Törpe galéria

Most, hogy már Kligl Sándor Kovács Béla-szobrát is felavatták, be lehetne fejezni a törpeszobrok állítását a parlament környékén.

A Szabadság tér, Kossuth tér törpesújtotta vidék hetven éve, nehezen hihető, hogy nem lebeg valami titkos átok a boldogtalan emlékű Újépület helye fölött. Ha időrendben nem, a Belváros felől haladva mindenképpen a nagyszerű Bandholz tábornok sokkal kevésbé nagyszerű szobra az első, amely figyelmezteti a járókelőt, hogy az elszorított emlékművek és a szoborpigmeusok földjére érkezett. Azt ma már nem tudni, hogy koncepció, szűkmarkúság vagy egyszerű szobormegrendelői hozzá nem értés akasztotta-e meg a Nemzeti Múzeum gyűjteményét megmentő generális emlékművét ennél a léptéknél, történelem-lélektani búvárkodás mutathatná csak ki, hogy miként gondolkodtak például a szoborállítók Amerikáról harminchatban a Szabadság téren, az irredenta emlékművek tőszomszédságában. A szobrász professzionális volt. Ligeti Miklós, akinek az a megszolgált szerencséje, hogy a nemzeti közemlékezet a pompás Anonymus-szobrát őrzi, s kevésbé figyel a kilencszázhárom után készült köztéri műveire, amelyek sokkal kevésbé impresszionisztikusak, sokkal kevésbé Rodint méltó módon követők és sokkal kevésbé szívből jöttek - egyszóval Ligeti a hivatásos szakértelmével dolgozott az adott méretek között is. Hogy tábornoka a kifeszített mellkasával és a dagadó bricseszével dinamikus, hogy haragvó pillantása a lehetetlen léptékek között is drámai, azt a parlament felé haladva fogjuk majd értékelni. De: kicsi. Nippszerű. Haragja gyerekharag. Simogatni való, márpedig bronzembereket nem simogatni, hanem tisztelni, félni, jó esetben előttük megrendülni, kivételes esetekben láttukra katarzisfélét érezni szokott az utókor.

A képzőművészetben persze az a szép, hogy a nagyság nem feltétlenül méretek és bronzkilók függvénye. Nagyatádi Szabó István emlékszobra legalább hatvan centivel, következésképp tetemes bronzmennyiséggel nagyobb, mint a tábornok, hatása a szomszédban mégis olyan kertiszobor-erejű, mint a többi plasztikáé a szerencsétlen Szabadság téren. Az utóbbit nem hagyhatjuk el anélkül, hogy kereső pillantást ne vetnénk az új bankrezidenciák tövében mind kisebbnek látszó Széchenyi-emlékkútra, Telcs Ede nem túl pazarló mecénásról beszámoló munkájára, valamint az Újépület mártírjainak - mijére is? Dózsa Farkas András művének eredeti címe Az újépület vértanúinak emlékszobra, a bronzalak három és fél méteres volt, harminchatban állították fel, majd negyvenben áthelyezték Kassára. Hogy kik, milyen meggondolásból, azt még nem kutatta fel a tudomány, a motiváció kikövetkeztethető, de érdektelen. Az a maradandó, hogy a talapzatot a felirattal az anyaországnak itt hagyták. Ráhelyeztek egy kőedényt felirattal, amely akár örökláng foglalatának is tekinthető, de ez mit sem javít az e térségben oly gyakori szoboráthelyezések hosszú történetén és még kevésbé a retardált emlékművek összképén.

Az el-, majd visszahelyezett Nagyatádi-emlékművel kezdődik az agrárihletésű monumentumok sora is az eminens térségben. S bár ez a sorozat éppen hetven esztendőt ível át kilencszázharminckettőtől a Kligl-szobor minapi avatásáig, Gömbös Gyula avatóbeszédétől Rockenbauer Zoltán avatóbeszédéig, a történelmi változásokon át is érvényesül benne valami megkerülhetetlen egység, valami félre nem ismerhető folyamatosság, messze az agrárius vonatkozásokat meghaladva. Ha mélyebb és kiterjedtebb volna a művészetszociológia kutatás honunkban, bizonyosan találna valami törvényszerűséget e nagyon különböző korok mecénásainak szerénységében, alázatában és szellemi igényességében, ennek híján csak azt állapíthatja meg a szükségképpen kevésbé adatoló stíluskritika, hogy agrárpolitikai ihletésű plasztikáink közhelyszerűen laposak, akadémikusan lényegtelenek és parlagian unalmasak. Nemcsak vizsgálódásunk terepén; az Erzsébet téri hercehurcák egyetlen haszonélvezője ez ideig Bajcsy-Zsilinszky Endre emléke, mert amíg az építkezés folyt vagy állt, nem lehetett látni az emlékművét.

Visszatérve: a Nagyatádi-szobor nem illetéktelen és nem műveletlen akarnokmunka. Szobrásza, a századelőn ugyancsak eleven, majd ugyancsak modern akadémikussá lett Szentgyörgyi István mester volt főiskola stalluma és művészi színvonala szerint egyaránt. Ezek a modernként induló, később megszelídülő művészek ifjúságuk sok titkos izgalmát hasznosították hivatalos megbízásaik során, nehéz megfejteni, hogy a Nagyatádi-kompozícióba miért nem sikerült némi elevenséget belelopni. A Nagyatádi-emlékmű indifferens, eseménytelen és nem jelentős. Plasztikai unalma miatt éppolyan törpeszobornak hat, mint a minden tekintetben elhanyagolható mennyiséget felmutató két bronzfigura a földművesminisztérium másik oldalán - éppolyan szervesen és szellemesen illeszkedik is az épülethez. Az árkádívek belevágnak, mögötte a magasföldszinti, csökött ablak ricsajossá teszi a hátteret - de mindez csak azért történhet meg, mert a figura érdektelen. Holott igazi (jeligés) pályázaton negyvenkilenc munka közül választották ki, igazi közadakozásból állították fel, és - ellentétben a később történtekkel - szobrásza a pályázat igazi nyertese volt.

A Nagyatádi-emlékműnek nincsen köze a Kossuth tér exteriőrjéhez, pontosabban vele kezdődik az a tévedés, amely a tér léptékeit és eseményeit nem veszi figyelembe. Abban a légtérben, amelyet Pásztor János méretre is csaknem ötödfél méteres, dinamikára sem éppen erőtlen Rákóczija, meg a Kisfaludi Srobl-brigád állóképbe merevített, de mégiscsak ötméteres Kossuthja határoz meg, büntetlenül nem lehet akármilyen plasztikát lerakni. Ezt egyelőre csak a Károlyi-emlékművet megkomponáló Varga Imre tudta, és csak a túlméretezett József Attilát komponáló Marton László élt vissza vele. A két Somogyi Árpád-munka, amelyeknek az lett volna a feladatuk, hogy az eltávolított Nagyatádit feledtessék ötvenkettőben és ötvenhatban, még csak elrettentő példának sem alkalmasak. Csaknem kétszáz centijük ellenére éppen annyira hangsúlyosak, mint a biztos ízléssel melléjük telepített elektromos kapcsolószekrények; igazán lényegtelen ezután, hogy az Agronómuslány még olyan birodalmi, mint egy aktatáskás Zója Koszmogyemjanszkaja, a Kaszás legény meg már rácsodálkozik Tar István szobrászatának ízeire is.

Kligl tanult a kudarcból. És ha a állami szűkmarkúság, a parasztpolitikusok esetében kötelező szoborállító szellem, a sietős aktuálpolitika vagy a saját felkészültsége arra késztette, hogy ő is kisméretű nagyembert mintázzon, tudta, hogy a törpe méretet kompenzálnia kell. Kligl a téren elenyésző szobrát jelentős talapzatra emelte fel. Ez a carrarai márvány posztamentum az értelmezések szerint ácsolt állvány és drapéria kombinációja, szemre Jovánovics György titokzatos felületmozgásainak negyedrendű és Melocco Miklós drapériáinak harmadrangú utánzata, lényegét tekintve pedig egy önálló életre támadt hatalmas márványkocka. Elsöprő tömege a vékony bronzfigurát tökéletesen elsodorja, a konstrukciót elnehezíti, a főszereplőt eljelentékteleníti. Kovács Béla, a gyalázatos sorsú politikus fönt a magasban egy mellvédre támaszkodik, egy márványból ácsolt, kikövetkeztethetően szónoki mellvédre, de megjelenése éppen úgy hat, mint a május elsejei élőképek hajdani figuráié. Öt évtizeddel és néhány rendszerrel ezelőtt volt a politikai demonstrációk kedvelt műfaja ez az életkép: a teherautó platóját beborították fehér lepellel, úgy, hogy a kerekek sem látszottak, erre állítottak fel élő emberszobrokat, akik vagy karikatúrák voltak, ha a nép ellenségeit testesítették meg a tribün előtt elvonulva, vagy pátoszos pózban álltak, ha a pozitív hősség volt a feladatuk.

A kerekek a Kovács Béla-emlékművön sem látszanak. Hogy azután a szoborfigura, mint középplasztika önmagában tökéletesen középszerű, hogy talmi, mert szobrásza a középszerűséget és a mérethiányt azzal kívánta leplezni, hogy a bronzot nem patinázta, hagyta aranyhatásúan csillogni - az immár tökéletesen mindegy. Márvány-arany kertszobor ott áll a volt építésügyi minisztérium parkolójában, rálátás nélkül, mert az úttest szélén áll és szemközt nincsen járda, meszszebbről meg, ahol megállhat a nézője, már csak a talapzata érvényesül.

Funkcióját így is teljesítette. Nem a Kovács Béla apoteózisát, Kovács Bélához mélységesen méltatlan, de mint azt a műfaj történetéből tudjuk, minden monumentum egyszerre állít emléket a hősnek és annak az ambíciónak, amely állíttatta. A mindenkori hatalom mindig leküzdhetetlen vágyat érzett aziránt, hogy magát az Országház körül megörökítse. A Horthy-rendszer Rákóczival, a Rákosié Kossuthtal, a következő Károlyival, a rendszerváltó Nagy Imrével. Ez az aprómunka is monumentum. Hibátlanul kifejezi, hogy nem pályázat útján keletkezett, hogy nem közadakozásból állították, hogy szobrásza nem pályanyertesként - azaz protekciósan - nyerte el a megbízatást, hogy felállítása aktuális propagandaesemény volt, amelyen a művészetkedvelő kultuszminiszter finom allúziókat mondott ávós gumibotról, szovjet puskatusról és kommunista hazaárulásról. Még az az elegancia is benne van - a szobor valóban kongeniális -, hogy a koszorúzók protokolljából a másnapi kormánylap tudósítása egyetlen nevet hagyott ki: az exállamelnökét, aki egyedül volt tagja Kovács Béla valamikori pártjának és egyedül volt politikai elítélt az ünnepi megjelentek közül. Szobor, szobrász és mecénás nagyvonalúsága talált itt egymásra.

De a törpeszobrok állítását most már tényleg abba kellene hagyni. És egyáltalában: megtelt, hagyják végre békén a Kossuth és a Szabadság teret.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.