A Debreceni Jazznapok fő erénye abban áll, hogy minden évben képes aktuálisan csúcson lévő sztárokat elhozni. Sok gigász itt mutatkozott be először Magyarországon, és harminchetedik alkalommal sem volt ez másképpen. Nehéz a szuperlatívuszokkal bánni, ám James Carterről nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy jelenleg ő a világ legjobb szaxofonosa - legalábbis ha a méricskélést a hagyományosabb oldalról kezdjük.
A dzsesszterminátor
És a méricskélést bizony meg kell tennünk, mert Carter minden porcikájából árad a büszkeség, érezni, hogy vehemensen törekszik a dobogó tetejére. A hétköznapi halandó felmérni sem tudja, mennyi munka lehet a soha nem látott és hallott briliáns játéktechnika mögött, és csak arra gyanakodhatunk, hogy ezt a letaglózó erejű szaxofonbemutatót valamiféle természetfölötti lény produkálja. Pedig a most magával hozott Organ Trio lemezén (Out of Nowhere) és a korábbi, más felállású orgonás albumon (Live at Baker's Keyboard Lounge) sem szembesülhettünk a sugárzó erő bombasztikus hatásával; igaz, jó 15 évvel ezelőtt, első két, saját nevén futó albumáról már kiderült, hogy szeret önálló nyelvezet szerint nagyszerű standard melódiákat előadni. A korabeli ifjonti hév és a brutális keménységgel megszólaltatott baritonszaxofon akkor olyan slágereket helyezett új megvilágításba, mint Duke Ellington zenekarának legendás "névjegye", a Take the "A" Train, vagy Thelonious Monk Round Midnightja. Azóta szép tematikus rendben és aszszociatív módon egy-egy albumot szentelt Billie Holidaynak, Django Reinhardtnak és Miles Davisnek, valamint eljátszott egy csokornyi balladát is (Real Quiet Storm). A baritont Carter most nem hozta magával, viszont a tenor- és szopránszaxofonok mellett játszott fuvolán, valamint gyönyörűen szabott, zöld selyemöltönyében bemutatta az összes pózt, amit lemezeinek borítóiról ismerhetünk.
Szerencsénkre a lemezen játszó Gerard Gibbs (Hammond orgona és szintetizátorok) és Leonard King (dob) voltak Carter társai, így nem kellett attól tartanunk, hogy a trió az elvárható színvonal alatt kínálja dzsesszportékáját. A repertoár a blues és soul irányába bővült, amit elsősorban a ritmusszekció lüktetése alapozott meg. Carter lényegében levált a többiekről, Gibbs szintetizátorszólója és King megbízható, de minden egyediséget nélkülöző szvingelése csak múló epizódnak hatott a hagyományos szaxofon-játéktechnikából a modern, egyedi fejlesztésű és a közönség számára kiismerhetetlen irányba tartó interpretáció mellett. A mély tónusok senkinél nem ennyire markánsak, az üveghangok duplikált megszólaltatására pedig, azt hiszem, nincsen más zenész, aki képes volna. Azonban a kérdés, miszerint valóban csak technikai és erődemonstrációval lehet-e korabeli stílusokat megidézni és azokat új útra terelni, vákuumot teremtett. Hol a dinamizmus mögött a zeneiség, kicsoda ez a döbbenetes alkatú idol és mit akar velünk közölni? Hát ez az, amire nem kaptunk választ: a géniusz helyett ezen az estén a dzsesszterminátor lépett fel.