Félve veselkedem neki a témának, amely napok óta üldöz és szorongat. Megszököm előle, és aztán figyelem, ahogy oson utánam. Megrázom a fejem, hogy kiröpüljön belőle, de akkor meg körülötte zümmög, mint valami bögöly.

Előrebocsátom: ennek az írásomnak nincs aktuálpolitikai célja. Csak megállapítok valamit, ami - ha igazam van - feladja a leckét minden demokratikus erőnek, hogy miként politizáljon a következő években.

Magyarországon a választási hadjárat során és főként a két választási forduló között tömegméretekben jelentkezett a fasizmus nem mint összefüggő ideológiai rendszer, hanem mint lelki igény. Jó arcú fiatalok gyűltek össze változó nagyságú, olykor gigászi tömegben, hogy éltessék a Vezért, és hogy énüket elveszítve feloldódjanak egymás odaadásában. Ennek a tömegpszichológiai rémségnek ismerjük sztálinista, iszlám és egyéb változatait is, de hívószavai, mint erre később kitérek még, geopolitikai térségünkben a prefasiszta és fasiszta eszmények és indulatok gerjesztésével toboroznak tábort.

Az egységben tombolni vágyók pszichikai késztetésével a köznapi életben is találkozunk. Például a futballpályák lelátóin. Egyszer a hatvanas évek közepén a B-középről néztem végig egy Ferencváros-Vasas meccset. Amikor a Vasas csatára, Farkas János három védőt kicselezve lőtt egy gyönyörű gólt, a körülöttem ülők felugrottak a helyükről, és ezt üvöltötték: "Rohadt cigány!" Farkas csak úgy őrizhette volna meg magyarságát, ha a Fradi ellen rosszabbul focizik.

Az a tömeg, amelyről most beszélek, hasonlóképpen viselkedett. De érzelmi kitörései egy konkrét célon, a választás megnyerésén túl kapcsolódtak valami fennkölt ideához is: a Vezérnek és néhány alvezérének a személyéhez. "Viktor szeret téged" - megszülethetett egy ilyen propagandacsemege, amely abszurditásában túlszárnyal minden eddig ismert jelszót, és Orwell szatirikus regényének, az 1984-nek a világát idézi fel. A kellemes, fiatal arcok a szemünk láttára torzultak el a kamerák pillantásainak kereszttüzében, ahányszor elhangzott egy szocialista vagy szabad demokrata politikus neve, és máris zengett a pfuj meg a gyalázkodás. Tartalmi indokolásra nem volt szükség (hacsak nem tekintjük tartalmi indokolásnak, hogy az ellenzék politikusai sátáni ösztönzésre külföldieknek akarják ajándékozni a magyar parasztok földjét, továbbá alig várják, hogy felemelhessék a gázárakat, és nehéz drogokra szoktathassák hazánk ifjúságát). A közös tombolás egyszerre volt eszköz és cél is. "Tégy velünk, amit akarsz, Viktor!" - így önteném szavakba a rendkívüli lelki állapotot. Ez teremtette meg a rendkívüli politikai állapotnak, a hatalom erőszakos megtartásának pszichikai feltételeit. A szituációt is megteremtették hozzá. Könnyű elképzelni, mi történt volna, ha az első forduló súlyos vereségének sokkjától megkergült több százezres tömeget végigsétáltatják Pesten, a számukra lefoglalt Kossuth tértől a számukra lefoglalt Hősök teréig. A fanatizálás vezérkultuszos formájának az a sajátossága, hogy a tömeg a legvérlázítóbb aljasságot is erkölcsi pátosszal követi el. Amit a Vezér akar, az maga az Erény, mely magában hordja önnön igazolását.

A hatalom megtartásának erőszakos kísérlete nem talált volna támogatóra Európában. De kikísérletezték a hívószavakat, amelyekkel bármikor megpróbálhatják nyakunkba zúdítani a szittya fergeteget. Ilyen hívószó mindenekelőtt a "Viktor", aztán a "polgár", aki történetesen populista, hiszen éppen a bűnös várost tekinti ellenségének. Ez a "polgár" gyűlöli a szocialistákat egyrészt, mert szocialisták, másrészt, mert a külföldi nagy- és finánctőke lakájai. A Horthy-rendszer hullájából irredenta és klerikális hívószavakat csaltak elő, amelyek - ismétlem - nem önmagukból merítik varázsukat, hanem főként abból, hogy a Vezér ajkáról röppentek fel újból. A hívószavak többsége látszólag elveket jelöl, valójában azonban csak elvpótlékok. Azért olyan veszélyesek, mert igazi és jogos igény hívta életre őket.

A rendszerváltozás után olyan gazdasági és politikai képződmény alakult ki térségünkben, amelyet a korszerű eszmék és elvek torokszorongató szűkössége jellemez. Az összefüggő, nagy világnézetek elvesztették vonzerejüket, a helyükbe tóduló posztmodern divatok ásatagok voltak már születésük pillanatában is. A politikai szabadság a szociális bizonytalansággal együtt köszöntött be, és ez megviselte a szabadságfilozófiák vonzerejét. A kapitalizmus, amelynek építésébe belefogtunk, egyébként sem kedvez az emberbaráti eszményeknek, mert az egyenlőtlenség nem pusztán folyománya virágzásának, hanem feltétele is. Az egyetlen baloldali gondolat, amely az utolsó évtizedben eltökélt és önfeláldozó híveket toborzott magának, az antiglobalizmus. Ez leginkább a korai kapitalizmus gépromboló mozgalmaihoz hasonlítható, és győzelemre is körülbelül annyi az esélye, mint elődjének volt. Életképes, totális alternatíva híján csak arra törekedhetünk, hogy a feltartóztathatatlan globalizációs folyamatnak szociálisabb irányt adjunk, de egyelőre ez a feladat sem az elvek és eszmék, hanem csak a praktikus részelképzelések szintjén jelentkezik.

Csakhogy az emberek lelki szükségleteiket is ki szeretnék elégíteni. Ha nincs eszmekínálat, akkor eszmepótlékokkal is elbódíthatók. Ezt az esélyt ismerték fel a hatalom megszállottjai. "Keresztény", "Magyar", "Tizenötmilliós politikai nemzet", "Idegenszívűek", "Hazaárulók", továbbá "Viktor", "Viktor", "Viktor" - ezeket a hívószavakat prefasiszta reminiszcenciákba burkolva, történelmi kontextusuktól és a valóságos viszonylatoktól megszabadítva drogként fröcskölik az egyetlen testté pépesedő tömeg ereibe. E droggal szemben a demokratikus politikának szívósan és higgadtan a valóságot kell felvonultatnia. A honmentő frázisokkal szemben szociális és emberjogi elkötelezettséget. Nagy-Magyarországgal szemben Európát, melyben otthonra és egymásra is találhat minden magyar. Az ellenfél gyűlöletével szemben a gyűlölet gyűlöletét. Az alkotmányos berendezkedés elnyomorításával szemben a hatalmi ágak felelősségteljes önállóságát. A hangos és képes hülyítő helyett közszolgálati rádiót és televíziót...

Nem folytatom tovább, mert még elsodor a parttalan pátosz. Ironikus személyem máris feszeng. Csak nem fordított ki magamból a veszedelem? Magyarországon megjelent az utcákon és a képernyőkön, mindenki számára jól láthatón és hallhatón a fasizmus mint őszinte lelki igény. Minden olvasómat arra kérem, fontolja meg, hogy igaz-e ez a megfigyelésem; és ha igaz, akkor mi a teendő? Én pedig elhallgatok, mert érzem, hogy ez a veszély nemcsak az országot fenyegeti, hanem a stílusomat is.