A Valériától a Baross utca felé a 85. számú háznál csak lassítunk Tőkés Lajos rövid életű kávéháza előtt, hogy azután nagyobb múltú helyekhez érkezzünk. Az első, amelyik a Bodóval nézett farkasszemet a Baross utca sarkán, a József körút 55-57.-ben ötven év alatt tíz tulajdonos kezén ment át, és négy nevet viselt: 1894-ben Káldor Zsigmond franciás ihletésű "Commerce" (= Kereskedelem) kávéházaként indul, leplezetlenül utalva a vágyott törzsközönségre, a vadonatúj bérpaloták sokszobás lakásait benépesítő módos polgárokra. Tíz év után Káldor továbbadja az üzletet, melylyel gyors egymásutánban öt új tulajdonos kínlódik, az ötödik 1911-ben át is kereszteli, az előző esztendőben elhunyt Mikszáth Kálmán nevére. A nagy palóc végiglakta a Józsefvárost: élt a Mária utcában, a Főherceg Sándor (ma Bródy Sándor) utcában, két évig a körúton, pár háznyira a Commerce-től, majd a Csepreghy utcában, s végül 1902-től nyolc évig azon a téren, amely merőben szokatlanul még az író életében - igaz, csak tizenhét nappal halála előtt - az ő nevét kapta meg. (Szokatlan ebben csak annyi, hogy íróval történt az eset: egyébként a királyi család tagjaitól Hitleren át Sztálinig ívelt az élő utcanévadók sora.)

Mi történt a körúton, mi nem, 1912-ben jön az új kávés, és saját nevére veszi az üzletet, így Deák kávéházként működik tovább (jóllehet Deák Sándor 1928-ban megválik tőle, hogy a háború előestéjén a budai Várkert Kioszk gazdájaként intsen búcsút a címtár lapjairól). 1944-ben még egy gyors és stílszerű tulajdonos- és névváltás: Vitéz Miklós Vitéz kávéháza - a többiről különféle egyenruhás vitézek gondoskodtak. Ennyi. Egy kávéház a sok százból, amely csak született, élt és meghalt, mint a vendégei.

A 45. szám alatt, a József utca sarkán működött Baross kávéházról viszont nem mondhatjuk, hogy nem történt volna benne semmi. Ide járt maga Mikszáth is: 1894-től öt évig itt tanyázott Országos Hírlapjának újságíróasztala (a nyomda a József körút 65.-ben volt, nem kellett messzire szalajtani a hordárt a kézirattal). Elkezdődött az új évszázad: csönd van. Éjszakánként tehát itt is felbukkan Ambrus Zoltán, a sarokban pedig Kanyurszky Gyurka bácsi - a keleti nyelvek tudós professzora és jeles diópálinka-szakértő - sakkozik elmélyülten a józsefvárosi templom káplánjával.

1905 körül, a Kálvin téri Bátori kávéház megszűnésekor ide telepszik egy zajos társaság. Megkaparintják a bejárati ajtó szélfogójától balra eső kerek asztalt, amelytől ezután Juszuf már délelőtt elhessenti az avatatlan próbálkozókat. Délután háromkor megérkezik egy kis méla bölcsész -Kosztolányi Dezső a neve, medikus unokafivérével lakik albérletben az Üllői úton, Csáth Géza álnéven az is írogat -, aztán sorra a többiek. Hat körül már zeng a ház: Horváth Jenő, a színész - alias Tyutyu - kapacitálja Bálint Lajost, hogy szálljon be a másnapi lóverseny tuti biztos fogadásába. Gulácsy Lajos - világos rövidnadrág, fekete zsakett, piros-kék kockás ing, lila csokornyakkendő, nagy, széles száj, odvas fogak - egy XIV. századi olasz női portréról tart oly zaftos előadást, hogy a fiatalabbak belepirulnak. Kós Károly és Zrumeczky Dezső lobogtatja az Állatkert tervvázlatait, Lukács György vitatkozik Hevesi Sándorral, Benedek Marcellal és Csathó Kálmánnal készülő könyve, A modern dráma fejlődésének története egyik fejezetén (Somlay Artúr is belemennydörög beszélgetésükbe), miközben Kernstok Károly és Márffy Ödön a harmadik festő, Gara Arnold díszletterveit szapulja. Éjfél is elmúlik, mire valamelyik pincérfiú átkiabál a túlsó sarokba: "Juszuf, kérem, a Balszélfogó fizet!", és Juszuf szalad, mert szereti nagyon ezt a hangos bandát. Jó fizetők, ritkán fogadják el a felkínált baráti hitelt. Pedig ad bármikor húsz koronát is (az ötven fekete ára).

1910-es évek. A Thália-társaság megszűnt, Kós visszament Erdélybe, Lukács egyetemi tanár Berlinben, Kernstokék átköltöztek a Japán kávéházba... Csöndes a Baross. Na, várjunk csak, várjunk. Ki ül ott a Balszélfogónál? Azt a kék szeműt, a homlokába hulló hajtinccsel, már ismerjük. Kosztolányi. Mellette nála két esztendővel idősebb, sűrű bajszú, nagy ádámcsutkájú tanár (még ő sincs harminc). Meg egy fiatalabb, csúf, nagy lakli - ez a Karinthy, ha megszólal, még Babits tanár úr is görnyed a kacagástól...

Naplórészlet, 1915. "Aznap, amikor a Nyugattal összevesztem, találkoztam a Baross-kávéházi »keresztény-magyar« írók kettejével, akik hívtak magukhoz... Van egy folyóiratuk, az »Új Nemzedék«. Nacionalista, katolikus, Andrássy-párti. Lehetne orgánuma a tervezett morális háborúnak. Csak ne volnának olyan középszerűek a munkatársai... Mindenesetre fontos, hogy a pesti Lipótváros ne monopolizálja az irodalmat. Kíváncsi vagyok, hogy én tudnék-e szólni a magyar középosztályhoz..." (Persze. Csak sokára fogja megérteni ezt a különös embert, A fából faragott királyfi és A kékszakállú herceg vára szövegíróját, Balázs Bélát.)

Tudósasztal a másik oldalon. Reusz Frigyes szivart kér a főpincértől. Juszuf kivesz a tárcájából egy trabukkót. Nem jó. Juszuf visszateszi, előhúz megint egyet. Ez se jó. - Pöttyöset? - kérdezi Juszuf. Az anatómus elégedetten bólint. Lobban a gyufa. - Na látja, miért nem adta rögtön ezt? - Kérem, doktor úr, én mindjárt ezt adtam, de nem tetszett elfogadni. Nem is volt több szivarom, csak ez az egy - mutatja Juszuf az üres szivartárcát.

"A lárma akkora, mint egy hajószerencsétlenségnél... a cigánybanda... egyre sikong, jajgat, bőg. Mindenki eszik-iszik. Sertéskarajt, tokányt, csokoládétortát fal olcsó porcelántányérról, tejszínhabot mereget bádogkanállal, csempepohárból szopogatja pezsgőjét... Egy barbár kor mulat itten... Mi lett a mi kávéházunkból, barátom? Emlékszel-e még úri szegénységére, kényelmes, kopott székeire, hajnalig tartó vitáira...? Erről az agoráról rebbent ki minden, ami szép és magas, minden, ami több ennél a tengő életnél, s miután meghalt az utolsó irodalmi pincér, meghalt az irodalom is." Édes Istenem, csak nem a Barossról írja Kosztolányi 1925-ben ezeket a szomorú sorokat, Juszuf!