Arc nélküli hajkorona. Teáskanna formájú ház. Akváriumban feszengő búvár.

A Nemzeti Galéria falaira rendezett képek közt sétálva az embert furcsa érzés keríti hatalmába: mintha csak az elvarázsolt kastély torzító tükreinek labirintusában járna. Hétköznapi figurák toporognak a képeken, banális tárgyak között, mégis különleges univerzumok szereplőivé formálódnak.

B. J., M. A., H. Gy., S. F.-né és M. V. - olvassuk az orvosi titoktartás szűkszavúságával mért monogramokat. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe (OPNI) sok évtizeddel korábban felvett mentális betegek - meteorológus, takarítónő, könyvkiadó, nyugdíjas asszony és gépészmérnök - között a legerősebb kapocs a távolság. Távolság az egészségesnek ítélt társadalom masszájától.

- Sokkolóan hatott a közvéleményre, amikor a negyvenes években a francia festő, Jean Dubuffet elsőként merte a mentálisan sérültek alkotásait művészetnek nevezni - mesél az OPNI gyűjteményét katalogizáló művészettörténész, Plesznivy Edit az art brut, azaz a nyers, csiszolatlan művészet fogalmának kialakulásáról. Hozzáteszi, Dubuffet megfogalmazásában az art brut "amatőrjei" nem kapcsolódtak a kortárs művészethez, nem akartak megfelelni a külvilág elvárásainak, az alkotás felszabadító öröméért dolgoztak.

Mire az art brut fogalma megszületett, a tanult képzőművészek már rég befogadták képviselőit. A századforduló civilizációs zsákutcáiból menekülő festők, szobrászok nem csak az európai perspektívából primitívnek nevezett, távoli törzsek kifejezésmódjában leltek ugyanis újszerű tartalmat. Ezek ismeretében saját környezetük iránt is megélesedett látásuk: ihletet találtak a gyerekrajzokban éppúgy, mint az elmebetegek vízióiban.

Hamarosan együtt szerepeltek a kiállításokon Bosch, Goya, Kandinszkij, Klee, Picasso és a mentálisan sérültek munkái.

Ki is az a művész? Mi is az a művészet? - találgatták az akkortájt múzeumokban kiállított vécécsészék és biciklikerekek kapcsán elbizonytalanodott szakértők. A korábbi évszázadok precíz fogalmai egyre inkább "kicsúsztak" kezeik közül. Sorra nyíltak - terápiás céllal - az alkotóházak az elmegyógyintézetekben és másutt. Többek között a pszichiátria kutatásában élen járó Ausztriában, ahol azóta komoly magángyűjtemények születtek, és múzeumok mutatják be a sérült emberek világát. Az art brut alkotók a művészeti vásárok állandó szereplőivé váltak.

Nem véletlen, hogy két évvel ezelőtt Angelica Baumer művészettörténész éppen Ausztriában kapott megbízást, hogy a Freud-év keretében rendezzen kortárs art brut kiállítást. A Budapestre most Olaszországból érkező, majd Hongkongba tartó vándortárlat - élénkszínű tukánokat, gondosan elrendezett kamionokat, óriásbékát, halottaskocsit ábrázoló - képeihez csatlakozott a magyar kollekció. Az OPNI másfél évszázadnyi anyagának esszenciája valamint az 1953-ban, a Duna-delta mocsárvidékére deportált gróf Teleki Jenő eddig soha be nem mutatott "vizuális naplója". Gyurmaszerűen meggyűrt lufiarcokkal, képzelt lényekkel benépesített szürreális képregény.

- Mikor édesanyám meghalt, én is vele haltam. Ez a műhely visszahozta egy részemet az enyészettől - meséli egy nő a kiállítás utolsó termében, az OPNI tavalyi bezárása kapcsán forgatott filmben. Meséli még, hogy napi négy órát utazott azért, hogy ott újra és újra megalkothassa világát tejfölös poharakban kevert festékekből.

Az amúgy is zárt világ végleg lelakatolt épületéről pörgő filmkockák láttán képtelenné válunk betegnek látni a "rendes világ" száműzöttjeit. Ösztönösen közelebb lépünk a képekhez.