Jobb edzőt keveset ismert nála az ország; jobb embert meg még kevesebbet. Ha - így is, úgy is - ismert egyáltalán… Rudi bácsinak már régóta csókolommal köszönt mindenki, de ez nem maradt egyoldalú, mert ő szintén azt mondta: “Csókolom, Lacikám, Petikém, Jánoskám.” A trénerlegenda mindig egyszerűen, már-már alázatosan viselkedett; olyannak tűnt fel, mint Kabos Gyula kisemberi alakja megannyi felejthetetlen filmben. Talán nem véletlen az összefüggés: ahogyan Kabos a vásznon volt zseniális, úgy Illovszky a kispadon.

Ezzel együtt életműve nem a munkássága, hanem ő maga. Egyaránt közmondásos szerénységével, jóságával, hűségével, hitelességével, s azzal, hogy megváltoztatta a tételt: nem is komoly ember az, akinek egyetlen ellensége sincs. Neki nem volt: általános szeretet vette körül.

Habár…

Akadt egy sportvezető, aki nehezen viselte: Rudi bácsi “suk-süköl”. Ennek tulajdonítható, hogy 1969-ben elérkezett Marseille. Illovszky ugyanis a világ legragyogóbb válogatottjainak egyikét állította ki 1966-67-ben (8 győzelem, 1 döntetlen, 1 vereség), ám amint a fülébe jutott, hogy nyelvhelyességi kifogások merültek fel vele kapcsolatban, lemondott, és hiába próbálták, nem tudták visszahívni. Utóda Vinkovics gyúrót Sinkovicsnak hívta, Mészölyt Prágában előbb lecserélte, majd - Göröcs közbenjárására - a zuhany alól küldte ismét a pályára… Ha Rudi bácsi marad, nincs franciaországi pótselejtező, ellenben (nagy valószínűséggel) van 1968-as Eb, valamint 1970-es vb nekünk is.

Futballtörténeti jelentőségét máshonnan is megközelíthetjük. Már szerződése volt Zaragozába, amikor (1971-ben) a válogatott 3-0-ra kikapott Szófiában, és a sportvezetés ráparancsolt: mégsem mehet a spanyol klubhoz, át kell vennie a nemzeti együttes irányítását. (Hej, ha 1967-ben ragaszkodtak volna hozzá ennyire!) A döntéstől néhány hét volt a brazil-magyarig… Aztán a riói Maracanában úgy ért el 0-0-t a magyar csapat, hogy a brazil lapok Felix kapust nevezték a mezőny legjobbjának, miközben a házigazda válogatottban nyolc olyan futballista szerepelt, aki egy évvel azelőtt, a brazil-olasz vb-döntőn (4-1) is játszott, de hogyan! Majd Illovszky bevitte a magyarokat az Európa-bajnokság 1972-ben rendezett négyes döntőjébe, és ugyancsak döntőbe vezényelte a csapatot a két hónappal később kezdődő olimpián. Na most: Eb-n azóta sem jártak honfitársaink (pedig a létszámot előbb a duplájára, majd a négyszeresére emelték), olimpián pedig csak egyszer vettek részt, de arról az 1996-os tornáról is pont nélkül távoztak. Hol volt, hol van itt döntő?!

Az Illovszkyval volt - és mintha elvágták volna.

Trénerként a labdarúgás nemzetközi nagymesterévé emelkedett. Játékosként is a csodájára jártak, bár nem annyira azért, mert az MTK-ban nevelkedő szélső a Vasasban 270, míg a válogatottban három mérkőzést játszott, hanem főként amiatt, hogy egyáltalán futballista lett belőle. Tizenöt éves korában ugyanis a villamos lépcsőjén lógott, amikor egy autó elsodorta; combnyaktörést szenvedett, s a műtéttől az egyik lába rövidebb lett, mint a másik. Ez sem fosztotta meg rendkívüli lelkierejétől, miként az sem, hogy az 1964-es Eb-ről - amelyen Baróti Lajos kapitány segítője volt - szörnyű esemény miatt kellett hazajönnie: a fia szerencsétlenül ugrott fejest a Balatonba, és megbénult. Illovszky soha, senkivel nem éreztette életre szóló tragédiáját, és nemhogy nem árasztott maga körül bánatot, de még ő igyekezett bátorítani a gyengébbeket.

Igaz, olyan sok gyengével nem kellett foglalkoznia… Hogy ki mindenki játszott nála, azt kötetbe lehetne foglalni. Tehát csupán néhány nagy név: Albert, Bálint, Bene, Dunai II, Fazekas, Göröcs, Juhász Péter, Kocsis Lajos, Kovács József, Mátrai, Nagy István, Páncsics, Rákosi, Sipos, Szűcs, Tóth András, Varga Zoltán, Zámbó. És még csak most jön az angyalföldi album: Berendi, Bundzsák, Farkas, Fister, Ihász, Izsó, Komjáti, Korsós, Machos, Mathesz, Mészöly, Müller, Puskás Lajos, Sárosi, Török, Váradi Béla, Vidáts, Zombori, meg még sokan mások. Mert mindenekelőtt a Vasashoz tartozott: 445 első osztályú meccsen dirigálta a piros-kék együttest, s ez szinte semmi ahhoz képest, hogy hatvanhét esztendőn át tekintette a klubot második otthonának. Négy ízben a bajnoki címig vezette a Fáy utcai csapatot, és az 1966-os, veretlenül elnyert elsőségben is része van, mert 1965-öt szintén a Vasas uralta itthon, arról meg Illovszky nem tehetett, hogy ’66-ban rászóltak: ezentúl csak főállásban dolgozhat a válogatottnál.

Angyalföld díszpolgárává választották, ám a XIII. kerületi emberek szemében már régen az volt, mire a hivatalos avatás elérkezett. S bár megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét, a legnagyobb kitüntetés alighanem az lehetett a számára, hogy 2000-es években már a saját sporttelepére, az Illovszky Rudolf stadionba járt, s ahogyan korábbi játékosai - a ferencvárosiak, a kispestiek, az újpestiek is - beszéltek-beszélnek róla. De hát leírtam már: a legteljesebb elismerés övezte szerte e hazában, függetlenül attól, hogy - mint bármelyikünk - olykor hibázott is (kevesebbet a többségnél). Azt a ’73-as - és 3-3-as - magyar-svédet nyilván másként játszotta volna le még egyszer…

Ezzel együtt a legkevesebb, mi mondható, hogy a valódi magyar futballkultúra kiemelkedő alakja, a nagy edzők tekintetében az utolsó mohikánok egyike hagyott itt bennünket. Lelki füleimmel hallom: Ivánkám, Ivánkám (a neveket mindig ismételte), nem kell ám ez a sok dicséret… Én meg azzal a nyugalommal búcsúzom tőle, hogy odafönn is otthon van: az angyalok földjére ért.

Miközben egész Magyarországtól megérdemel egy sóhajt: Rudi bácsi, köszönjük.