A magyar társadalmat a legutóbbi választások óta kétjellegű hatalom uralja. Egyfelől egy hovatovább szent küldetésű, másfelől valamiféle démoni eredetű.

A politika a tömegek érzelmi tartalékának feltárásáért és megszerzéséért (is) folyó küzdelem. De ezzel számot vetve is állítható: a közélet mértéken felül - egy korábbi erős érzelmi töltéshez képest is - emocionalizálódott. Ennek leginkább érzékelhető jele, következménye, hogy az aktuális hatalmat a mögöttünk lévő majdnem négy évben saját választói sokkal kevésbé tartották kontrolljuk alatt, mint ezt a korábbi demokratikus kormányzatok esetében az azokat megválasztók tették. Az "ügy" érdekében, az erős érzelmi kötődés okán szimpatizánsai meglehetősen sokat - mondhatni mindent - elnéztek neki akkor is, ha belső normáik, ítéletük szerint feltételezhetően kifogást kellett volna érzékeltetniük. Tény: nem is igen emlékezhetünk vissza olyan esetre, amikor is a kormányt bármilyen (morális, politikai, szakmai vagy egyéb) ok miatt szűkebb vagy tágabb közönsége nyomás alá helyezte volna.

Ami azonban az érzelmi töltés erejét, mértékét illeti, az ellenoldalnak sincsenek nagy mulasztásai - eltekintve attól, persze, hogy ez a hatalmon kívül rekedteknél törvényszerű és könnyebben is magyarázható. Általában is, konkrétan még inkább. De ez se nagyon változtat a lényegen.

Mindenesetre a hatalom bármilyen indokból történt démonizálása az elmúlt négy évben kevéssé mutatkozott hasznosnak, eredményesnek; mint ma már jól látható, nem sok jó sült ki belőle, néhány rossz azonban bizonyosan.

Az egyik, hogy a hatalom leváltását ambicionáló oldalon bizony kezdettől fogva nehézséget okoz a politikailag aktív népesség felének (Fidesz és "Fidesz közeli" szavazók) valamennyire is árnyalt definiálása. Az egyszerűen használható "megtévesztettek" meghatározás erősen emlékeztet a baloldali-liberális szavazóközönségre buzgón alkalmazott harci kategóriákra, aminek színvonalával nem lehetünk túlzottan elégedettek. De nemcsak snassz, hanem kevéssé praktikus is a politikai ellenfél választóit "csomagban" megvezetett birkanyájként kezelni. Mert, még ha így volna is: a tömeges megvezethetőségnek akkor is oka, magyarázata van. Az ilyesmi kevéssé jön ugyanis magától.

De az önmagukat a kormány, a Fidesz, Orbán Viktor és Kövér László démonizálásában kiélő reflexek (a tehetetlenség érzésének érthető indulatai) törvényszerűen mítoszteremtők is. Oda vezettek, hogy az orbáni politika "ördögi ügyességének", az "orbáni tehetségnek" sajátos nimbusza, felértékelődése alakult ki a nem Orbán-függő sokaságban is. Beleértve a baloldali-liberális véleményformálókat is: O. V. heves elutasításával lépten-nyomon az "elirigyelt Orbán" szindróma - "Óh, bárcsak nekünk is volna ilyen képességes fiúnk, aki így tud a vízen járni..." - keveredett, s keveredik ma is.

A démonizálással született mítosz persze önmaga zavarába fordult, mert O. V. bizonyos képességei nyilvánvalóak ugyan, de e képességek éppen abban mutatkoztak-mutatkoznak, amit ő csinál, és ahogyan ő csinálja. Abban tehát, amit és ahogyan nem lett volna, és nem lenne helyes csinálni.

A hatalmi technika, másfelől a politikai minőség ily módon nemcsak összecsúszott, hanem sajnálatos módon helyet is cserélt.

A hatalmi technika közelmúltbeli igen látványos felértékelődésének vannak persze jól körülírható, a polgári hatalomgyakorlás sajátos személyiségeitől független, magában a helyzetben rejlő okai is. Merthogy a látszat ellenére nem a fák fújják a szelet, nem a Fidesz-MPP hatalomra kerülése változtatta meg alapjaiban a magyar politikai teret, hanem a Fidesz került egy mélyreható változással egyidejűleg hatalomra.

1. A kilencvenes évek végére a hatalmon lévők ki- és mibenlététől függetlenül, lényegükben változtak meg a politikai tér dimenziói: azáltal, hogy a nagy nemzeti sorskérdések végül is eldőltek, a hatalmi-politikai célok, keretek hirtelen és nagymértékben kiürültek:

a) Eldőlt - és ami ebben az összefüggésben fontosabb: az emberekben apránként tudatosodott is, hogy véglegesen eldőlt - az ország gazdasági, katonai és kulturális hovatartozása.

b) Elhárult a fenyegető gazdasági öszszeomlás veszélye.

Az ország húsz-huszonöt éven át folyamatosan a - mondjuk a most Argentínában tapasztalhatóhoz hasonlatos - gazdasági összeomlás rémképével birkózott, ennek nyomása alatt élt.

Amit a saját bajával elfoglalt köznép a maga fenyegető mélységében nem, vagy csak áttételeken keresztül, elvont veszélyként érzékelt: többször - legutóbb a kilencvenes évek közepén - testközelben volt az általános krízis, a piac összeomlása, a fékezhetetlen infláció, az állami kényszergazdálkodás, a gazdaság ilyen helyzetekben szokásos kriminalizálódása. Ennek ugyancsak megvolt minden közeli esélye.

A kilencvenes évek összetorlódott sorskérdései alól felszabadult, hirtelen kiürült politikai tér - mert a politikában céloknak mégiscsak lenniük kell - könnyedén szívta fel az új akaratokat: mintegy helyet kínált a hatalmi öncélúságnak, a látványpolitizálásnak, az önérvényesítő ambícióknak, az egyéni és kiscsoportos érdekek dominanciájának.

A nyomasztó és bonyolult tartalmú sorskérdések után - már csak a jó hangzás révén is - könnyen hitelesíthetők lettek az új akaratok. A "fizetési mérleg hiánya", a Valutaalap, a Világbank meg más riasztó szószörnyűségek után a "polgár", a "család" békebeli kifejezések alá könnyen befújt a szél, hogy megemelje őket. A hatalmi fontosság alátámasztásának, a szerepfelértékelésnek kiválóan megfelelt a kiterjedt ellenségképzés, a - legalábbis határainkon belül senki által nem fenyegetett - magyarság túlélési vágyának külsőségekben megnyilvánuló felturbósítása, a cselekvőképesség látszatát keltő akcionizmus.

2. A politikai koordináták gyors elmozdulásának másik, jól kitapintható oka az általános kommercializálódás. Az ország - eltekintve a nagyszámú perifériára szorulttól, de áttételesen rájuk is érvényesen - látványosan elmozdult a (félig fejlett) konzumtársadalom állapotába.

Nyilván az általános életérzésre, az impulzusok befogadására erős hatást gyakoroltak a szociológia új fogalmaival "McDonald\'s-izáció"-nak és "mediatizáció"-nak jelzett folyamatok, az áttekinthetetlen számban épülő bevásárlóközpontok, a benzinkutak, a túlcsorduló kínálat, a mobiltelefonok élettartozékká válása, a kereskedelmi rádiók és televíziók sugározta "feeling". A politika önmaga jobb eladhatóságát keresve - a Fidesz esetében sikeresen - alkalmazkodott, árujellege idomult más áruk eladhatóságának követelményeihez.

A kommercializálódást, a fogyasztói érzület általános elterjedését sem a Fidesz találta ki, de mintha neki lett volna kitalálva. A politikai áru eladhatóságának felértékelődése kifejezetten környezetbaráttá tette a Fidesz reklámmondó-műsorközlő-képügynöki stílusú, fellépésű sajátos tehetségeit.

A Fidesz jókor jó helyre (vagy rosszkor rossz helyre) érkezett.

"Ha jól értem az eseményt, ez az úr harcképességének tisztán negatív voltán bukott meg. Nem akarásból úgy látszik lelkileg élni nem lehet, valamit nem akarni megtenni tartósan nem jelenthet élettartalmat..."

E másfél mondat Thomas Mann Mario és a varázsló című novellájából való, és bár más kor más jellegű veszélyei adták az indítékot, érvényessége annyiban általános, hogy minden "tömegvarázslat" magyarázatául mélységesen igaz; minden emberi túlhatalommal szembeni ellenállásra adekvát mondanivalója van.

Aktuálisan is.

Kevéssé vitatható ugyanis, hogy a Fidesz hatalomra kerülése óta eltelt idő a baloldali-liberális szellemi és akaratképző központok, de a hatalomgyakorlás aktuális formációjával szembenálló bármilyen közszereplők részéről is inkább a nem akarások, a vissza- és elutasítások időszaka volt. Nyilván sokkolóan hatott az új hatalom arroganciája és az a valóban különös adottsága, amivel nem egyszerűen uralta, hanem - miként a tintahal - anyagában, lényegében változtatta meg a közeget, a korábban azért nagyjából áttekinthető, a viszonyítási pontokat többé-kevésbé láttató politikai-kommunikációs küzdőteret.

De az értelmiséget a politikai valóság, a koordináták hirtelen jött és gyökeres átrendeződése is láthatóan felkészületlenül találta. Bénultságából leginkább a "felháborodom, tehát vagyok" reakcióján át érzett lazulást, illetve - mint kiderült - azon át sem, mert a felháborodás hangja nemhogy az égig, az első emeletig se igen jutott el.

Nem arról van persze szó, hogy a hatalom érzelmi elutasításának (a hatalommal szembeni viszolygásnak) kicsinyke örömétől bárkinek meg kellett volna, meg kellene fosztania magát. Sokkal inkább arról, hogy e csaknem négy esztendő alatt kötetekre rúgó szómennyiséget lehetett olvasni-hallani a Fidesz-hatalom - egyébként többnyire igaz és találó - diagnózisáról (hogy a "fiúk" gátlástalanok, szószegők, korruptok, etatisták, cezarománok, s hogy azok voltak már a kollégiumban is stb. stb.), de alig, vagy lényegesen kevesebb szó esett annak a közegnek a diagnózisáról, amelyben ez a stílus, uralkodási mód lehetségessé, eredményessé, sokak (a politikailag aktív népesség fele) számára elfogadhatóvá, sőt kívánatossá válhatott. Magyarán: nem pusztán elhatározás kérdése volt, hanem a környezet kínálta lehetőség is kellett ahhoz, hogy érdemi és arányos közegellenállás hiányában (másfelől jelentős társadalmi támogatással) korábban nehezen elképzelhető hatalmi eszkaláció elszenvedőjévé (másfelől önkéntes alávetettjévé) váljon az ország.

A szomorú tényeken túl az eset lényegéről, azaz arról: milyen talajon jött létre a demokrácia kelet-közép-európai mutációjának jelen torzulása, arról végül is roppant keveset tudunk. Számos részkérdésről persze igen. Mégis állítható: a mögöttünk lévő négy év érdemi szintézisének, ilyen kísérletnek nem vagyunk birtokában. Márpedig az az elvont, irodalmi igazság, hogy aki a rákényszerített akarattal szemben pusztán annak az ellenkezőjét képes akarni, az maga is a hatalmi akarat foglyává válik, maga is hatalom által létrehozott térben működik - triviális tapasztalattá vált. Aligha állítható ugyanis, hogy volna karakteres ellenoldali kínálat, kivált tömeges fogyasztásra leszivárgó kínálat, ami az érzelmi-reklámpolitizálás, a hatalmi technika eluralkodásának alternatívája lehetne.

Lehetséges persze, hogy momentán ez még nem is lehetséges, hogy ehhez több idő kell, hogy az új ellentmondások még csak felmerülnek, és - nem nagy perspektíva - akkor érnek be, amikor már baj lett belőlük.

Szűk négy évvel ezelőtt, a Fidesz hatalomra kerülésekor hosszú, akár három cikluson is átnyúló folyamatosság lehetőségéről írtam e hasábokon.

Ma a második ciklust se adják meg minden további nélkül önmaguknak, inkább csak remélik ők is. Lehet persze, hogy igen erősen bíznak benne, de méricskélni kénytelenek, lévén, hogy a jelek szerint az egész pengeélen áll.

Az "akarni tudó" politikusi garnitúra - a saját szempontjából nézve most - aligha lehet elragadtatva önmagától, hiszen a magyar történelemben emberemlékezet óta nem fordult elő a gazdaság olyan csúcsra járása, mint - szúrjuk be ide Bokros Lajos nevét - a Fidesz-uralom első három esztendejében. Ilyenkor kormányok, hatalmak, hatalmon lévő elitek eleve triumfálni szoktak, s nem rágják a körmüket a székház hátsó szobáiban felállított választási képernyők előtt. Pedig, ha megnézzük, mi minden fel van vonultatva itt a látványkormányzás, az időzítés eszköztárából... Ilyen csinnadratta közepette még egy józan cirkuszi ló se mer kiugratni a porondra, mert tart a blamázstól.

A kilencvenes évek végén három alapkérdésben kellett volna a hatalomnak a maga módján színt vallania úgy, hogy azokban ne egyoldalú, hanem az ország lakosságának érzékelhető többségét reprezentáló körülbelüli egyetértés szülessen:

- a demokrácia,

- a társadalmi gondoskodás hozzávetőleges ingerküszöbe,

- a nemzeti kérdés.

Az persze nem mondható, hogy ez ügyekben azóta okosabbak nem lettünk. Azok lettünk: az eddigi válaszok, üzenetek valamilyen okból nem alkalmasak arra, hogy az ország lakosságának valamelyest is nagyobbik felét ezen kérdések minimumainak elfogadására rendezze, hogy aztán az árnyalható részleteket ki-ki a maga szája íze, vonzalma, érdeke, ideológiája szerint a politikai harc tárgyává tegye.

Emlékezetem szerint a felsorolt tárgyakban mind ez ideig ilyen ajánlat, minimumkeresés, kísérlet - úgy is lehet mondani: a Fidesz-hatalom békés úton történő kiterjesztésére irányuló törekvés - tanúi nem lehettünk. (A kedvezménytörvényt, mint egyetlent ebben a dimenzióban és megközelítésben részletkérdésnek lehet tekinteni.)

1. Ami azt illeti, hogy elegendő demokráciában élünk-e, úgy tűnik a jelenlegi parlamenti többség és kormányzata, a vezető politikacsinálók és teoretikusok szerint igen. Mindenképpen erre utal, hogy az e tárgyban szélnek eresztett megnyilatkozásaik nem igazán markánsak, legfeljebb az állam szerepének erősítésével kapcsolatosak számítanak kivételnek.

Márpedig annak számbavétele, hogy a demokratikus fejlődés, a demokratizálódás mely grádicsán állunk és milyen (hiányos) szocializációs háttérrel, milyen (hiányos) intézményrendszerrel stb. stb. - az egy másodéves politológushallgató ítéletalkotó képességét se venné igénybe túlságosan. Igaz, a kezdetlegességek orvoslása, egy teljesebb demokrácia (népuralom) meghonosítása, a roppant mélyáramú folyamat tudatos felgyorsítása jelentős államférfiúi képességeket kíván. Víziót, bizonyos hatalmi önkorlátozást, a személyiségen túlmutató távlatosságot és talán vénát.

E tekintetben azonban nemhogy progresszív változást vagy arra utaló igényt nem regisztrálhatunk, hanem ellenkezőleg.

A számtalanszor felrótt visszarendeződések (a parlament, illetve a parlamenti bizottságok ellenőrző szerepének radikális kiiktatása, a nyilvánosság megsértése, az önkormányzatiság külső befolyásolása, a volt legfőbb ügyész titokzatos távozása stb., stb.) végül is egy nagyobb keretbe foghatók.

Minden túlhatalom a magának tulajdonított és általa érvényesített felhatalmazásra épül, s minthogy a csekély hagyományú magyar demokrácia immunrendszere is kialakulatlan, a hatalom könnyen utat tör magának, ha hajlamai efelé űzik, s mértéket veszít. Ez a fennforgó eset. A jelen kormányzat önfelhatalmazása odáig eszkalálódott, hogy inkább azt könnyű számba venni, meggyőződése szerint mire nincsen felhatalmazása. Ahol elhangzik és a komolyan vétel igényével elhangozhat, hogy egy, a mostani demokratikus választás élet-halál kérdése (másképp: a jó és a gonosz küzdelme), ott a probléma súlya eleve érzékelhető. Mi az, amit, ha a nemzet élete-halála a tét, meg kell fontolni? Vélhetően igen tágak a belső meggyőződés diktálta keretek.

A valódi probléma, hogy a magyar lakosság felének, a "polgároknak" a demokráciából ennyi is elég, vagy néha sok is. Mi a kiút az egérfogóból, ahol demokratikusan megválasztották azokat, akik egy korlátozott demokráciára akarják demokratikusan újraválasztatni magukat.

2. Valamikor a rendszerváltozást követő években visszatérő fordulat volt a "latin-amerikanizálódás" veszélyének felemlegetése. Nyilván az eladósodottság következményével összefüggéseiben is, de riasztó társadalomképként ugyancsak.

Ami lett belőle, az pusztán az "elkelet-közép-európaiasodás" egyik válfaja. Hogy nem a legrosszabbakból való - szerencse. De jellemzői: a felső és alsó tíz százalék közötti szakadék folyamatosan tágul. Ebből nem annyira a felső réteg elszakadása, hanem az alsó tíz százalék helyzetének effektív romlása, és az afölötti, a szegénység sokfélesége miatt nehezen kvantifikálható, de valószínűleg további két-két és fél millió súlyosan nélkülöző ember problémája a magyar társadalom egyik elhanyagolt alapkérdése. Nagyjából minden harmadik magyar állampolgár érintettsége kimutatható. Ők azok, akik a gyors kapitalizálódás küzdelmében, majd az 1995-1996-os megszorításokkal reménytelenül a perifériára kerültek.

Az nyilván belefér egy (mondjuk) konzervatív kormányzat karakterébe, s politikai vonalvezetésként, jövőképként akceptálható is, hogy a "középosztály" kormánya akar lenni, felhajtóerőt onnan akar meríteni. Az azonban még ilyen körülmények között is kevés megfontoltságra utal, ha a társadalmi szolidaritás maga mellékvágányra van tolva. Az pedig végképp, hogy az első fellendülő évek többletjövedelméből a legrászorultabbak teljesen ki vannak rekesztve. Sőt. A művi infláció százmilliárdokban mérhető művi bevételének egy - csekély fogyasztásuk miatt nagyon csekély - részét megint úgy fizetik, hogy semmit nem kaptak vissza ebből se.

A magyarországi szegénység a mai állapotában súlyos társadalmi tehertétel az érintetteken túl is, általános feszültségkeltő tényező.

Orbán Viktor miniszterelnök ismételten hivatkozik mostanság az utazásai során tapasztalt látványra, az épülő-szépülő országra. Ez igaz. Pontosabban az igazság egyik fele, mert e közben, mint a foltos hajhullás, nagy szigetekben tűnik fel a nyomor. A miniszterelnök megnyilatkozásaiban viszonylag naprakész vagyok, de azért lehet, hogy elkerülte a figyelmem, amikor sok beszédének valamelyikében összefüggő tíz percet szentelt volna az ország ezen harmadára.

3. Ami a nemzeti identitást illeti, kívánatos minimum volna annak tudomásulvétele, hogy a nemzet, az identitásőrzés minden országlakó közös ügye, s mint olyan, mindenekelőtt az össznemzeti kultúra megőrzését célozza, ezért nem lehet pártpolitikai küzdelmek tárgya. Ennek összekeverésétől azért is kellene a lehetőségek szerint tartózkodni, tartózkodó tendenciát mutatni, mert

a) ha egy fele-fele országban bármelyik párt a nemzeti érzelmek kisajátításával köti magához szimpatizánsait, a másik pártcsoportosulás híveit kitaszítja a magyarságból, s így mindjárt nem tizenötmilliónyian leszünk, hanem az országon belül is csak ötmillió magyar számlálhatja magát magyarnak,

b) a magyar kártya itthoni kijátszása előbb-utóbb törvényszerűen a magyar kártya romániai, szlovákiai kijátszásához vezet, ahol legalább kétmilliónyi magát magyarnak valló él ezáltal rosszabb körülmények között: ellene hangolt környezetben, ellenséges légkörben, esetleg arra késztetve, hogy magyarságát elfedje, nyugalma végett feladja.

Mindezzel együtt itt is igaz, hogy a magyar választók felének (valamivel több, vagy valamivel kevesebb, mint felének) nem ez a véleménye. Helyesebben: érzelme. A nemzethez tartozás pozitív elemei, a táj, a nyelv, az emberi kapcsolatoknak és azok sajátos jellegének szeretete, a szocializációs kötődések, a kultúra és a történelem ismeretének (átérzésének) élménye, az egyéni lét reminenszenciái mögött (mellett, helyett) nagy tömegekben jelenik meg a kizárás. Más magyarok absztrakt és konkrét nem szeretete.

De milyen jövőt, perspektívát kínál mindez? Mondjuk: a dúló érzelmek akadálytalanul kitombolhatják magukat.

Mi lesz öt-tíz-tizenöt év után azokkal, akik csendben, önmutogatás nélkül akarnak magyarok lenni: más ízlésvilágban élnek, elfáradnak a jelképek, a szobrok, a beszédek, az odaadás, az önünneplés, az ellentmondást nem viselő kinyilatkoztatások forgatagában. Orbán Viktor már több mint ötvenéves, Csurka István már réges-rég félre van állítva, hívei mind az egységes jobboldalon; évente megünnepeljük a második világháborús hadba lépést; már nincsenek volt MSZMP-sek a kormányban, sőt a gyerekeik sincsenek ott; lefutott az összes Széchenyi-terv; világraszóló hatalmas sikerrel lebonyolítottuk az olimpiát, az utcák tele vannak a Nemzeti Színház épületének utánérzései szerint készült házakkal, egy kevéssé ízléses, amerikanizált környezetben; már teljesen eluralta kapcsolatrendszerünket a beszéd tartalmi igazságát helyettesítő "ki tudja jobban kivágni magát" virtusa, senki nem fog elpirulni, ha tetten érik és rákérdeznek. Persze tetten se érnek, rá se kérdeznek, mert magunk vagyunk.

Ez nem a jövő kezdete, hanem a jelen meghosszabbodása. Mario országa.