Eltelt négy esztendő, ám megmaradt a feladat, hogy kibontsuk, miben áll a Fidesz polgári mivolta. Az általa vallott polgáriságnak létezik-e definíciója? A válaszadás feladat maradt, mert magára a Fideszre e tekintetben nem számíthatunk. Vezetői fegyelmezetten, hibátlanul kerülik el a valóságos önmeghatározást. Önmagában vett értékként tételezik a párt polgári elkötelezettségét, nem látják szükségét annak, hogy ennek mibenlétét kifejtsék. Ha mégis beszélniük kell róla, olyan általános fogalmakat használnak, mint munka, rend, család, jólét, amelyek lényegében minden szervezett társadalmi együttélési forma értékei. Nem mondanak többet annál, mint ha a "Rendes Emberek Pártjának" nevezné magát a Fidesz. Ezen az alapon viszont minden parlamenti és azon kívüli párt polgárinak számítana. Mégis illik komolyan venni azt a jelzőt, amit a párt a nevébe is belefoglalt (ráadásul utólag, tehát nem a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója történelmi változásainak a hevében), s amely köré üzeneteit rendezi. Különösen így van ez, ha ennek a jelzőnek a nevében Magyarországon nagyon rég nem tapasztalt intenzitással gyakorolta a hatalmat, egyszersmind további legkevesebb négy évre kér erre felhatalmazást.

Könnyű és a Fidesztől nem idegen válasz is adható arra a kérdésre, hogy miben áll a párt polgárisága. E szerint a polgári annyit tesz, hogy nem kommunista. E válaszban a jelző azt a szellemi teret írja körül, amelyben a jobboldal minden pártja összefogott a nem polgáriak, értsd, az utódpártiak ellen. S ha csak ilyen, ha csak praktikus jelentősége van a névnek, akkor használatának eredményességéhez képest alárendelt jelentőségű, hogy a térségben éppen az MSZP az egyetlen nem utódpárti szociáldemokrata alakulat (elődje, az MSZMP feloszlott, megszűnt ugyanis), továbbá, hogy az SZDSZ-t ezen az alapon végképp nem lehetne kizárni a polgári pártok sorából. Márpedig kizárják. A Fidesz eddigi tevékenységével rászolgált azonban arra, hogy igényesebbet keressünk annál a könnyű megoldásnál, amellyel csak negatív, elhatároló tartalmat adó politikai jelszóként kezeljük a nevébe fogadott jelzőt. Ha ők maguk nem kínálnak is segítséget ehhez, mi kísérletet tehetünk rá, hogy kibontsuk polgáriságuk tartalmát, értelmét.

Szabadság

Előrebocsátom, nem lesz könnyű dolgunk, ha találni szeretnénk valamiféle hitelesített mérőrudat, etalont, amihez a polgáriasságot viszonyíthatjuk. Tisztában léve a vállalkozás szellemi kockázataival, első iránymutatónkként fogadjuk fel a klasszikust, a francia polgári forradalom hármas jelszavát: "szabadság, egyenlőség, testvériség". A sorrend az eredetiben sem tetszőleges. A polgárvilág vezető értéke ugyanis a szabadság. Történetileg a feudális kötöttségektől való elszakadás szabadsága, kiteljesedetten és aktuálisan a verseny, a társadalom életében és irányításában való részvétel, a személyes kiteljesedés lehetősége, vagyis a pozitív szabadság. A Fidesz erre az értékre évek óta nem hivatkozik. Ha igen, inkább korlátozóan. Túlzásaitól óv. A rendet szegezné szembe vele. A Jövő elkezdődött címet viselő új programjukban a Szabadság és Jólét című négy évvel ezelőtti program címére utalva említik ezt az értéket, majd hangsúlyosan csak a következő összefüggésben: "a Fidesznek szándéka, hogy a házasságkötéseknél is érvényesülhessen a polgár szabadsága. Ezért... szeretné, ha Magyarországon az állam érvényesnek ismerné el az egyházi esküvői szertartást, s akik egyházi szertartás szerint esküsznek, ne legyenek kényszerítve egy másik eljárás lefolytatására." Ennyi jut a szabadságnak a szövegben. Legalábbis Magyarországon. A hangsúlyok kifelé változnak. Oka lehet ennek. Stoiber, a bajor CSU elnöke például a Fidesz kongresszusán úgy fogalmazott, hogy a két pártot összekötő közös értékek a következők: az emberi szabadság, a méltóság tisztelete és a szociális piacgazdaság. Ez az értékkatalógus így, különösen a szabadsággal az élen Fidesz-politikustól Magyarországon nemigen hangzik el. Ellenben Orbán Viktor az Európai Néppárt kongresszusán már így fogalmazott: "Számunkra Európa nem egyszerűen földrajzi kategória. Európa az értékek - a szabadság, a család, a nemzet, a munka és a törvényes rend - közössége. Ugyanez itthon így hangzik (például a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség tanácskozásán 1999-ben): "A program az értékek köré szerveződött... Úgy, mint család, a gyermek, az oktatás, egymás tiszteletben tartása, a törvények betartása, emberhez, polgárhoz méltó élet." Szabadságról szó sem esik. Értelemszerűen egyenlőségről sem. (Pontosabban megint csak egy öszszefüggésben: "Törvényben rögzítjük a vallásos emberek egyenlőségét a tekintetben, hogy az órarendben a hitoktatást védett időben tartsák a gyermekeik számára. Biztosítjuk a polgárok jogát, hogy a kórházakban egyházi lelki támaszban részesüljenek.")

A vezető polgári érték, a szabadság nemcsak a szavak szintjén játszik alárendelt szerepet a Fidesz gondolatvilágában. Kormányzása idején egyik évről a másikra úgy változott a büntetőpolitika, hogy Európában alig van ország, ahol az emberek nagyobb hányada kerülne börtönbe, mint nálunk, miközben a bűnözés, a statisztikák szerint, jelentősen csökken. (A börtönök ennek megfelelően kirívóan zsúfoltak.) A hazai és jelentős nemzetközi szervezetek szerint is erősen korlátoz egy másik szabadságot, a sajtó szabadságát a Répássy Róbert Fidesz-képviselő nevéről ismert törvény. Több mint idevágó szójáték, hogy ez a kormányzat módosította úgy a munka törvénykönyvét, hogy a szabadságok kiadásában, csoportosításában egyoldalú előnyöket adott a munkáltatóknak, akik "viszont" a túlmunkáért kevesebbet is fizethetnek. Börtönfenyegetést (és sokszor elzárást is) kaptak a drogok egyszerű fogyasztói, a törvényhozók által kijátszott prostituáltak, a kukázók vagy a lakhatatlan odúkat feltörő önkényes beköltözők.

A gyakorlat akkor is igazolja a szabadság értékvesztését, ha a polgári társadalmakra megkülönböztetően jellemző autonómiák (Bibó: a szabadság kis körei) sorsának alakulására tekintünk.

A legfontosabb közéleti autonómiákkal, az önkormányzatokkal szemben tanúsított kormányzati bánásmód kevéssé volt polgári. Nem biztosított teret a szabadsághoz, továbbá nem volt egyenlő elbánásban részük az önkormányzatoknak. A helyi autonóm hatalomgyakorlás alapjául szolgáló saját forrásokat jelentősen csökkentették (a személyi jövedelemadónak most már csak az öt százaléka marad náluk). A nagyobb beruházásaikhoz az önkormányzatok címzett támogatást kérhetnek. Ebben a ciklusban volt olyan év, hogy egyetlen ellenzéki vezetésű önkormányzat sem kapott ilyen támogatást, akadt olyan, hogy néhány azért igen, de olyan nem, amikor a központi pénzek odaítélésénél csak valamiféle arányosságot is fel lehetett volna fedezni. Egy másik területen, a rászorultság alapján járó céltámogatásokból az ellenzéki önkormányzatok részesedése az Orbán-kormány első három évében a korábban élvezett segítség felére csökkent. A Fidesznek az autonómiákhoz való viszonyát jellemzi Orbán Viktor miniszterelnök közlése, amely szerint az önkormányzatoknak az a dolguk, hogy a kormányprogram végrehajtását segítsék. (Kérdés, hogy akkor miért nem a kormány nevezi ki elöljáróikat, miért keverik bele a rendszerbe a helyi választópolgárokat?)

A társadalmi autonómiák egy másik nagy köre, a szakszervezetek esetében a Fidesz által vallott polgári jelző végképp és egyértelműen csakis "nem kommunista"-ként értelmezhető. Minthogy e kormányzat szerint a szakszervezetek az előző rendszer képviselőinek politikai szövetségesei (még azok is, amelyek nem is léteztek 1990 előtt), a kiszorításukra tör. Eltávolította őket a társadalombiztosítás irányító pozícióiból. Az érdekegyeztetés rendszeres megkerülésével, intézményes sorvasztásával is a szakszervezeteket gyengítette, miközben persze a maga pozícióját is erősítette. A kollektív szerződéskötésre való jogosultság kizárólagosságát elvette tőlük, hogy a munkahelyeken is gyengítse őket. Ez az autonómia sem kapta meg tehát a klasszikus polgári értékek szerint neki járó bánásmódot.

A polgári társadalom megkülönböztetetten fontos szereplői, a civil szervezetek szintén kevés állami tiszteletet kaptak. A támogatottak kiválasztásában legalább akkora szerepe volt a politikai hovatartozásnak, mint a tevékenység érdemének. A szféra nevében civil: magyarul polgári, a hozzá való politikai-állami viszonyt azonban nem az egyenlőség elve vezette. Kevésbé ismert, hogy e mögött a szakszervezetekkel szembeni kormányzati ellenségességhez hasonló okok húzódnak meg. Pedig a Fidesz programja a civil szféráról világosan fogalmaz: "Az egykori állampárt 1989-től kezdve, évtizedeken át gyűjtött és szerzett vagyonának egy részét a polgárok megkérdezése és tájékoztatása nélkül részben a... civil társadalomba vitte át. Az állampárt kizárólagos jelenlétét és befolyását biztosító egykori szatellit szervezetek egy részéből korábbi infrastruktúrájuk átalakításával új egyesületek és alapítványok születtek. Tisztségviselőik szétszóródtak, de tovább építették immár pártkeretek nélkül maradt személyes hálóikat." Így tekint tehát a Fidesz a civil szervezetek világának egy részére. Ebből származtathatja a felhatalmazást arra, hogy politikai rokonszenvek szerint válogasson közöttük, ami azt jelenti, hogy a közel állókat támogatja. Így bizonyára sok hasznos és szép tevékenységet segítenek, de a legszorosabb politikai-hatalmi függőség keretében, tehát mindennek szabadsághoz, autonómiához, civil (polgári) értékekhez kevés a köze. A kormányprogramban alig néhány sor szól erről a szféráról, míg például a szintén a civil világhoz tartozó, ám nem jellegzetesen polgári egyházaknak egy terjedelmes fejezetet szentel.

Ezen a ponton is szembetűnik, hogy erőteljes az ellentmondás a Fidesz önmeghatározása és az általa mozgósított érzelmek között. Max Weber, a polgári társadalom klasszikus elemzője szerint a "kapitalizmus szelleme" a korábbi korok vallásos világképe helyett az evilágiság elvére épül. Nem fogadja el az e világi erkölcsök alacsonyabb rendűségét a vallási aszkézissel szemben. A Fidesz kormányzat által tisztelettel kezelt Horthy-kor jelentős konzervatív gondolkodója, Bangha Béla jezsuita szerzetes ezzel szemben éles szavakkal ítéli el a polgári gondolkodókat: keresztény- és istenellenesnek bélyegezve őket. A két álláspont közül a (hit- és erkölcstanoktatás bevezetésére készü-lő) Fidesz az utóbbi, az e világi polgári értékeket visszaszorító értelmezés mellett teszi le a voksát. Az értékválasztás mikéntjénél a ténye problematikusabb. Kiegyensúlyozott, polgári viszonyok megteremtésére törekvő politika aligha sugallná ugyanis, hogy erkölcsi tartalmat tulajdonít a vallásosság, illetve a vallástalanság kérdésének. Megelégedhetne azzal, hogy mindkét irányban találhat forrást az erkölcsöket kereső szándék. Akár a polgári humanizmus, akár a vallásos jóakarat formájában.

A szimbólumok világában különösen látványos a Fidesz vezette kormányzat kevéssé polgárias elkötelezettsége. A korona kultusza, a miniszterelnökségnek a volt királyi várba költöztetésének terve, a történelmi egyházakkal való megkülönböztetett bánásmód mutatja a leglátványosabban ezt a tendenciát.

A szabadság kisebb és nagyobb köreinek sérelmei és a Fidesz önértékelése sem teszi lehetővé, hogy e ponton azonosítsuk a párt polgári elkötelezettségét.

Ha innen nem jártunk sikerrel, közelítsünk a másik polgári alapérték, az egyenlőség felől. Vajon ez milyen esélyt kapott az elmúlt négy évtől?

Egyenlőség

A törvények, a hatóságok előtti egyenlőség intézményesen nem sérült. Mindazonáltal megnyugtatóbb volna, ha például a Fidesz közeli veszteséges és köztartozásokkal terhelt cégeket álvásárló Kaya Ibrahimnál és Josip Tot nevén futó, de a legkevésbé róluk szóló ügyben tovább jutottak volna a hatóságok. Az sem erősítette a jogállamiságba vetett hitet, hogy a bűnüldözés éppen akkor kezdett leszámolni a kisgazda kormányzati korrupcióval, amikor az a Fidesznek kézre állt, de ezzel együtt sem mondható ki felelőséggel, hogy a törvény előtti egyenlőség értéke és gyakorlata elillant volna. Az egyenlőség polgári eszménye viszont ennél azért többet tartalmaz. E tekintetben a harmadik nagy értékkel, a testvériséggel összefogva mutatja meg igazi tartalmát. A polgári testvériség igazi kerete (sok értékes elemzés szerint) a nemzet. Az a közösség, amelyben a polgári(burzsoá) társadalom természetes egyenlőtlenségei csökkenthetők. Nálunk azonban ez volt az a keret, amelyben az egyenlőtlenségeket politikai eszközökkel növelték.

A legnyilvánvalóbban a családtámogatási rendszeren keresztül. Ez annál is figyelemre méltóbb, mint hogy a Fidesz-kormányzat különösen büszke arra, ami ezen a területen történt. Tehát arra is, hogy a gyerekes családoknak nyújtott állami segítségből sokkal több jut a jól keresőknek, mint a nélkülözőknek. A legnagyobb tételt jelentő adókedvezmény a családok kétharmadához, ezen belül a gyerekeknek ennél jelentősen kisebb részéhez jut el. Ami a szegényebbeket illeti, őket előbb azzal sújtották, hogy az alacsony keresetűek számára különösen fontos adójóváírás mértékét húsz százalékról tíz százalékra csökkentették. Az ő helyzetüket rontja, hogy az eleve nagyon alacsony családi pótlékot éveken át nem emelték, a kiegészítő pótlékot is csak alig, viszont ezen a fronton bevezették a szigorított jogosultsági vizsgálatot is. Minthogy család-, illetve szociális támogatásra ebben a ciklusban arányaiban alig-alig jutott több, mint az előzőben, nem lehet mást mondani, mint hogy a valóban kedvezményezett középosztálybeliek a korábban a rászorultaknak adott pénzt kapták meg. A szegények 400-500 ezer családjában 700-800 ezer gyerek él. Az ő évi átlagos támogatásuk mintegy a nyolcada annak, ami a gazdagabbaknak jut a közösségtől. Nem is lehet csodálkozni rajta, hogy a legjobban ellátottak és a legrászorultabbak közötti egyébként is nagy, hétszeres különbség ebben a ciklusban a szerényen számoló Tárki szerint is nyolcszorosára nőtt, de sok felmérés már tízszeres különbségig is eljutott. Hogy a szétnyíló szociális olló következményei milyen mélyrehatóak, arra két adatot hoznék fel: a majdnem megmagyarázhatatlanul alacsony magyar átlagos élettartam úgy jön ki, hogy a diplomások az európai átlag körüli élettartamra számíthatnak, míg az érettségivel nem rendelkező rétegek a harmadik világbeli emberek reménytelenségében osztoznak. Nincs tehát semmi melodramatikus abban, ha valaki úgy fogalmaz, hogy a nélkülözésnek ebbe a szintjébe bele lehet pusztulni. Nem a testvériség szerint való eljárás ebben a helyzetben a szegénységet növelni. Azt is lehetne mondani, hogy viszont ezáltal éppen az annyira hiányolt polgárság erősödik, vagy ahogy a kormányzat illetékesei is mondják, a társadalom terheit viselő középrétegek. A különbségtétel nem elhanyagolható azonban. A középosztály értékmentes kategória. Jövedelmi helyzetet jelenít meg. A polgárság értékvilágot is. Olyat, amelylyel az eleve széthulló társadalom további szétszakítása nem lenne összeegyeztethető. (A polgár fogalom a francia nyelvben kétfelé bomlik: citoyenre, az egyenlőség letéteményesének tekinthető állampolgárra, és burzsoára, akinek természetes mozgásterét a szabályoknak alávetett piaci önzés jelöli ki. E tekintetben figyelemre méltó a neves elemző, Thomas Shreiber fordulata, amit eredetiben idéznék: "Le Fidesz deviendra trés prochainement un parti populaire bourgeois". Vagyis a Fideszt burzsoá néppártként határozza meg. Ezt már nem fordíthatjuk a magyarban polgáriként, mert annál kevesebb. Viszont ezzel a meghatározással nagy erőltetéssel talán összefér, hogy az ínséget szenvedők rovására a tehetőseket támogassák.)

E jelenség rossz következményeit csak erősíti, hogy e ciklusban is a kormányzati gondolkodás és tevékenység perifériájára szorultak a nagy közösségi ellátórendszerek. A szociális ellátás, az egészségügy és még az oktatás is a jelenlegi formájában, alulfinanszírozottságában növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. Csak egy adat, amely összecseng az eddigiekkel: az iskolákban a legnagyobb és a legkisebb keresetű szülők gyerekeinek teljesítménye közötti mérhető különbség nálunk kétszer akkora, mint a fejlett országokban. Nem ez az a ciklus, amely változtathatott volna a helyzeten, amely kevésbé idézi a polgári testvériség érzelemvilágát, mint a szociáldarwinizmusét, amelynek követői szerint végső soron hasznos az a társadalmi szelekció, amely a kevésbé életképes "egyedek" kárára történik. Csak hát hozzá kell ehhez tenni, hogy a gyerekeket is szelektálná ez a gondolkodásmód. Ahogy például ma Magyarországon a gyerekek kétharmada olyan családban él, amelyben az egy főre jutó jövedelem nem éri el a létminimumot. Ez a helyzet polgári módon kiválthat olyan következtetéseket is, mint amilyenekre Thomas H. Huxley, a szociáldarwinizmus ellenfele jutott, aki szerint az evolúcióval szembe kell állítani az erkölcsi parancsot. "A cél tehát nem a legalkalmasabbak fennmaradása, hanem a lehető legnagyobb számú ember alkalmassá tétele a fennmaradásra."

Testvériség

A testvériség szűken vett értelmezése szerint, ennek az értéknek polgári kerete a nemzet, amely nagy becsben tartott hivatkozási alapja a Fidesz politikájának. Itt sem teljesedtek ki azonban a polgári tartalmak. A polgári nemzetfogalom megkülönböztető sajátossága ugyanis, hogy magában foglal mindenkit, aki az adott közösséget vállalja. A Fidesz azonban felosztja a nemzetet a múlt és a jövő erőire, a nemzet szolgálóira és kiárusítóira, legvégül hazaárulókra és hazafiakra. Soha meg nem adja a besorolás adekvát szempontjait, ami csak a kisebbik probléma magához a besorolás tényéhez képest. Ezzel kapcsolatban önmagára a Fideszre hivatkozhatunk. A párt tíz évvel ezelőtti kongresszusán azt mondta Orbán Viktor, hogy "Mi mindig ellenálltunk annak, hogy azon az alapon vegyük fel a harcot, hogy egyik oldalon vannak a tiszták, másik oldalon a gonoszok, hogy egyik oldalon állnak a hazafiak, a másikon meg a hazaárulók."

Már régen nem állnak ellen. Hat éve kezdődött, amikor az SZDSZ-t a magyarság tudatos szellemi kifosztásával, tönkretételével vádolták, s tart ez mind a mai napig. Ne bonyolódjunk bele abba, hogy okkal vagy ok nélkül, mert ez már a kérdésfeltevés semmivel sem indokolható elfogadását jelenti. Nincs viszont rá ok, hogy kétségbe vonjuk a kérdésfeltevéshez vezető indulatok, érzelmek őszinteségét. Csak azt szögezzük le, mindez polgári alapokon nem történhetne. Kivéve megint, ha ez a szó nem jelent mást, mint azt, hogy nem utódpárti, de akkor mi van az SZDSZ-szel stb.

Azzal, hogy a Fidesz a nemzethez tartozást rendszeresen elvitatja az állampolgárok kisebb-nagyobb csoportjaitól, elsősorban is politikai ellenfeleitől, talán öntudatlanul is a polgári társadalmaktól végképp idegen gondolatmenetet indít be. Ha ugyanis a pártok egyik részét a nemzeten kívülre lehet utasítani, a másik rész viszont - ráadásul szövetségben egymással - éppen az odatartozással határozza meg magát, akkor a szerintük ideálisnak mondható esetben egyetlen párt maradhat: a nemzeti. Ha felismerik az emberek, hogy melyik a megfelelő nemzetképviseleti egység, nyilván ezt választják. Nemzetből ugyanis tényleg csak egy van. Ez tehát a nemzeti alapon szerveződő egypártrendszer logikája. [Ami az élettől nem is idegen, hiszen egészen más körülmények között ugyan, de a határon túli magyarság kezdetben különféle ideológiák alapján szerveződő pártjai mindenhol egypártosodtak, éppen azon az alapon, hogy elsősorban a nemzeti(ségi) érdekeket kell képviselniük.]

A Fidesz (nemzet)testvérisége nem fogadja el a saját elképzeléseitől eltérő önmeghatározásokat. Magának tartja fenn a jogot arra, hogy eldöntse, kit tekint testvérének, és kit nem, ami nem szabad és egyenlő felek közötti viszonyokat feltételez.

Demokrácia

Eddig szigorúan csak a több mint kétszáz éves szabadság, egyenlőség, testvériség értéktriászra figyeltünk, miközben a polgári világ az idők során gazdagon kibontotta e "szentháromság" tartalmát. Az amerikai Polgári Értékek Tanulmányainak Intézete - The Institut for Study of Cicic Values, amely elnevezést azért hasznos eredetiben is leírni, mert a Fidesz angolul írt nevében is a Civic szó jelzi a polgárit - például a szabadságot, a demokráciát, a boldogságot, az egyenlő lehetőségeket, az igazságosságot és az általános jólétet sorolja fel célként, kibontott tartalomként. Olyan értékeket, amelyekre a Fidesz alig-alig hivatkozik. A demokráciára kifejezetten ritkán. Ellenfelei viszont a demokrácia, de legalábbis a köztársaság demokratikus szellemének lefojtásával vádolják. E támadások értékelésekor kiindulhatunk abból is, hogy demokrácia akkor van, ha négyévente általános és titkos választásokon le lehet váltani az addig kormányzó pártokat. Ha ennyivel megelégszünk, ezzel azt is elfogadjuk azonban, hogy választásonként legfeljebb elitcsere történik, annál több nem, a köztes időszakban pedig ezek az elitek szabadon uralkodhatnak. Ha viszont a demokrácia életforma, akkor éppen, hogy nem négyévente nyilvánul meg, hanem négy éven át. Ez a ciklus ezen az alapon támadható.

Radikálisan visszaszorult a demokrácia vezető intézménye, a parlament szerepe. A törvény elvileg megkerülhetetlennek tűnő kifejezése (hetente) ellenére háromhetente üléseznek a képviselők. (Közte két, egyenként több hónapos szünettel.) A miniszterelnök elődjeinél ritkábban jelenik meg a Házban. Reprezentatív beszédeit (például az évi országértékelést) nem ott mondja el. A törvényhozás - illetve megkülönböztetetten az ellenzék - háttérbe szorítása nem egyszerű politikai gesztus. A kormányzásról, a hatalomgyakorlás módjáról vallott filozófiát tükröz. E szerint nincs mit egyeztetni az értékeken, a másik fél által felvethető szempontok idegen világból származnak, nem érdemelnek figyelmet, főként nem nyilvánosságot. Ez nem a polgári racionalizmus, tehát az ész, az érvek, a nemzet egésze szempontjából releváns értékek egyeztetésének közege, hanem az elitkormányzás világa. Ebben illeszkedő, egyeztető szférák helyett hatalmi centrumra és odaadó tömegre van szükség, valamint a kettő között közvetítő szimbólumokra, mozgalmakra.

A polgári népképviselet visszaszorításának másik megnyilvánulásaként a Fidesz ebben a ciklusban - visszaélve egy szavazástechnikai lehetőséggel - nem engedélyezte, hogy megalakuljanak az ellenzék által kezdeményezett parlamenti vizsgálóbizottságok. Ebben az elsőként szembeszökő, demokratikus deficitet eredményező mozzanat az, hogy a törvényben meghatározott minimumnál (ötödük) jóval több képviselőt is megakadályoztak abban, hogy a parlament ellenőrző funkcióinak egyikét gyakorolják. Ez önmagában is jelentős sérelem, de különösen azzá teszik az ügyek, amelyek miatt az ellenzék tisztázó vizsgálatokat kért. Ezek a polgári értékek érvényesülését figyelemmel kísérő vizsgálódásunkat ki is vezetik a politikai szférából a gazdaság világába. Az ellenzéki képviselők egyebek között ugyanis tárgysorozatba vették volna a Postabank feltőkésítésének folyamatát, a Dunaferr sorsát, különös tekintettel a kormányfő édesapjának bányavállalatával kötött szerződésekre, valamint bizonyos - a feltételezések szerint - közpénzeken is épült magán-vállalatbirodalmak történetét, amilyen például a Defend Kft. vagy a kormány- és országimázs építésben meghatározó szerepet játszó Happy End Kft., illetve az Ezüsthajó Kft.

Annyi a parlamenti vizsgálóbizottságok hiányában is megállapítható, hogy ha elfogadjuk alapvető polgári értékként azt, hogy siker, pénz csak teljesítmény nyomán és arányában születhet, amiként a bukás feltétele a teljesítmény hiánya, akkor ezek az értékek súlyosan sérültek. A politikai kapcsolatokon kívül nem látni a kiemelkedő teljesítményt a Defend vagy a kormányt támogató pr-cégek döbbenetesen gyors piaci térnyerése és gazdagodása mögött. Ugyanígy: a Dunaferr a versenyszféra legnagyobb és legsikeresebb magyar vállalata volt, de vezetőit ez sem menthette meg attól, hogy lecseréljék őket a kormányzathoz közelebb álló emberekre. Ezt követően a cég számszerűen mérhető eredményei romlottak. A kormányfő édesapja ugyanakkor a korábbinál sokkal jobb beszállítói helyzetbe került, míg legfőbb piaci vetélytársa kiszorult. A legkevesebb, ami mondható, hogy az emberi és gazdasági szempontból is reprezentatív fejlemények nem vallottak az egyenlőség, a polgári munkatisztelet elveinek tiszteletére.

Nem is kivételszerűen. A polgári, tehát átlátható és mindenkinek egyenlő feltételeket kínáló verseny feltételeinek éppúgy nem felel meg az autópálya-építés százmilliárdjainak közbeszerzési pályázaton kívüli szétosztása, mint például a banktitokkal védett, valójában azonban költségvetési logikával működő Magyar Fejlesztési Bank gazdasági kulcsszereplővé emelése sem. Ahogy annyi más helyen, a polgári egyenlőség elvének sérelme mögött ezúttal is ideológia van, és ezúttal is nemzetinek mondott. Ezen belül a hazai vállalatok kedvezményezése a forma, gyakran a politikai vezetésnek elkötelezett és elköteleződő gazdasági szereplők helyzetbe hozása a tartalom.

A demokratikus deficit egy további nagy tétele a közszolgálati nyilvánosság egyoldalúvá tétele. Polgári körülmények között a közszolgálati médiumok megkülönböztetett feladata, hogy fórumként szolgáljanak. Biztosítsák annak a lehetőségét, hogy a széttagolt társadalom tagjai mégis közösségként vitathassák meg közös ügyeit. Nálunk a társadalom egy kitüntetett csoportja rendelkezik ezzel a lehetőséggel, így nem csodálható, hogy nem is fórumrendszerben, a lehető legtöbb véleményt és tapasztalatot megmutatva gyakorolja ezt, hanem tendenciaszerűen egy politikai közéleti gondolatrendszer közvetítőjeként. Ez az egyoldalúság jelenik meg a közmédiumokat irányító testületek politikai vezetésében is. Nehezen képzelhető el polgári politika, amely egy a demokrácia kereteit feszegető, az alkotmányosság falát ostromló párt, a MIÉP követelését, amely szerint kétszer annyi helyet adjanak neki a közmédiumok irányítótestületeiben, mint amennyi törvény szerint jár, arra használna ki, hogy az ellenzéket kiszorítsa a társadalmi nyilvánosság irányításából. Nálunk ez történt. Megint csak egy a polgári egyenlőség elvét mélyen sebző, de a vezető politikai erő által hangoztatott elv, a médiaegyensúly-teremtés nevében.

Hosszasan és még kimerítőbben követhetnénk a polgári értékek nyomát a Fidesz vezette kormányzat tevékenységében (hogy a kisgazda három évet a maga feudális/dzsentroid ízlésvilágával és irányítási technikáival ne is említsük), de a szabadság, egyenlőség, testvériség hármasát mégsem találhatjuk kitüntetett szerepben.

Ezenkívül: a történelmi egyházak iránti különleges rokonszenv odavezetett, hogy miközben a polgárosodás folyamatában az egyházak klasszikusan leváltak az államról, nálunk éppen ellenkező irányú mozgás indult meg. Továbbá: polgári tendenciák szerint a gazdaság elválik az államtól, nálunk megint csak az ellenkezője indult meg. Polgári rendszerekben az államigazgatás megőrzi relatív függetlenségét a politikai főhatalommal szemben, amely ezt tiszteletben is tartja. Nálunk (gondoljunk az APEH politikai célvizsgálataira vagy Grespik László, első számú budapesti állami vezető ideológiavezérelt jogi önkényeskedésére - "ha elvesztem a pert, újra meghozom ugyanazt a határozatot") nem ez történt.

Összefoglalva kimondható: a Fidesz nem követte a nevében jelzett változást, a szó eredeti és jelentésteli értelmében nem polgári párt.