- A' nem baj, ha fejlűdési rendellenessíggel születik az a gyerek, akkor legalább megemelt családi pótlík jár - mondta egy kismama, amikor a védőnő a terhesség 16. hetében ajánlott, a genetikai eltérések kimutatására szolgáló, úgynevezett "AFP-vizsgálat" szükségességéről próbálta meggyőzni. Milyen eltorzult értékrend érvényesül a háttérben? - kérdeztem magamtól, amikor évekkel ezelőtt az előbbi kis történetet hallottam. Talán nemcsak azok érzik az idézett mondat iszonyát, akik gyermeküket várva kilenc hónapon keresztül fohászkodtak: Istenem, add, hogy egészségesen szülessen! Frázisnak tűnik, hogy az egészséges újszülött öröm az anyának, öröm a családnak, de a társadalomnak is alapvető érdeke, hogy a világra jöttek minél nagyobb aránya egészségesen, munkaképesen érje meg a felnőttkort.

Egy ország egészségügyi helyzetének fontos jellemzőjeként tartják nyilván a csecsemőhalandósági mutatót - 1000 élve szülöttre jutó egy éven alul meghaltak száma -, s ezért korábban politikai-hatalmi eszközökkel is próbáltak gyakran javulást elérni, kimutatni ezen a téren. A csecsemőhalandóságban az elmúlt évtizedekben szinte folyamatos csökkenés figyelhető meg. 1996-ban viszont az előző évek javuló tendenciája megállt, sőt némi romlás mutatkozott: az 1995. évi 10,7-ről 10,9-re emelkedett a ráta. (A Magyar Statisztikai Zsebkönyv szerint az 1997-es adat:10,0.) Csekély növekedés, talán a véletlenek összjátéka - mondhatnánk.

Az adatok részletesebb elemzése után azonban kitűnik, hogy valamilyen, összességükben igen kedvezőtlen folyamatok indultak el az országban, s ezen belül is elsősorban a falvakban. Miközben 1996-ban Budapesten és a városokban a csecsemőhalandóság csökkent, a községekben - amelyekben az említett mutató egyébként is magasabb volt az országos átlagnál - jelentősen növekedett: 11,3-ről 12,4-re. Emelkedett mind a veleszületett okok miatt, mind a szerzett betegségben meghalt csecsemők aránya.

Egyéb kedvezőtlen jelek is arra utalnak, hogy nem véletlen hatásokról lehet szó.
- Az egy éven aluli meghalt csecsemők között emelkedik azoknak az aránya, akik - halált okozó betegségük során - orvosi ellátásban nem részesültek: 1994 és 1996 között az arányuk csaknem megduplázódott, 3,0 százalékról 5,7-re növekedett.
- A kis súllyal, vagyis 2500 gramm alatt született csecsemők aránya 1996-ban 8,2 százalékról 8,3-re emelkedett, a 35. héten vagy korábban világra jötteké pedig 7,3-ről 7,9 százalékra.
- 1996-ban 4,8 százalékról 5,2-re nőtt azoknak a szüléseknek az aránya, amelyek esetében a két szülés közti időtartam egy évnél rövidebb volt. Ez azt jelenti, hogy növekszik azon anyák aránya, akiknél az előző szülés és a következő fogantatás között kevesebb mint három (!) hónap telt el. Ez a jelenség egyre inkább az 5. vagy annál többedik gyermeküket szülő nőkre jellemző: arányuk 30,5 százalékról 34,7 százalékra emelkedett. Az anyai szervezet kizsigerelésének kedvezőtlen hatása - mind az anya, mind az újszülött egészségi állapotára - nem kíván részletezést.

Magyarországon az élve születések száma évtizedek óta szinte folyamatosan csökken, de 1997-ben korábban soha nem tapasztalt mélypontra zuhant, mindössze 100 ezer csecsemő született, feleannyi, mint húsz évvel korábban. Kevesebb gyermek és változatlannak feltételezett egészségügyi intézményrendszer mellett - tettem fel a kérdést - mi lehet az oka a csecsemőhalandóság növekedésének, az előzőekben említett kedvezőtlen jelenségeknek?

Mint minden társadalmi folyamatnál, az okok ezúttal is öszszetettek. Próbáljuk meg nem pusztán egészségügyi problémaként közelíteni a feltett kérdést: miért is nő Magyarországon a csecsemőhalandóság?

Egyre kevesebb, egyre több

A válaszhoz úgy juthatunk el, ha tágabb összefüggésrendszerben vizsgáljuk meg a háttérben meghúzódó társadalmi-gazdasági folyamatokat, azok szükségszerű következményeit. Ehhez további alapvető fontosságú kérdéseket kell körbejárnunk. Elsőként arról lesz szó, hogy a kedvezőtlen demográfiai folyamatoknak milyen kihatásai lehetnek a jövő munkaerőforrására. Szemügyre vesszük, hogy milyenek az újszülöttek életbe indulási esélyei. Majd kitérünk arra is, hogy a munkanélküliség, a gazdasági válság hatása hogyan érvényesül például a szülési kedv alakulásában. S végül arról lesz szó, hol, milyen körülmények között, mi végett születik viszonylag több gyermek, mely családokban halnak meg közülük többen.

A foglalkoztatottak számának drasztikus csökkenésével párhuzamosan - számuk 1990 és 1997 között másfél millió fővel, 3,7 millióra változott - egyre kevesebb dolgozónak kell gondoskodnia egyre több eltartottról. A gazdasági növekedés erőteljesebb megindulása esetén sem lehet ugyanis azzal számolni, hogy a jelenlegi munkanélküliség - itt nemcsak a regisztrált munkanélküliekre gondolok, hanem az ellátórendszerből kikerültekre, a rokkantnyugdíjba "menekültekre" stb. - számottevően csökken, mivel a képződő új munkahelyek szakmai összetétele nem fedi le a munkaerő-kínálati struktúrát. Lényeges megszorítás, hogy a munkaerőforrás számbavételénél nemcsak a mennyiségi szempont fontos. A kérdés részben az, hogy a munkaerőforrás minőségi összetételében, kvalifikáltságában képes lesz-e megfelelni a rohamosan növekvő igényeknek, az egyre gyorsuló műszaki, informatikai haladásra alapuló termelési követelményeknek. Képes lesz-e kitermelni a nyugdíjasok ellátását, gondoskodni a betegekről és a támogatásra szorulókról, megfelelően felnevelni, felkészíteni a saját gyermekeit is a nyilván még összetettebb problémák megoldására.

Nemcsak az a baj, hogy egyre kevesebb gyermek jön a világra, bár önmagában ez is elég súlyos társadalmi probléma. Az igazi baj az, hogy a gyermekek között növekszik azok aránya, akiknek már az életbe való elindítása - finoman fogalmazva is - nem nevezhető optimálisnak. A világra jött kevés gyerekre kellene úgy vigyáznunk, mint a szemünk fényére. Sajnos egészen más a helyzet. A gyámhatóságoknál nyilvántartott veszélyeztetett kiskorúak száma 1990 és 1995 között 79 százalékkal növekedett, összességében meghaladta a 300 ezret. Emelkedik - az elmúlt húsz év alatt megduplázódott - a gyermek- és fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények száma. Ezen belül növekszik a súlyosabb bűncselekmények aránya. Az agresszivitás megnyilvánulásaival, az önmagáért való vandalizmussal naponta találkozunk. Nő a gyermekprostitúció, mind több a gyermek koldus. És egyre több az éhes és hiányosan öltözött, törődés és szeretet nélkül felnövő, csellengő, a belső feszültségeit agresszióval levezető gyerek.

A szocializációs minta meghatározó lehet a munkához való attitűdök kialakulásában is. A mai magyar társadalomban a szülők többsége - különböző anyagi feltételek mellett - a túlélésért küzd. Nagyobb feladatok hárulnak az oktatási és egészségügyi rendszerre, hogy kompenzálják, korrigálják azt, ami hiányzik vagy elromlik a családi és a társadalmi-oktatási gyermeknevelési szisztémában. Olyan helyzetben kellene a nagyobb feladatoknak megfelelni, amikor az ellátórendszerek maguk is súlyos válsággal küzdenek, gyakran az összeomlás határán lavíroznak.

Az azonban biztos, hogy amikor a minimális anyagi létfeltételek: normális lakhatás, kielégítő étkezés és ruházkodás sem adatik meg egy gyermek számára, akkor igen nehéz - csaknem reménytelen - az etikai értékek közvetítése, azok befogadására való készség kialakítása. A jó anyagi háttérrel rendelkező fiatalok egy részét viszont a céltalanság, az unaloműzés sodorja a devianciák világába, így csökkentve a munkaerőforrásként számításba vehetők létszámát. Miközben növekszik az anyagi értékek iránti igényszint és az azok megszerzésének reális lehetősége közötti szakadék, ugyanakkor leértékelődik a legális, munkához kapcsolódó, többnyire alacsony jövedelmet biztosító munkahely iránti igény.

Az alacsony iskolai végzettségűek, nem piacképes szakmával rendelkezők vagy bármely más szempont alapján hátrányos helyzetűek behozhatatlan lemaradásként élik át helyzetüket. Így szinte szükségszerűvé válik az önsors-rontó életforma, családi békétlenség, alkohol, drog vagy az anyagi kiúttalanságból a bűnözésbe való menekülés. Mit tudunk arról, hogy kik is a szegények, hol a legnagyobb a szegénységi kockázat?

Paradox szülési kedv

Andorka Rudolf és Spéder Zsolt a szegénységgel foglalkozó tanulmányukban ( "Az ajtók záródnak (?!)", Magyar Háztartási Műhelytanulmányok, Budapest, 1997 ) megállapították, hogy a szegénységbe, a nagyon szegények közé kerülés valószínűsége szignifikánsan növekszik:

- ha a család nem rendelkezik főállású munkaviszonyból származó jövedelemmel,
- ha a munkaképes korúak alacsony iskolai végzettségűek,
- ha községekben vagy a leghátrányosabb helyzetű térségben, Északkelet-Magyarországon élnek,
- ha három vagy több gyermeket nevelnek, és végül, de nem utolsósorban,
- ha cigány származásúak.

A Tárki adatai szerint évről évre növekszik a nagyon szegény kisgyerekek aránya: 1992-ben a 3 évnél fiatalabb gyermekek 40,1 százaléka tartozott a magyar lakosság legalacsonyabb jövedelmű - a népesség egy főre jutó jövedelem szerint számított - alsó húsz százalékába; 1996-ban már 42,4 százalékuk. E szerint az újszülötteknek lassan csaknem a fele a legszegényebb családokban jön a világra. A nyomorban felnövekvő, éhes és frusztrált, ennek megfelelően gyakran agresszív, az átlagnál betegesebb, a szülőkhöz hasonlóan alacsonyan iskolázott, a munkaerőpiac igényeinek nem megfelelő, gyakran akár nem is megfelelni kívánó új generáció - a valószínűség-számítás szabályai szerint - nemhogy nem fogja növelni a munkára alkalmas munkaerőbázist, hanem igényt formál saját maga és utódai eltartására. Ezzel tovább nehezíti az egyre alacsonyabb létszámú, "munkára fogható" korosztályok helyzetét. 1996-ban 20 százalékkal kevesebb gyermek született, mint a már egyébként is igen alacsony születésszámot mutató 1990-ben. A szülési kedv csökkenése azonban nem vezethető vissza egyértelműen a nyolcvanas évek végén kibontakozó gazdasági válság, a bizonytalanná váló makrokörnyezet, a csökkenő reálbérek hatására. Az okok ennél összetettebbek. Sőt ugyanazok az okok, például a munkanélküliség - különböző társadalmi csoportoknál, egyéneknél - akár ellentétes hatást is kiválthatnak: a családok egy része nem mer gyermeket vállalni, vagy kevesebbet vállal annál, amennyit egyébként szíve szerint szeretne.

A családok másik részénél a megélhetési nehézségek - paradoxnak tűnő módon - a szülési hajlandóság növekedését váltják ki.

A szegénység robban

Empirikus szociológiai kutatásaim során már a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején felfigyeltem arra a jelenségre, hogy a várandós anyák egy része beszélgetés közben egyre gyakrabban említ valamilyen anyagi természetű indítékot az újabb terhesség "kényszerű" vállalására. Ez az időszak egybeesett a munkanélküliség kezdetével. Egy, zömében romák által lakott alföldi faluban - nevezzük a továbbiakban Szajnabőnek - lebonyolított adatfelvételünk szerint a megfigyelt cigány családok összjövedelmében 1991-ben a főállású munkából származó jövedelem aránya 16 százalékra csökkent a két évvel előbbi 50 százalékról. Ennek hatására a falu cigány lakossága a korábbiaknál is érzékenyebben reagált minden szociálpolitikai intézkedésre. A védőnő információi szerint egy-egy kedvező családtámogatási intézkedés bevezetése után ugrásszerűen növekedett a terhesgondozásra jelentkezők száma. Ezt ellenőrizendő megvizsgáltunk néhány rendeletet, és összevetettük a születésszám-változással. A kapott eredmények azt mutatták, hogy valamilyen - de mindenképpen elég szoros - összefüggés van a születésekkel kapcsolatos anyagi jellegű támogatások változása és a születések alakulása között, ami alátámasztotta az interjúk során szerzett hasonló információkat. Ahogy a munkanélküliség a nem cigány lakosságot is fokozottabban érinteni kezdte, körükben is kibontakozott ez a tendencia: sokan közülük a gyes-gyed lejárta előtt - a munkahely megszűnése miatt - újabb szülésre vállalkoztak.

Kutatási összefoglalónkban írtuk 1994-ben: "A stratégiai gyerek új fogalom a demográfiában. Bár korábbról is ismert az úgynevezett 'OTP-gyerek' fogalma. Azóta összetettebb lett a világ. Sokféle okból születnek a gyerekek. Legszebb az, ha örömből, szerelemből, l'art pour l'art. De nem lehet nem szembenézni azzal a ténynyel, hogy egyre többen születnek azért, hogy segítsenek eltartani a családot. Őket hívjuk stratégiai gyerekeknek, mert részét képezik egy háztartási stratégiának, melynek célja a túlélés."

A vizsgált faluban az 1993-ban született gyermekek 63 százaléka jött a világra stratégiai okokból, ezen belül a cigány etnikumnál 67 százalék, a nem cigány etnikumnál 29 százalék volt ez az arány. A csecsemők státusára vonatkozó mutatók minden szempontból a cigányságnál voltak kedvezőtlenebbek, különösen az egészségi állapotnál nagy az eltérés. Amikor az apák munkaerő-piaci pozíciói mentén vizsgáltuk az adatokat, vagyis hogy az apa rendelkezik-e munkából származó jövedelemmel, a különbségek még nagyobbak voltak: a szociális ellátási formákból élő apák családjának újszülöttei betegesebbek, gyengébbek, ugyanakkor rosszabbul tápláltak, hiányosabban öltözöttek, fizikálisan és emocionálisan is elhanyagoltabbak. Vagyis az apák munkaerő-piaci pozíciója alapján számított mutatók között nagyobbak a különbségek, mint amikor a két etnikum viszonylatát vizsgáltuk. Szajnabőn a munkához való viszony és lehetőség alapján jobban szóródtak a vizsgált szempontok, mint etnikai vonatkozásban. A tapasztalatokat összegezve megállapítható, hogy az elbizonytalanodó életfeltételekre - munkanélküliség, infláció stb. - a közép- és felső réteghez tartozók a születések számának visszafogásával reagáltak, miközben a szegények és a legszegényebbek jelentős részénél éppen a demográfiai robbanás figyelhető meg. Nem tudni, hogy országosan mennyi a stratégiai gyermekek aránya, de az bizonyos, hogy a növekvő szegénység csak növeli azok arányát, akik a Szajnabő példáján bemutatott utat választják. Más lehetőséget nem látván maguk előtt, a rendelkezésükre álló egyetlen eszközt, a demográfiai fegyvert használják fel az újraelosztási folyamatból nekik juttatott - a vegetáláshoz sem elegendő - segélyek kiegészítésére. A szisztéma azonban csak akkor működik, akkor lehet csak "rentábilis", ha egy gyermek "bekerülési költsége" alacsonyabb annál az összegnél, amit családi pótlék, várandóssági segély, gyermekágyi segély stb. címén bevételként el lehet könyvelni. Tehát a racionalitás elvén a cél csak az lehet: minimalizálni a gyermek "bekerülési költségét".

Világos, hogy ez számukra a leggyorsabban, legkisebb "rizikóval" megvalósítható lehetőség a család összbevételének emeléséhez az adott gazdaság- és szociálpolitika mellett. Más oldalról közelítve: ezt az utat jelöli ki számukra a jelenlegi támogatási rendszer. Amint az előzőekből is láttuk, a "stratégiai gyermek" vállalása alapvetően nem etnikumhoz, sajátos szubkultúrához kapcsolódó jelenség, hanem egy olyan élethelyzethez való igazodás, amelyet alapvetően a munkaerő-piaci pozíciók határoznak meg. Annyiban tekinthetjük etnikai problémának, amennyiben az érintett rétegen belül a cigányság jelentős hányadot képvisel. De egyben azért mutat a szubkultúrához is kapcsolható hasonlóságokat, mert az utóbbi évtized szociálpolitikájával felerősített demográfiai folyamatok eredménye hasonlít a tradicionális cigány nagycsaládos modellhez.

Szapora régió

A szajnabőihez hasonló "egyedi esetek" mára - tömeges előfordulásuk miatt - már az országos demográfiai adatokban is éreztetik kedvezőtlen hatásukat. 1998-ban is megkérdezhetjük:

- A világra jött kevésből mennyi a kedvezőtlen életfeltételekkel induló, általában rosszabb kondíciójú "stratégiai gyermekek" aránya? A válasz: nem tudjuk. De ahol nagyobb a szegénység, ahol nincs munka, ahol a szülők aluliskolázottak, és/vagy elmaradott, hátrányos helyzetű térségekben élnek, ott valószínűleg magasabb arányban születnek gyermekek "stratégiai" okokból: magasabb családi pótlékért plusz gyermekvédelmi támogatásért, gyes-gyed-gyetért, lakásépítéshez járó szociálpolitikai kedvezmény végett. Ha feltételezzük, hogy a szülési kedv visszaesése általában érinti a produktív korú női népesség egészét, akkor logikusan adódik/adódna, hogy egy-egy esztendőben arányaiban mind kevesebb nő vállalkozik szülésre, és a szülő nők is egyre alacsonyabb gyermekszámot akarnak vállalni.
Ezzel szemben mit tapasztalunk? Az élve születési sorrend átlaga csak 1980-ig csökkent, akkor 1,82 volt. (Az élve születési sorrend leginkább a szülő nők átlagos gyerekszámának felelne meg, azt feltételezve, hogy minden élve született csecsemő életben is maradt volna.) Az 1980-as évektől a tendencia megfordult, és azóta az élve születési sorrend átlagában lassú, szinte folyamatos növekedés tapasztalható. 1996-ban ez a mutató 1,94 volt. Vagyis a gyermeket vállaló nők átlagosan több gyermeket hoznak világra, de a korábbiaknál kevesebben vállalkoznak szülésre.

- Viszonylag a legtöbb gyermek az ország legszegényebb régiójában születik. A legmagasabb élve születési arány az ország megyéi közül 1996-ban Szabolcs-Szatmár-Bereg (13,7), Hajdú-Bihar és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében (12,0-12,0) volt tapasztalható. (Az országos átlag 10,3.) A három - szegénynek minősített - megyében él az ország népességének 18,3 százaléka, ugyanakkor az újszülöttek 22,2 százaléka itt jön világra. Lassan tehát minden 4. magyar állampolgár ebben a régióban "látja meg a napvilágot". Ez persze nem azt jelenti, hogy mindanynyian szegénységre születtek, csak nagyobb ennek a valószínűsége, mint bárhol másutt az országban. Ezt támasztja alá az is, hogy a veszélyeztetett csecsemők aránya Szabolcs és Borsod megyében jelentősen az országos átlag felett van, megközelíti a 30 százalékot. Vagyis ott minden harmadik újszülött veszélyeztetettnek minősül.

- Hasonló eltéréseket tapasztalunk iskolai végzettség szerint is: az élve születési sorrend átlaga alapján növekedett a különbség az aluliskolázottak és a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők között, és a 8. osztálynál alacsonyabb iskolai végzettségű anyák csecsemőinek élve születési sorrendjében az átlagosnál nagyobb mértékű emelkedés volt.

- A 4. és/vagy többedik gyermekként megszületett csecsemők aránya országosan az 1990. évi 6,6 százalékról 1996-ra 8,5 százalékra emelkedett, és a legalacsonyabb iskolai végzettségű anyák csecsemőinek már közel a fele 4. vagy többedik gyermekként érkezik e világra.

- Az a tény, hogy 1996-ra Magyarországon az összes élve születésből 8,5 százalékra nőtt a 4. vagy többedik újszülöttek aránya - az eltartó besorolását figyelembe véve -, egyértelműen a munkanélkülieknél és a közületi eltartottaknál bekövetkezett gyermekszám-növekedésre vezethető vissza.

- Ha nemcsak az eltartó, hanem az anya társadalmi, foglalkozási helyzetét is vizsgáljuk, akkor kitűnik, hogy az összes élve születésen belül évről évre növekszik azoknak a csecsemőknek a száma és aránya, ahol a szülők egyike sem - ismeretlen apa esetében csak az anya nem - rendelkezett munkaviszonyból származó jövedelemmel. (Az eltartójuk is közületi eltartott vagy munkanélküli volt, az anya is inaktívnak, közületi eltartottnak, munkanélkülinek vagy eltartottnak számított.) A munkaviszonyból származó jövedelemmel nem rendelkezők újszülöttjei számának és az összes élve születésből való részesedésének alakulása: 1993-ban 11 715 fő,10,0 százalék, 1994-ben 12 820 fő, 11,1 százalék, 1995-ben 13 720 fő, 12,2 százalék, 1996-ban 14 217 fő, 13,5 százalék ? vagyis Magyarországon 1996-ban minden hetedik-nyolcadik csecsemő ilyen családba születik.

A sokadiknak nehezebb

A világra jött kevés gyereknek egyre nagyobb hányada érkezik tehát a legkedvezőtlenebb körülmények közé. Egy részük "stratégiai" okokból jön a világra, hogy segítsen eltartani az egyéb jövedelemmel nem rendelkező felnőtteket, hogy segítsen fedél alá juttatni az önerőből lakáshoz, házhoz jutni képtelen szülőket. A stratégiai gyerekek többsége vagy sokgyermekes családba érkezik, vagy majd a testvérei lesznek többedik gyermekek. Az országos demográfiai adatok viszont azt mutatják, hogy egy újszülött életkilátásai annál kedvezőtlenebbek, minél többedik gyermekként látja meg a napvilágot:

- a 4. és többedik élve születések esetében a csecsemőhalandóság csaknem háromszor magasabb volt 1996-ban, mint az elsőszülötteknél (24,2, illetve 8,8);

- a 36. héten vagy korábban, illetve a 2500 gramm alatti súllyal született csecsemők aránya az 5. és többedik sorrendű újszülötteknél háromszor nagyobb, mint az elsőszülötteknél (19,1 ? 6,6 százalék, illetve 22,5 ? 7,1 százalék);

- a halvaszületettek aránya ? 100 élve születésre jutó késői magzati halálozás

- a 4. és több élő gyermekkel rendelkező anyáknál négyszer magasabb, mint az egygyermekeseké, háromszor magasabb, mit a kétgyermekeseké. A sokadik gyermekként megszülető és az első életévüket túlélő csecsemők további életkilátásai is rosszabbak, mint a jobb körülmények közé érkező társaiké. Nagyobb valószínűséggel lesznek betegek, szüleikhez hasonlóan aluliskolázottak, később munkanélküliek: tovább növelve ezzel a társadalmi gondoskodásra szorulók arányát. Magyarországon évről évre kevesebb gyermek születik, ugyanakkor a nyomorúságos körülmények között élő családokba érkező újszülöttek aránya növekszik. Egy részük "stratégiai" okokból jön a világra, hogy segítsen eltartani az egyéb jövedelemmel nem rendelkező felnőtteket.

A sokadik gyermekként megszülető és az első életévüket túlélő csecsemők további életkilátásai is rosszabbak, mint a jobb körülmények közé érkező társaiké: nagyobb valószínűséggel lesznek betegek, szüleikhez hasonlóan aluliskolázottak, később munkanélküliek - növelve ezzel a társadalmi gondoskodásra szorulók arányát.

Gyenei Márta
A szerző a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem docense, szociológus