Aki hét nyelven beszélt
A Napvilág Kiadó ma délelőtt 11 órakor, a Rákóczi úti Libri Könyvpalotában mutatja be Rákosi Mátyás Visszaemlékezések 1892-1925 című kétkötetes, összesen mintegy ezeroldalas írását. A memoárnak az 1940-1956 közötti részét 1997-ben ismerhettük meg. Az egykori kommunista vezető 1956 után, a Szovjetunióban írott emlékezései most már teljes egészében a magyar olvasó rendelkezésére állnak. Mit tudunk meg a most megjelenő munkából? Erről kérdeztem Feitl István és Sipos Levente történészeket, akik a kiadványt Gellériné Lázár Mártával együtt szerkesztették, ezen túl pedig terjedelmes előszót is írtak hozzá.
A kutatók - Feitl István a Politikatörténeti Intézet igazgatóhelyettese, Sipos Levente pedig a Múltunk című folyóirat felelős szerkesztője - szerint a kétkötetes munka terjedelme is arra utal, hogy igen sok új adat, eddig nem ismert tény van Rákosi Mátyásnak a gyermek- és ifjúkorát tárgyaló visszaemlékezéseiben. És nemcsak az érdeklődő olvasók, hanem a tudósok számára is. Eddig Rákosi élete 1918-1919 előtti szakaszáról csak a töredéke volt ismeretes annak, amire most fény derül. Ennek egyebek között az az oka, hogy az 1892-ben születetett Rákosi 1919-ig, tehát huszonhét esztendős koráig nem volt ismert személyiség. De az 1919-1925 közötti időszak is nagyon érdekes Rákosi megvilágításában. Erre az időre vonatkozóan sokféle ismeret összegyűlt dokumentumokból és visszaemlékezésekből, de Rákosi nézőpontjából másként festenek az események.
Rákosi memoárja olvasmányként, is nagyon érdekes, állapították meg a szerkesztők. A szerző jó mesélő. Érdekfeszítően jeleníti meg gyermekkorát, a millennium körüli Bácska, majd a múlt század eleji Sopron és Szeged életét. Igen sok történetet, korfestő anekdotát tud. Kitűnően jellemez embereket, ügyes portrékat fest. Mégis nagy fenntartásokkal olvasandó a memoár. Mert szinte a legelső időkre is visszavetíti annak a kornak az ismereteit, szempontjait, amelyben a visszaemlékezések születtek, tehát az 1957-1960 közötti évekéit. Mindez nem annyira zavaró 1919-ig, amikor a Tanácsköztársaság idején Rákosi fontos funkciókat tölt be. Addig - a későbbiekkel ellentétben - nem helyezi magát előtérbe, lényegében reálisan mutatja be a saját helyzetét.
Először egy szegény, 12 gyermekes családból származó gyereket látunk. Egy igen tehetséges, egyszersmind kötelességtudó fiú áll előttünk, aki a bácskai falu, Ada iskolájában éppúgy megállja a helyét, mint a még majdnem teljesen német nyelvű Sopronban, majd pedig az ország akkori második legnagyobb városában, Szegeden, a gimnáziumban, ahol mások mellett Babits Mihály is a tanára volt. Az érettségit olyan sikerrel teszi le a fiatalember, hogy 400 korona ösztöndíjban is részesül, ez azonban nem elég ahhoz, hogy álmát megvalósítsa - vegyészmérnök szeretett volna lenni -, ezért a Budapesti Keleti Kereskedelmi Akadémiára iratkozott be, ahol német, török és francia nyelven tanult. A fővárosban tagja lett a Galilei Körnek, néhány hónapig annak titkáraként is működött. 1912-től Hamburgban dolgozott a Kereskedelmi Akadémia ösztöndíjasaként, 1913-tól pedig Londonban folytatta tanulmányait. Ott jelent meg első politikai cikke, amely egy, a londoni magyar klubban, a nemzetiségi elnyomásról tartott előadása nyomán készült. 1914-ben a háború kitörésének hírére hazatért, noha volt meghívása Amerikába és oda is elmehetett volna. Itthon aztán rövid úton besorozták, felsőfokú iskolai végzettségének megfelelően tiszthelyettes lett.
Amint Feitl István és Sipos Levente megállapította, Rákosi visszaemlékezéseinek a háborúról, a kiképzésről, az orosz hadifogságról, a hazatérésről és a háború befejeződéséről szóló igen terjedelmes fejezete a könyv egyik legérdekesebb része. Rengeteg történetet, anekdotát mesél el ebben a szerző. Figyelemre méltó, hogy utólag sem fest magából szocialista agitátort, szervezkedő, szovjet- vagy bolsevikbarát mozgalmi embert, noha már jóval a háború előtt szocialista volt. Szovjet-Oroszországból szabadon bocsátott fogolytársaival együtt 1918-ban hazatért. Ekkor kapott két hónap szabadságot. A szabadság letelte után azonban frontszolgálatra alkalmasnak nyilvánítják, augusztusban hadnaggyá léptetik elő, és kiképzőtisztnek osztják be. 1918 őszén dől el, mi is lesz belőle. Rákosi három, pályafutásának alakulása szempontjából fontos találkozást emel ki az 1918 őszén zajló események közül. Rudas Lászlóval és Vágó Bélával, végül Kun Bélával való találkozását. Ezek jelentőségét így érzékelteti a Visszaemlékezésekben: "Általában attól a pillanattól kezdve, hogy megtaláltam a kapcsolatot a kommunistákkal, mintha egy varázsvessző nyitotta volna fel előttem az ajtókat, minden úgy ment, mint a karikacsapás." És tényleg úgy ment, hiszen 1919. március 21-én a kommunista és a szociáldemokrata vezetők megállapodása alapján Rákosi Mátyást Landler Jenő, a Tanácsköztársaság kereskedelemügyi népbiztosa egyik helyettesének nevezték ki. Ezzel huszonhét esztendősen ő lett a Forradalmi Kormányzótanács legfiatalabb tagja. A kommün bukása után pedig szinte értelemszerűen kapott a Kominterntől - s személyesen Lenintől is - fontos nemzetközi megbízatásokat. Hiszen a fiatalember a hadifogság éveit sem töltötte tétlenül. Az orosz mellett önszorgalomból olaszul is megtanult. Így aztán a szó szoros értelmében hét nyelven beszélt. (Angolul, németül, franciául, olaszul, oroszul, törökül és magyarul.)
Feitl István, aki hosszú ideje foglalkozik Rákosival, úgy látja, hogy az egykori diktátor személyiségfejlődésével kapcsolatban is kulcsfontosságúak a Napvilág Kiadónál megjelenő emlékiratok. Kiderül, hogy gyermekkori alapélménye volt egy sajátságos kitaszítottságérzés. Rákosi, aki elismeri, hogy már kisgyerek korában is kötekedő természetű volt, egyszer például összekülönbözött az óvónénijével, ennek nyomán pedig odahaza édesapjával. Az szinte félholtra verte a kisfiút, mert nem akart visszamenni az óvodába. Ez meg sem kottyant Matyikának. Ámde amikor világgá zavarták, nagyon megrettent. Még hat évtized múltán is megrendülten írta le, mit érzett: "Szóval vége mindennek, ki vagyok tagadva." Persze nem csupán erről van szó. Hanem arról, hogy szinte egész gyermekkora és ifjúsága határhelyzetekben zajlott. Apja, noha terménykereskedőként sokat mozgott a parasztok között, inkább politizáló, Kossuth-hívő kispolgár volt. Az anya jelentette a kapcsolatot a falusi világgal, a parasztasszonyokkal. Az iskolákban, különösen a középiskolákban mindig ő a szegény fiú. Sajátságos, mondja Feitl, hogy Rákosi mindennek ellenére élete végéig nagyon gondosan ápolta a családjához, testvéreihez fűződő kapcsolatait. Szinte egyedülálló módon abban a mozgalmi világban, amely életének mégis a lényegét jelentette. Ugyanakkor a történész tévhitnek minősíti azt, hogy Rákosinak komplexusai lettek volna a külsejével kapcsolatban. A Visszaemlékezések inkább azt bizonyítják, hogy a későbbi diktátor meg volt elégedve fizikai tulajdonságaival is. Sportembernek tartotta magát, és nem is alaptalanul. Rendkívül sokat és sokfélét mozgott. Szinte soha nem volt beteg. A háborúban és a hadifogságban egyaránt bebizonyosodott, hogy kitűnő fizikai adottságokkal rendelkezik. Az egykori Rosenfeldet ugyan aktuális dolgok kapcsán érdekelte a zsidókérdés, de, jóllehet több családtagját is a nácik pusztították el, Rákosi nem foglalkozott önmaga zsidó identitásával. Feitl István úgy látja, hogy nagyon erős külső történelmi feltételeknek is meghatározott irányba kellett hatniuk, hogy ebből a sokoldalú, sokféle tehetségű emberből a magyar história egyik legnegatívabb figurája lehessen.
