A felsőoktatási tandíj bevezetését az Antall-kormány fogalmazta bele az 1993-as felsőoktatási törvénybe, az ötlet azonban csak 1995 márciusában, a Bokros Lajos pénzügyminiszter nevével fémjelzett stabilizációs csomag elemeként került reális közelségbe. Az elképzelés titlakozásra indította a diákokat: március 23-án mintegy tízezer hallgató demonstrált a fővárosban, a Pénzügyminisztérium elé cipelve az "esélyegyenlőség koporsóját". Bokros Lajos (aki nem kívánt az ügyről lapunknak nyilatkozni) akkor azt mondta a tüntetőknek: nem az esélyegyenlőségtől, hanem csupán a teljes tandíjmentességtől kell elbúcsúzni, ellenkező esetben, vagyis a válságkezelő program kudarcával, az egész ország kerülhet koporsóba. A miniszter havi kétezer forintos tandíjról beszélt, s azt ígérte, hogy a diákok leginkább rászoruló 20 százaléka helyett a költségvetés fog fizetni.

1995. május negyedikén a Parlamentben Pokorni Zoltán, a Fidesz alelnöke arról beszélt: a tandíjat csak akkor szabad bevezetni, amikor - az ezredforduló tájékán - az egyetemi és főiskolai hallgatók aránya eléri az érintett korosztály 30 százalékát, a lépést össze kell kötni a felsőoktatás reformjával, s a befolyó pénzt az intézmények fejlesztésére kell fordítani.

Június 22-én Fodor Gábor közoktatási miniszter bejelentette: szeptembertől bevezetik a havi 2000 forintos alaptandíjat, amelynek megfizetése alól a hallgatóknak csak 20 százaléka kaphat mentességet. Az intézmények - legfeljebb az alaptandíj négyszeres összegéig - kiegészítő tandíjat is kérhetnek. Ez utóbbi rendelkezést végül 1998-tól vezették be, mértékét 6500 forintban, vagyis az akkor 65 ezer forintos hallgatói normatíva 10 százalékában maximálva. Minthogy a normatíva az elmúlt hét év alatt csupán minimális mértékben, 70 ezer forintra emelkedett, a kiegészítő tandíj legmagasabb összege ma 7000 forint lehetne.

Szeptemberben a kormány jóváhagyta azt a törvénytervezetet, amely lehetővé tette, hogy a tandíj 30 százalékát a diákok szülei leírják az adóból. Október ötödikén a diákszervezetek ismét tüntettek a parlament előtt a tandíj ellen. A demonstráció megegyezéssel zárult: a HÖKOSZ elfogadta az alaptandíjat, a kormány pedig vállalta, hogy elhalasztja a kiegészítő tandíj bevezetését.

1996 októberében vetették fel a diákszervezetek az államilag garantált diákhitel ötletét. 1997 tavaszán négy kereskedelmi bank tett javaslatot az előtakarékossággal kombinált hitelkonstrukcióra.

1998. február 13-án fogadta el a Horn-kormány a tandíjhitelről szóló rendeletet. E szerint a hallgatók 1998 szeptemberétől hitelt vehetnek fel a tandíj, illetve a költségtérítés finanszírozására. Június 26-án - már a választások után - a kampányban a tandíj eltörlését ígérő Fidesz törvénymódosítást terjesztett a parlament elé az addig is létező tandíjmentesség kiterjesztéséről. Pokorni Zoltán oktatási miniszterjelölt bejelentése szerint tandíjmentességet kell kapniuk az államilag finanszírozott első alap- és első kiegészítő képzésben, az első szakirányú továbbképzésben és az első doktori képzésben részesülőknek, ami a hallgatók 75 százalékát érintené. Egy hónap múlva nyilvánosságra került, hogy piaci alapon egyetlen bank sem vállalja a diákhitel bevezetését.

2001. augusztus 17-én Tállai András, a PM államtitkára bejelentette: a hónap végétől igényelhető az állami Postabanktól a kedvezményes, jelenleg 9,5 százalékos, változó kamatozású diákhitel. A nyilatkozat szerint arra, hogy a hitel kamata tartósan alacsony marad, a kormány szava a garancia.