Haynau Gyula báró, a "bresciai hiéna. Schwarzenberg Félix herceg, az osztrák abszolutizmus miniszterelnöke és külügyminisztere. ODonnel Miksa őrnagy, szárnysegéd és Ettenreich József bécsi mészáros, akik 1853. február 18-án Bécsben megakadályozták, hogy Libényi János csákvári szabólegény halálos merényletet kövessen el a császár ellen. Bach Sándor báró, a "magyarországi abszolutisztikus uralom főszervezője.

Valamennyien díszpolgári címet kaptak Budán 1850 és 1853 között.

Pesten Haynau mellett Jellachich József báró, Paskievics Iván herceg, Radetzky József gróf és Windischgrätz Alfréd herceg is részesült a magas elismerésben. Egytől egyig 1849. december 31-én. Nem véletlen, hogy dr. Wildner Ödön a Városi Szemle 1935-ös évfolyamában megjelent Budapest polgári koszorúja című, "várostörténeti és társadalmi lélektani tanulmány-ában sietett leszögezni: "mai szemünkkel nem tekinthetjük díszpolgárnak azokat az egyéneket, akiket az összbirodalom eszméjének szolgálata révén az abszolutizmus parancsszava és a puhagerincű városvezetőség emelt erre a díszes polcra.

A budai és pesti, később budapesti díszpolgárok listája azonban nemcsak az efféle kirívó esetek miatt tanulságos. Budán például a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét megalapozó Esterházy Pál herceg, Sina Simon báró a Lánchíd bankára , Eötvös József, Deák Ferenc, Klauzál Gábor és Ganz Ábrahám mellett Stáhly Ignác is megkapta a kitüntető címet, aki különösen József nádornak elhunyta előtti gondos ápolásáért dicsőült meg. Pesten a legtöbben az 1838-as nagy árvíz idején tanúsított hősies magatartásukért választattak díszpolgárrá, meglepő viszont, hogy báró Wesselényi a sorban csak tizenhetedikként, sajnálatos események után kerek négy évvel lett a cím birtokosa. Nem kevésbé elgondolkodtató, hogy Széchenyi Istvánt csak Buda méltatta díszpolgári címre, Pest ettől eltekintett; 1855-ben viszont négy bárót is kitüntettek "Erzsébet királyné szerencsés szülése alkalmából. Az egyesült Budapest elsőül Munkácsy Mihályt választotta díszpolgárává 1882-ben, az első ötbe még Simor János bíboros hercegprímás, Baross Gábor miniszter, Kossuth Lajos és Jókai Mór került be. Hatvan év alatt egyébként éppen tizennégyen részesültek a jeles elismerésben. Nem véletlen, hogy Wildner Ödön sietett kiemelni: "az új korszakban sokkal gyérebb a díszpolgárság, és "általában most már hiányzik a választásoknál a presszió bélyege, a kényszer-díszpolgárok csoportja.

Természetesen nem a díszpolgárság volt az egyetlen elismerés, amellyel a főváros kifejezhette a nagyrabecsülését. Ha már elhunytak, temérdek módon mutathatta ki polgárai iránt érzett háláját: gyászlobogókat tűzethetett ki emlékükre, sírhelyet adományozhatott nekik, vállalhatta temetésük költségeit vagy intézkedhetett sírjuk alkalmankénti feldíszítéséről, mint tette azt például Kossuth és Görgey, Blaha és Jászai, Ady és Újházy Ede esetében. Állíthatott nekik emléktáblákat, megörökíthette őket arcképben, szoborban. Sajátos kezdeményezés volt a polgári arcképcsarnok létrehozása. Még az elhunytak esetében is alapos megfontolás tárgyává tették volna e kitüntetés odaítélését, a feledékeny utókor kedvéért viszont a lefestettek rövid élet- és jellemrajzát is elkészítették volna. Kár, hogy a szabályzat "az idők folyamán sohasem lépett életbe.

Az élők elismerésére szolgáló módszerek Wildner szerint a következők voltak: "ünnepélyes óvációk; képmásban és közterületek elnevezése útján való megörökítés. Különleges ünneplésben részesült például József nádor, a közszereplésének ötvenedik évfordulóját látványos külsőségek között 1876-ban megülő Staffenberger István, valamint Horthy Miklós. Egészen speciális eset volt viszont a közterületek élő személyekről való elnevezése. A névadásban illetékes Fővárosi Közmunkák Tanácsának kezdetektől elve volt ugyanis, hogy élő személyekről nem lehet utcákat és tereket elnevezni, s ennek a regulának 1891-ben szigorúan érvényt is szerzett, amikor a közgyűlés kérte, hogy Barossra keresztelhesse a Stáció utcát. (A kialakuló áldatlan vitának végül maga a vasminiszter vetett véget.) Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lettek volna kivételek: Ferenc József és Erzsébet, Deák, Andrássy, akárcsak a több ízben is megörökített Horthy esete bizonyította, hogy nincs lehetetlen. Wildner mindazonáltal elismeréssel szólt az FKT legfrissebb, 1928-as szabályzatáról, melyben újfent kimondatott: személyekről csak haláluk után tíz évvel lehet közterületet elnevezni. Úgy vélte, így remélhető, hogy "az ítélet tárgyilagosabbá szűrődik le.

Hogyan is sejthette volna, hogy egy évbe sem telik, s már Mussolini neve díszeleg majd az Oktogonon, s alig három év múlva Hitler nevét viseli a Körönd?

N. Kósa Judit

á¦