Mintegy kétszázötven cseh értelmiségi nemrég nyilatkozatban bírálta a cseh parlamentnek a Benes-dekrétumokkal kapcsolatos határozatát, többek között e szavakkal: "A köztársaság elnökének dekrétumai és a németek kitelepítése a Csehszlovák Köztársaságból múltunk egyik fájdalmas problémája, amelyről a cseh társadalomban, politikai síkon is, nyílt vitát kell folytatni. Ehelyett azt látjuk, hogy... némelyek elszabadult nemzeti érzelmeket próbálnak kihasználni, hogy ezzel növeljék a választási kampányban a saját népszerűségüket. Veszélyes ez, mert... megnehezíti és megakadályozhatja csatlakozásunkat az Európai Unióhoz."

A nyilatkozat aláírói azért bírálják az egyhangú parlamenti határozatot, mert az egyszer és mindenkorra elutasítja a kollektív bűnösség elvén alapuló dekrétumok felülvizsgálatát, amelyek számtalan ártatlan embernek okoztak szenvedést és súlyos károkat (a Felvidékről kitelepített magyaroknak is). Helyénvaló lett volna a nyilatkozat aláírói szerint legalább morálisan elítélni a dekrétumok nyomán végrehajtott kitelepítéseket. A cseh parlament azonban semmi effélére nem vállalkozott, csupán azzal határolódott el az egykor elkövetett igazságtalanságoktól, hogy a dekrétumok úgymond "kihunytak", vagyis már nem alkalmazzák őket.

A nyilatkozat aláírói szerint semmi értelme sincs annak az állításnak, hogy a dekrétumok hivatalos visszavonása a második világháború eseményeinek revíziójához vezethetne, amiként ezt cseh és szlovák politikusok hangoztatják. E politikusok az aláírók szerint megpróbálják megfélemlíteni a lakosságot, hogy aztán "a nemzeti érdekek védelmezőinek" szerepében tetszeleghessenek.

A dekrétumokat és az azokon alapuló tulajdonviszonyokat a cseh parlament "kétségbevonhatatlannak, érinthetetlennek és megváltoztathatatlannak" nevezte. Az értelmiségiek viszont arra figyelmeztetnek, hogy a dekrétumok ellentmondanak az Európai Unió valamennyi országa által közösen vallott kulturális és politikai alapértékeknek, annak a szellemi alkotmánynak, amely elvből nem tűr semmiféle diszkriminációt az Európai Unió polgárai között, még kevésbé etnikai tisztogatást, kitelepítést vagy deportálást.

Bár a Benes-dekrétumok már "kihunytak", a cseh értelmiségiek szerint szellem- és kultúrtörténeti síkon továbbra is súlyos akadályt képeznek az egységesülő Európa felé vezető úton, amíg Csehországban nincs meg a bátorság ahhoz, hogy a legmagasabb állami tekintély legalábbis morálisan érvénytelennek nyilvánítsa őket. Bizonyos körök azzal ijesztgetnek ugyan, hogy a dekrétumok érvénytelenné nyilvánítása oda vezethet, hogy szudétanémetek (és magyarok) kárpótlási igényekkel lépnek fel, e félelmek azonban teljesen alaptalanok.

A Benes-dekrétumok körüli vita hátterében a cseh (illetve csehszlovák) múlt tisztázatlan kérdései rejlenek. A csehek többsége szeretné, ha hivatalosan továbbra is megerősítenék őket abban a felfogásukban, hogy elsősorban nem őket terheli a felelősség a második világháború következményeiért: mert a hitleri Németország szüntette meg először Csehszlovákiát, amivel szemben a szudétanémetek semmi ellenállást nem fejtettek ki, bár Prága felfogása szerint ezt megtehették volna.

Az Európai Uniónak mint népek és kultúrák politikai és morális közösségének viszont elsőrendű érdeke, hogy a jogtalanságot és igazságtalanságot annak is nevezzék, bárhol, bármikor és bárkik követték is el - lettek légyen azok németek zsidókkal szemben, törökök örményekkel szemben, szerbek albánokkal szemben, vagy éppen "csehszlovákok" németekkel (és magyarokkal) szemben. A történelmi becsületesség azt követeli, hogy a helytelen és morálisan rossz döntéseket meg is nevezzék ilyen döntésekként, az ártatlan áldozatok becsületét pedig legalább szimbolikus aktusban elismerjék, és legalább morálisan rehabilitálják őket.

A múlthoz való viszonyunkat illetően példát vehetnénk a Benes-dekrétumok visszavonását követelő cseh értelmiségiektől. Mert a közelmúlt magyar történelmének jó néhány eseményével kapcsolatban Magyarországon sem kezdődött el nemzeti önvizsgálat. A rendszerváltás után az új rendszer alighanem a régihez való viszony kérdéseinek szentelte a legtöbb időt: mi legyen a múlt rendszer ügynökeivel; kit, miért és hogyan kell átvilágítani és felelősségre vonni azok közül, akik a régi rendszerben visszaéltek a hatalmukkal, és bűnöket követtek el. Ez lett volna az ún. igazságtétel. Ám számtalan nekirugaszkodás ellenére talán épp a múlthoz való viszony tisztázásában voltak a legsikertelenebbek a rendszerváltás utáni parlamentek. Ami azért súlyos baj, mert a társadalom, akárcsak 1945 után, 1989 után ismét megmaradhatott abban a hiedelemben, hogy közülünk, magyarok közül senki sem tehet semmiről, minden rosszat mások tettek: a Horthy-korszakban a németek, 1945 után az oroszok.

A múlttal való komoly szembenézés a társadalom lelki higiéniájának elengedhetetlen feltétele, amint azt jól láthatjuk Nyugat-Németország példáján, ahol (tizenöt-húsz évvel a nácizmus bukása után) nekiláttak annak, hogy szembenézzenek Németország náci múltjával. Ez pedig feltétlenül hozzájárult ahhoz, hogy a mai Németország nyugati fele szellemileg sokkal inkább egészségessé vált, mint a keleti, ahol az NDK fennállása alatt ez az önvizsgálat nem kezdődhetett el.

Endreffy Zoltán
filozófus