Nem terheli felelősség a büntetés-végrehajtási intézetet "a napló feltételezett kijuttatásáért", állapította meg a belső vizsgálat, amelynek tételei között az is olvasható, hogy Nagy harminckétszer beszélt ellenőrzés nélkül az ügyvédjével, mert hát a törvény nem teszi lehetővé a fogvatartott és védője beszélgetésének ellenőrzését... Szóval, az ügyvéd gyanús lehet.

Minden világos! Már tudjuk, ki nem vitte ki a fegyintézetből a hazai kriminalisztikatörténet talán legveszedelmesebb bűnözőjének önvallomását, már csak azt kellene kideríteni, hogy ki az, aki megtette. Azt sem ártana tisztázni, hogy a legvéresebb kezű - és azt gondolná a laikus, hogy ezért a legszigorúbban őrzött - bűnöző hogyan akaszthatta fel magát a zárkájában egy felmosófára.

A büntetés-végrehajtás Nagy László önakasztása után, ahogy most is, "haladéktalanul kivizsgálta az esetet", de akkor sem találta felelősnek magát. Még csak egy országos parancsnoki irgumburgumot sem kapott senki. A fogvatartott maga dobta el az életét, idegenkezűség kizárva, ennyi. Egy gonddal kevesebb. S hogy utóbb kiderült, halála előtt Nagy László még közkinccsé tett egy terjedelmes önvallomást, zaftos részletekkel a rendőrség által naplója elolvasásáig nem ismert - és teljességében máig felderítetlen gyilkosságokról -, hát aztán! A rendőrség időközben azok ügyében is elrendelte a nyomozást. A móri ügyben pedig, amelynek Nagy volt az első számú gyanúsítottja, az elkövető halálára tekintettel, jog- és szakszerűen megszüntették a nyomozást. Más lenne a helyzet, ha a börtönből rejtélyes úton kilopott naplóban Nagy László a rendőrség előtt még esetleg ismeretlen bűntársainak adott volna utasításokat bizonyítékok eltüntetésére, tanúk elhallgattatására.

Nem az a baj, hogy a belső vizsgálat eredménytelenül zárult, s a büntetés-végrehajtásnak a végén sem futotta többre, mint hogy az ügyvédre kenje a dolgot. Sokkal inkább az, hogy a jelek szerint a fegyintézetben dolgozóknak fogalmuk sem volt arról, hogy Nagy László mivel tölti az idejét a zárkájában, hogy naplót ír.

Vajon a történtek után miért nem tartja senki fontosnak tisztázni, hogy miért betlizett kétszer is a büntetés-végrehajtás; hogy miért nem érdekelt senkit, hogy naplót ír, miért nem akadályozták meg az önakasztását? Csak nem azért, hogy ne kelljen a dolgok mélyére nézni? Nehogy kiderüljön, hogy a pénzért egyes raboknak törvénytelen előnyöket biztosító ezredesek ügye csupán a jéghegy csúcsa? Az elvben a rosszfiúk megjavítására (is) hivatott fegyintézetek már emberraktárként sem funkcionálnak, a rabok kedvükre küldözgethetik ki naplóikat, telefonálgathatnak, drogozhatnak, erőszakoskodhatnak a gyengébbekkel, és még lehetne sorolni.

Persze tudjuk, a büntetés-végrehajtás évek óta súlyos anyagi gondokkal küzd. A rácsok körül dolgoznak a rendvédelem legroszszabbul fizetett tiszthelyettesei, akiknek másfélszer annyi elítéltre és letartóztatottra kell felügyelniük, mint ahányan (papíron) egy-egy intézetben elférnek. Ez magyarázza, miért nem törődnek a rácsokon innen élők a túliakkal, s miért nem érintette meg őket a móri mészáros halála. S azt is, hogy a pénzért előnyöket kínáló ezredesek és Nagy László önakasztása után miért nevezett ki a miniszter kívülről hozott új parancsnokot, egy rendőrtábornokot a büntetés-végrehajtás élére.