A szörnyű esemény egyik túlélője Kaufmann Gyula. A háború végén Budapesten bujkált, számos ember segítette. A 87 esztendős férfi rendszeresen jár haza Izraelből. Évek óta keresi a lehetőséget, hogy emléket állítsanak a Don-kanyarban elpusztult társainak. Úgy mondja: ha a nyilasterror alatt sokan vállalták a kockázatot, és mentették a zsidókat, most is példát vehetnének róluk, akik tisztázhatnák a csaknem hatvan évvel ezelőtti dráma körülményeit, és jelet állíthatnának az ártatlanul elpusztultak sírján.

Az egykori gettó kapujától néhány méterre találkozunk.

- Bár már szinte semmi nem emlékeztet arra a korra, én mégis szinte ugyanazokkal az érzésekkel jövök ide, mint hatvan éve - mutat végig a Rumbach Sebestyén utcán. - Itt állt az üzlet, amelyben dolgoztam. Még ma is vissza tudom idézni az arcokat, figurákat, akik naponta megfordultak nálunk. Időnként várom, hogy szembejönnek velem. Pest velük együtt volt Pest. Sajnos a zsinagóga ma is romos. Erre már nem jutott pénz. Kapuján tábla figyelmeztet: felújítás alatt. Nem értem, miért kell erre ilyen sokáig várni. Az én emlékeimet nem kell felújítani. Élénken élnek bennem a képek. Tudom, ki volt tisztességes, kitől kellett félni. Aki segített, annak nem maradtam adósa. De nekünk, pesti zsidóknak még mindig adós az utókor.

Egy emléklap kicsinyített másolatát kapom tőle. Az eredeti okiratot a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet igazgatója írta alá. Pásztor Lajos és felesége még 1992-ben vehette át az elismerést, amely igazolja, hogy a holokauszt alatt számos zsidót megmentettek. Az "igaz ember" azóta elhunyt. Felesége tartja a kapcsolatot azzal a férfival, akinek kezdeményezésére eljutottak Jeruzsálembe. Ő Kaufmann Gyula, akiről nem túlzás állítani: hét halálból menekült meg.

Egy szakadozott papírt terít az asztalra. Az igazolás néhány sora sűrített történelem: "Magyar Honvédség Központi Irattár Parancsnokság. Nyilvántartási szám: 427/20 3/2 HI. Kaufmann Gyula, Holon Ros-Pina 23. 58401 Izrael. A fenti parancsnokság birtokában lévő iratok szerint: Kaufmann Gyula (1915. Klein Frida) őrmester, utóbb munkaszolgálatos 1937. október 5.-től 1940. szeptemberéig tényleges katona. 1940. szeptembertől 1941. szeptemberéig, majd 1942. márciustól 1943. márciusig (Ukrajna 101/5 hadtest), 1944. márciustól ??? munkaszolgálatos katonaként teljesített szolgálatot. Közelebbi időpont okmányunkban nem szerepel. 1993. június 10. Csárádi József alezredes."

A gépelt sorok szélén ceruzával írt megjegyzés olvasható: "Ötven év után tudtam meg, hogy előléptettek őrmesternek."

- Számos sorstársam az enyémhez hasonló tragédiákat élt meg. Én a szerencsések közé tartozom, hiszen mindazt túléltem. De soha nem felejtettem el, hogy akik mentettek minket, hasonlóan halálos veszedelemben voltak. Ezért éreztem mindig, hogy több mint kötelességem mindent megtenni értük. Ennek része, hogy ajánlásomra kapták meg a Yad Vashem Intézet oklevelét - idézi vissza az elismerés történetét a 87 éves Kaufmann Gyula.

Hosszú út vezetett Jeruzsálemig. Gyula, Nagyvárad az ifjúkor helyszínei. Majd besorozták. Rövid nagykátai, ipolysági kitérővel Budapestre vezényelték.

A tényleges katonai szolgálat után kezdődött a munkaszolgálat. Első felvonás: Erdély, a bécsi döntéssel visszacsatolt területek. A Beszterce közeli Szinérváralján és Sajómagyaroson több száz köbméter követ, betont mozgattak meg a munkaszolgálatosok. Bontották az elhagyott román katonai erődöket.

- Leginkább ölben, vállon hordtuk el a hatalmas tömböket - mutatja a sárguló fotót, amelyen szinte Herkulesként feszít. - Soha nem fáradtam el. Úgy éreztem, minden darab kővel a trianoni igazságtalanságon állok bosszút.

Két esztendő munkaszolgálat után hazaengedték. Éppen csak megpihent, amikor 1942 márciusában újabb behívó érkezett. Irány: Ukrajna.

Itt is végigkísérte az a szellem, amelyből korábban Nagykátán kapott kóstolót. A már idézett könyv erről a lidércről így ír: "1942. március 24.-én 14 ezer 269 »megbízhatatlan« elemet kaptak a különleges századok. Muray (Metzl) Lipót alezredes, a hírhedt »nagykátai hóhér« 10-12 munkaszolgálatos századot indított Nagykátáról ezzel az utasítással: »Ne merészeljenek egyetlen embert se viszszahozni!« Ukrajnában betartva ezt az intelmet, egyesek eleve úgy bántak velük, hogy még mutatóba se maradjon életben senki közülük. A tisztek, a keretlegények kiélték szadista hajlamaikat. Aknamezőre hajtották őket, hogy ők robbanjanak fel, ne a katonák. Agyba-főbe verték, mocsárba zavarták őket, szűkös fejadagjukat megdézsmálták vagy egyszerűen ellopták."

- Aknaszedőnek osztottak be. Ügyvédek, orvosok, kereskedők voltak az egységben. Roppant egyszerű, primitív szerkezeteket kellett hatástalanítanunk. A gyutacsot kikapcsoltam, kihúztam, és már mehettünk is tovább. Amikor már megtaláltuk az aknát, soha nem történt baj. Akkor robbant, ha elvétettük a helyét. Általában egy-egy elszáradt kukoricaszárral jelölték, ha jelölték az oroszok. Sajnos, több bajtársam odaveszett - lendül bele a múlt felidézésébe. - Minket előreküldtek. Háromszáz kilométeren keresztül aknától aknáig araszoltunk.

Átesett gyalogsági rohamon, ágyúzáson, bombázáson. Társaival ott állt a Don partján, amikor lecsaptak a vadászgépek.

- Ropogtak a géppuskák. Alig maradt valaki életben. A sebesülteket mi vonszoltuk el a kórházba, ahol kiütött a vérhasjárvány. Nagyon sokan nem bírták. Öngyilkosok lettek.

Az életben maradottak közül tizenheten felkerekedtek. A közeli Dávidkin keresztül Dorosicsbe vergődtek. És itt következett be az a tragédia, amelynek pontos visszaidézése, a nyomok, az elesettek felkutatása a mai napig foglalkoztatja.

- A kolhoz melletti pajtába tereltek minket. Én a padláson raktam magamnak fészket a szalmából. Éjszaka arra ébredtem, hogy fojtogat a füst. Azonnal tudtam, hogy ránk gyújtották az épületet. Akik a kapun igyekeztek menekülni, beleszaladtak a géppuskatűzbe. Magyarok lőttek magyarokra. Kimásztam a tetőre, és leugrottam. Föntről még láttam, hogy futás közben lőtték le az embereket. Aki nem mert kibújni a pajtából, bennégett.

Két nap múlva egy bizottság elé vezették. Rá akarták bizonyítani, hogy a munkaszolgálatosok gyújtották föl a pajtát.

- Egyfolytában szabotázsról beszéltek meg merényletről, hogy igazolják a golyózáport. Ott állt a parancsnok, aki vezényelte a tüzet, és én elhatároztam, ha kivégeznek is, ellenállok. Szerencsém volt. Hamar rájöttek, jobb, ha mindent eltussolnak, a nyomokat eltüntetik.

A megmenekült munkaszolgálatosok szedték össze az elesett, összeégett holttesteket. Az üszkös pajtától alig ötven méterre ásták meg a közös sírt.

- Kilencvenhat társunkat temettük el. Néhány nap alatt a kórházban további 40-50 ember halt meg. Lovas kocsival hordtuk a tetemeket. Ezért naponta kaptunk egy fél kenyeret, és elsőbbséget a kondérnál. Nem szóltak hozzánk. Minden tiszt, minden katona hallgatott. Éreztük, hogy szeretnék, ha a titok titok maradna.

Évtizedekig némaság övezte azt az éjszakát.

- Amikor már Izraelben éltem, találkoztam egy újságcikkel. Abban idézték föl először, hogy mi történt Dorosicsben. Az írás 600-700 áldozatról beszél. Ez túlzás. De az igaz, hogy a mai napig nem tárták föl, és nem jelölték meg a tömegsírt. Remélem, lesz erőm, hogy ezt még elérjem. Még gyalog is odatalálnék, szinte minden dűlőutat, fát ismerek. Ráadásul nem egyet a saját kezemmel jelöltem meg - fordítja ki a tenyerét, mintha a görcsök és ráncok között ma is látná azoknak az erdőknek kérges nyomait.

Néhány percig hallgat. Érzem, hogy kutat az emlékezetében. Aztán sorra ejti ki a neveket. Beszél Fehér Pistáról, a harmincéves mérnökről, aki tüdőlövést kapott. Szilágyiról, akit a németek vertek agyon. Sebők őrmesterről és Horváth tizedesről, akik soha nem zsidóztak, nem bántották a munkaszolgálatosokat. És sokadszor idézi elém a még tényleges szolgálatából ismert Rónai Miklós parancsnokot, akit embersége miatt őrzött meg emlékezetében.

- Ő még, mielőtt munkaszolgálatos lettem, javasolta, hogy térjek ki, hagyjam oda a zsidóságomat. Elutasítottam. Zsidónak születtem, apám is zsidó temetőben nyugszik. A legveszélyesebb helyzetekben sem bántam meg, hogy maradtam, aki vagyok. Ezért is becsültem különösen azokat, akik mentettek, bújtattak minket. Ők így őrizték meg önmagukat.

Ismét előkerül a Yad Vashem Intézet emléklapja. Ahogy végighúzza a betűkön az ujját, mintha térképet rajzolna. A Don-kanyartól a brjanszki erdőn keresztül vezet az út. A vasút mellett irtották a fákat, szedték az aknákat. Hatalmas, mocsaras területeken vergődtek át. Jelsz, Mitbarudnya környékén törtek utat a visszavonuló hadak előtt.

Itt érte a hír, hogy a már több mint egy éve a fronton lévő munkaszolgálatosokat hazaengedik. Vonattal hozták Budapestre.

- Akkoriban már dúlt a zsidóüldözés. Pásztor Lajos vagyonát és életét tette kockára. A pincében számos zsidót bújtatott. De meg kell emlékeznem Poór Istvánról is, akinek a közeli sarkon lévő üzletében dolgozhattam. Ő is segítette a zsidókat. Nevét emléktábla őrzi Jeruzsálemben. Ugyanígy sikerült a Yad Vashem Múzeum falára rakatnom Lelkes Lászlóné tábláját is, aki - többek között - akkori feleségemet és családját, valamint engem is bújtatott egy időben. Ha ők nincsenek, nem éljük túl a nyilasterrort.

Még ma is aszerint idézi vissza a város különböző pontjait, házait, hogy merre bujkált, hol talált menedéket. Titokban kapott munkát a Hajós utcában. A későbbi feleségével együtt krumplit tisztítottak. Onnan egy Damjanich utcai tolltisztító műhelybe került, amely hamarosan átköltözött a Csalogány utcába. Innen is el kellett jönnie. Újabb segítség, újabb munka immár a régi boltban. Ismét szövetet, textilt árult. Aztán, amikor szorult a hurok, nekivágott az ismeretlennek. Az Üllői úton ugyanolyan aknákba botlott, amilyeneket a Don-kanyarból ismert.

A budapesti ostrom végén Kaufmann Gyula úgy érezte, neki nem érkezett el a béke. Úgy gondolta, ahol titokban kell tartani, hogyan gyilkolták le társait, hová temették őket, ott nem találhat otthonra. Mivel teljesen reménytelennek érezte, hogy az új politika tisztességesen kezeli a holokauszt túlélőit és az elpusztultak emlékét, várta az alkalmat, hogy elhagyja Magyarországot.

- Nagyon szerettem itt élni. Szerettem a várost, számos barátság és néhány szerelem is idekötött, mégsem éreztem jól magamat. Mindennap úgy mentem végig a Király utcán, hogy ma búcsúzom. Aztán eljött 1956. Alig csitultak el a harcok, vonatra ültem. Sopronon át Bécsbe menekültem, ahonnan Nápolyba irányítottak. A Jerusalem nevű hajóval érkeztem Haifába.

Minden munkát elvállalt. Épített olaj-, vízvezetéket, fektetett postai kábeleket a sziklás sivatagban, irányította a villanyoszlopok telepítését, de a legbüszkébb arra a hídra, amelyet a Sínai-félszigeten emeltek az ő vezetésével.

- A háború ott sem került el. Egyszer, még tábornok korában, találkoztam Saronnal. Éppen az általunk emelt hídon gyalogolt át. Váltottunk néhány szót. Miről? Arról, hogy hiába nyerünk meg minden csatát, a fegyvert soha nem lehet letenni. Nekünk zsidóknak, állandóan újjászületnek az ellenségeink. Ezért nem mondhatunk le egyetlen áldozatunk emlékéről sem.

Nézek rá. Nem tudom eldönteni, a harcos keserűség vagy a megbékélő bölcsesség szól belőle.

- Úgy háborúztam végig az életemet, hogy magam soha nem fogtam fegyvert senkire. Éppen ezért nem tudom elfelejteni legyilkolt társaimat. Megtanultam, hogy a nemes emlékezés sohasem boszszúálló. Ezért szeretném, ha hatvan esztendő után végre megjelölnék Dorosicsiben társaim sírját.

Sajnálatos tény, de igaz, hogy a második világháború harcai során a különböző frontvonalakon elpusztult zsidó munkaszolgálatosok sírjai túlnyomó többségükben jeltelenek - tudtuk meg a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének külügyi vezetőjétől, Lazarovits Ernőtől. Számos, a Kaufmann Gyula által visszaidézetthez hasonló tragédia emlékeit ismerik, tartják számon. Napjainkban már valamivel könnyebb a kutatás, a múlt feltárása, mint egy-két évtizeddel ezelőtt, és remény van arra, hogy előbb-utóbb megjelölik az elpusztított emberek tömegsírjait. Ugyanakkor - tette hozzá a professzor - hasonlóan adós még az utókor a harcok során elesett, ártatlanul vágóhídra hurcolt magyar katonák emlékének ápolásával is.A háborúban nagyon sokat szenvedtek a munkaszolgálatosok. Gyakran valóban a magyar keretlegények kegyetlenkedései miatt. De a fronton azok a katonák voltak többségben, akiket ugyanúgy nem vettek emberszámba, mint a gyakran bűnözőként kezelt zsidókat. Tehát a kegyeletet ők is megérdemlik.R>