészmérnök mellett még nyugalmazott főtanácsost is találunk. Shakespeare-hez fogható nagyság azonban csak egyetlenegy volt közöttük.