Mindegyik a művészi alkotás körül forog: firenzei reneszánsz és modern svájci festészet, ókori kínai és kortárs román szobrászat, athéni és mór építészet, japán nó-színház és német barokk zene kerül közös szellemi térbe, és lesz egyben magának a regényírói tevékenységnek is az allegóriája, azaz Krasznahorkai ezúttal - tőle némiképp szokatlan módon - önreflexív metaregényt írt.

Amely azonban nem saját létrejöttéről szól, erre legfeljebb allegorikusan, a különféle mesterségek szakmai fogásainak leírásán keresztül utal. A művészet lehetőségeit vizsgálja, és ehhez egymásba nyitja valóság és fikció határait: lelassított hullámmozgással előrehaladó mondatai hatalmas mennyiségű történeti tényt sodornak. Olvasható itt - egyebek közt - esszészerű értekezés az itáliai festékanyagok összetételéről, egy sintoista szentély újraépítéséhez használt fa kidöntésének a technikájáról vagy a címadó nőszerep gyakorlásáról. Az írások szereplői olyan elhivatott mesterek, akik koncentrált munkával, gondosan válogatott szerszámokkal festik, faragják, írják műveiket, illetve tanítványok, utazók vagy épp múzeumi teremőrök, akik a mű misztériumát próbálják megfejteni. Nem sok sikerrel. Az alkotáshoz ugyanis kívülről mint végtermékhez közelítenek, holott az önmagukért való rituális gyakorlatok ismétlése. A megértésre törekvő szemlélő azért nem hatolhat be ebbe a világba, mert nem innen kell oda eljutni - a művészet a világban létező és átélhető transzcendencia. A nagy mesterek alázatos tevékenysége során átértelmeződnek bizonyos fogalmak. Minden alkotás önnön, ködös homályba vesző eredetének pontos másolata, következésképp - legyen szó orosz ikonról vagy Buddha-szoborról - értelmét veszti a másolatnak és az eredetinek az európai egyéniségkultusz jegyében történő szembeállítása.

Az örök visszatérés gondolatát Krasznahorkai nemcsak jellegzetes, ritmikus ismétlődésre épülő mondatformája hordozza, hanem a novellaregény szellemes matematikai kerete is. Az egyes fejezetek számozásához egy nevezetes rekurzív sorozatot, a Fibonacci-számsort használja: 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34. Minden szám a megelőző kettő összege, vagyis minden szám, következésképp a velük jelölt minden fejezet, azaz minden mű is visszabontható előzményeire. A sor kiindulópontja az ember nélküli természet: a kötet első írásában egy vízimadár áll moccanatlanul, zsákmányra lesve a sekély folyóban. Egész létét egyetlen dologra összpontosítja: hogy amikor kell, lecsapjon. Erre a példázatra felel az összes többi: az ironikus önarcképként is értelmezhető építészé, aki egy falusi kultúrházban a barokk zene felülmúlhatatlanságáról szónokol értetlen hallgatóságának; a román szobrászé, aki a földbe leásva faragja, azaz szabadítja ki egy száguldó ló szobrát; a japán nó színház száműzött megteremtőjéé, aki élete végén ráébred, hogy a szavakkal való mégoly kusza játék állt össze a nagy művé; és a kötet utolsó írásában a két és fél ezer éves, darabokra esett, félelmükben némán üvöltő kínai sírszobroké, amelyeknek a holtakat kellett volna megvédeniük, de műtárgy ilyesmire nem alkalmas. Hogy mindennek önmagába zárt értelme mi lenne, arra, az ismétlődések végtelenbe nyitott sora mintha ezt sugallná, nincs válasz.

Magvető, 428 oldal, 3490 forint