Ez sem jött össze

Van nekem egy barátom, zongorista és zeneszerző, úgy hívják, hogy Földvári Gergely. Amolyan érdekes fiatalember, élt Görögországban, Brazíliában, Izraelben, Franciaországban, aztán mégis Magyarországot választotta, megházasodott, letelepedett, itt él, most jelent meg a triója első nagylemeze. Múlt héten volt a lemezbemutató koncert, és persze az ember a barátai művészetét nem tudja minősíteni.

A lényeg azonban most nem ez, hanem hogy Földvári Gergely a híres (mit híres? legendás) bostoni Berklee zeneiskolában tanult, és a papírját Pat Methenytől vette át, aki pont abban az évben lett az iskola díszdoktora - és az egész nem csalás, nem ámítás, hiszen neki erről fényképe is van. Az ötlet tehát az volt, hogy amikor eljön Metheny a budapesti koncertjére, akkor megmutatjuk neki a fényképet, és rögtön csinálunk is egy másikat, amelyiken Földvári Gergely átadja a maga lemezét, aztán eltöprengünk azon, hogy nemzedékek váltják egymást, de a dzsessz az örök - vagy valami hasonlón. Szóval interjú kell Pat Methenytől.

Idáig könnyen ment, a lemezkiadó munkatársai mindent elintéztek, egy héten át Methenyvel keltem és vele aludtam el, lassan rájöttem, hogy milyen ravasz zene ez, úgy tesz, mintha nagyon kellemes, nagyon igényesen összerakott kis muzsika lenne, közben pedig minél tovább hallgatja az ember, annál jobban megérzi a befektetett munka mennyiségét, annál komolyabbá, annál nehezebben érthetővé válik a dzsessz. Szabad időmben egymást érték az eszmecserék Pat Methenyről, volt, aki szerette, a legtöbben elismerték, de kicsit unták, aki már beszélt vele, óva intett: nagyon ostoba ember, de közben játssza az amerikai szimpatikust, nem lehet belőle semmi érdekeset kihozni. A legfurcsább azonban az volt, hogy kiderült, Földvári Gergelynek sincs valami nagy véleménye erről az emberről. Hogy nem is Metheny az igazán jelentős zenész a csapatban, hanem a zongorista, Lyle Mais. Pat csak a frontember, a rocksztár, a hülye loboncával odaáll, kidugja a csípőjét, és nyomatja a gitárszólót. Meg ez az egész amerikai profizmus, hogy a vevő tudja, mit kap a pénzéért, hiába mások a számok, hiába változnak a tagok a Pat Metheny Groupban, mégis ugyanaz a zene hatása, mert van ez a különös dolog, amit Metheny kompatibilitásnak nevez, hogy az új számok pontosan illeszkednek a régiek közé, egy koncerten nyugodtan lehet keverni a legfrissebb kompozíciókat a legkorábbiakkal, egy cég, egy termék, jó minőség, de mégiscsak hamburger. Meg a díszdoktori beszéd is milyen volt annak idején. Ott van egy csapat végzős, akkor kezdik az életüket, és akkor kiáll eléjük az, akire fölnéznek, akit követni akarnak és setesután arról beszél, hogy maguk nagyon szép foglalkozást választottak, csak az a fontos, hogy sokat gyakoroljanak.

Kezdett a dolog érdekes lenni. Nem fogok itt kínlódni, nem kell nekem sarokba szorítani az interjúalanyt, kérdezgetni erről és arról, ha megvan az emberem, Mr. Földvári, aki majd leül közénk, és szembesíti a világsztárt mindazzal, amit már nem tesz meg, figyelmezteti a megújulásra és az egyéb erkölcsi kötelességeire. Harcoljanak a nemzedékek, tagadják meg az ifjak az atyákat, én meg majd közben jegyzetelgetek. Ha van egy kis szerencsénk, Pat úrfi is kijön a béketűrésből, ránk borítja az asztalt, és mi egy érdekes sztorival jövünk haza.

Az a baj, hogy már az interjút megelőző sajtótájékoztatón világos volt, hogy ezt elbuktuk. Pat Metheny az egyik legrokonszenvesebb világsztár, akit láttam. Észrevétlenül jött be a terembe, leült a kanapéra, köszönt, és várta a kérdéseket. Vasalatlan pólóban, sárgacímkés farmergatyóban, mezítlábra húzott edzőcipőben. A kérdések a szokásosak, mutassa be a legfrissebb lemezét, kik az új tagok a zenekarban, van-e kedvence a saját lemezei között (nincs). Megpróbálkozom én is egy kérdéssel arról, hogy az új lemezen a You című szám olyan, mint egy szerelmes dal, de miért nincs szövege? Ó, mondja, tudom, hogy furcsa ezt mondani a sajtó előtt, de soha nem voltam túl ügyes a szavak terén, nem is hiszek bennük, életem egyik mélypontja volt, amikor a Berkleen beszédet kellett mondanom egy csapat diák előtt, mert nagyon nem ment.

Puff, ezt kilőtte, nem is kérdezek tőle többet, mert tönkrezúzom az egész koncepciót, még a bevetés előtt.

Leülünk a személyes interjúhoz, Földvári Gergely átadja a lemezt, Metheny mosolyog, elteszi, már van nála egy másik, amit hoztak. Meg fogja hallgatni? Hányat kap átlagosan? Hát igen, mire egy ilyen turné véget ér, körülbelül kétszázat. Elképesztő szám, ráadásul a turné is nagyon kemény, két hónap alatt negyvennyolc koncert, negyvenhat helyszínen. Mi ez? Megszállottság? Téboly? Biznisz?

Nem biznisz, mondja Metheny, mert engem a pénz egyáltalán nem izgat. Az ember persze ismeri ezt a mondást, leginkább olyanoktól, akiket más sem érdekel, csak a pénz, de végignézek a pólón, gatyán, a cipőből kikandikáló meztelen lábszáron, és hajlamos vagyok hinni neki. Vagy minimumként annyit be kell látni, hogy ha milliomos is, a vagyont nem ruhákra költi. Na jó, de mégis megjelent a lemez, és járják a világot, nyilván ez nem tesz rosszat az eladásnak.

A zenei élet egyelőre a lemezkiadók kezében van, vet egy pillantást Metheny a Warner jelen lévő képviselőjére, de ez nem lesz mindig így. Öt-tíz év múlva át kell értékelnünk a helyzetet, mert ez amúgy is torz állapot. Az embereket nem kell feltétlenül megfizetni azért, mert zenélnek. Nekem mondjuk mindegy, mert én zenélek, akár adnak érte pénzt, akár nem, de akik a pénzre vagy a hírnévre mennek, azok hamarosan abbahagyhatják. És ez talán jobb is így. Évezredeken át nem kapott semmit a muzsikus, aztán, mondjuk százötven éve rájöttek, hogy a zenélésből vagyont lehet szerezni, de nekem már az a gondolat is furcsa, hogy a zene valakinek a szellemi tulajdona lehet. Még akkor is furcsa, ha én vagyok a szerző.

Baj van, a pasas sehogy sem akar ellenszenves lenni. Elhangzik egy teljesen döglöttnek látszó kérdés a szülők szerepéről a zenei pályán, és Pat Metheny-nek egyszerre megered a nyelve, látszik, hogy erről már régen kérdezték. Mert ebből bizony botrány volt odahaza. Először azt sem akarták engedni, hogy hazavigye a gitárt, mert ez a hatvanas évek közepén a lázadás jele volt, a fiatalok hangszere. Ő persze nem volt nagy elhajló, mert amikor tizenegy éves korában hallott egy Miles Davis-lemezt, tudta, hogy ez a zene érdekli, nem a rock and roll, és attól kezdve napi tizenkét-tizenöt órán át gyakorolt, de a szülők csak sápadtak. Mert a gyerek megőrült. Soha nem vittem haza egyetlen könyvet sem, nem tudom, hogyan végeztem el az iskolát, és bámulatosan műveletlen vagyok, mondja Metheny. Mondták, hogy ügyes a gyerek, de a nyugalom csak akkor állt helyre, amikor kiderült, hogy Pat késő tinédzserként már jobban keresett, mint az apja. Hát igen, ők, mármint a szülők, az egy másik nemzedék, a nagy válság alatt nőttek föl, nekik a pénz a tiszta beszéd.

Közben lejárt az időnk is. Riadtan veszem észre, hogy elmaradt a nagy leleplezés, gyorsan megkérdezem még, hogy miért olyan cseles a zenéjük, miért olyan szép már a felszín is, mintha könnyű lenne, közben meg igazán nem annyira egyszerű, de csak mosolyog: hogy ki mire használja a zenét, azt én nem akarom és nem is tudom befolyásolni. Nyilván csak nagyon kevesen jutnak el a megértésnek arra a fokára, amelyen a szerzők próbálnak meg muzsikálni, de nincs ezzel semmi baj. Fölállunk. Ijedten kérdezem, hogy de mégis: nem hasadt meg a személyisége, hiszen egészen másképpen zenél a trióban, mint a nagyobb létszámú Groupban, az utóbbiban nagyon introvertált, nagyon fegyelmezett, visszafogott, a másikban meg ő a király, nyúzza a gitárt, kiáll előre és löki a show-t, de éppen csak kicsit billen ki. Nem, nem úgy van, másfajta zenéhez másfajta állapot kell. A két formációban egészen más a gitáros felelőssége, a trióban én vagyok a dallamhangszer, a Group viszont olyan, mint egy big band, nagyon pontosan ki kell mérni a leírt zene és az improvizációk arányát, hogy föl ne boruljon minden. Ebből a szempontból nincs még egy hozzánk hasonló társulat, még leginkább a Weather Report volt ilyen, de ők sokkal kevesebb leírt zenét játszottak.

Kész. Ennyi volt. Metheny mosolyog, kezet ráz, és leül a magyar dzsesszélet fiataljaival dumálgatni. Hogy a koncert után lenne-e kedve egy kicsit örömzenélni velük. Ül, keresztbe veti a lábát a karosszékben, mosolyog, mondja, hogy persze, csak jöjjenek el a koncert után, hogy megmutassák, hova kell menni. Szóval ez egy ilyen ürge. Igazi. Na, jó, a haját festi, de különben igazi.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.