A NOB elnöke még Pekingben azt találta mondani az atlétikában három világcsúcsot felállító és ezzel három aranyérmet (100 méter, 200 méter, 4 × 100 méteres váltó) nyert jamaicai versenyzőről, hogy "sportszerűtlenül viselkedett". Pedig Bolt mindössze annyit tett, hogy amikor már nyilvánvalóvá vált, nincs igazi ellenfele a százas döntőben, akkor utolsó erőbedobás helyett karjait szélesre tárta, és félig a közönség felé fordulva futott be a célba. (A színházban ezt úgy mondanák: a karzatnak játszott.) Az utolérhetetlen csodafutó az Eurosportnak adott interjújában csupán arról beszélt, hogy görcsösen nyerni nem lehet, és győzni csak stresszmentesen érdemes. Hogy az erre való képesség alkat kérdése-e vagy pedig valamilyen feszültségoldó szernek köszönhető, az - legalábbis egyelőre - homályban maradt.

Az a profi doppingszerellátó, aki most a saját szabadlábon maradásáért küzd és ezért egyfajta vádalku keretében mindent kitálal az amerikai hatóságoknak, azt nyilatkozta a százas síkfutás döntője előtt, hogy nyolcan indulnak, és közülük mind a nyolc "kokszos". Rábizonyítani a vádat azonban mindeddig egyikükre sem tudták. Mint ahogyan a német úszószövetség norvég nemzetiségű sportigazgatója is elismeri, hogy nem minden világcsúcsot érhettek el csalás segítségével. Ráadásul őt még az emlékezete is cserbenhagyta, amikor azt állította, hogy a pekingi 25 világcsúcshoz, illetve az idén előtte elért 77 úgynevezett "legjobb eredményhez" hasonló példa még nem volt. 1972-ben Münchenben és 1976-ban Montrealban lényegében ugyanennyi világcsúcs született az úszószámokban, és az ember legfeljebb azon spekulálhat, hogy miként az idén, úgy talán annak idején sem volt képes az "üldözők" tudása lépést tartani a vegyi úton történő teljesítményfokozás tudományával.

A magyarok viszont, szerintem, még egy kis vitamint vagy más, az erőnlétet növelő, amúgy ártalmatlan szert sem mertek bevenni. Túl erősen élhetett bennük a négy évvel ezelőtti athéni kudarc emléke, Fazekas, Annus vagy éppen a súlyemelő Gyurkovics "megbukása", s különösen az, hogy kizárólag a versenyzőket marasztalták el, vezetőik közül senkit sem. Sportszerűség dolgában azonban mindenképpen ráfért volna a magyar csapatra egy kis fejmosás. Elsősorban is a páston váratlanul gyengén teljesítő, edzés helyett az izgalmasabb mérkőzések helyszíneit felkereső vagy éppen a saját társuk sikere ellen szurkoló vívók esetében.

Persze felfoghatjuk ezt másfajta megközelítésben is. Például úgy, hogy a különféle zsűrielnökök meg levezető bírák gyakran vitatható döntései egy idő után kedvüket szegték a versenyzőknek, akik máshol kezdték keresni az élvezeteket meg az adrenalinszint emelésének lehetőségét. Arról viszont talán a magyar vívócsapat a finanszírozás elégtelenségéről értekező vezetőinek kellett volna időben gondoskodniuk, hogy a sportolókat ne érjék oktalanul hátrányok a csörték során. Azt hiszem, ezt hívják sportdiplomáciának, annak a hoszszan tartó, szívós és egyáltalán nem látványos, viszont annál hasznosabb tevékenységnek, amelynek nem feltétlenül a vezetők nemzetközi "célba juttatása", hanem a többiekével azonos versenyfeltételek megteremtése a célja. (A nemzetközi, illetve az európai vívószövetségben lehet találni magyarokat - az előbbiben történetesen a Pekingben párbajtőrvívásban bronzérmet szerző dr. Mincza-Nébald Ildikót -, de az ő működésüknek kevés eredménye mutatkozott a korábban "tuti magyar számnak" kikiáltott vívóversenyeken.)

Farkas Ági, ez a nagyon kedves és örökké mosolygós, olimpián már ezüstérmes volt kézilabdázónő is arról beszélt az m1 itthoni stúdiójában, hogy a magyar sportdiplomácia, különösen, ami a bíróküldésbe való beleszólást illeti, egészen siralmasnak mondható. Holott - az asztalitenisz, a birkózás és az ökölvívás mellett - még a kézilabda olyan, a hazai sportsikerek szempontjából ígéretesnek mondható versenyszám, ahol a nemzetközi szervezetek játékvezetői bizottságában van magyar képviselő. (E tekintetben sem a labdarúgás, sem a röplabda vagy a vitorlázás nem mondható számunkra jelentőségteljesnek.)

Akár az aranyérmek számát, akár az összesített éremtáblázaton elfoglalt 21. helyet nézve többféle összehasonlítás megengedett. A mohácsi csatamező vagy a trianoni szerződés rémképét felidéző gyászlobogó-lengetők számára a kiindulási alap, hogy Magyarország nyolc évtizede nem szerepelt olyan gyengén az olimpiákon, mint most. Azok is találnak igazolást világfájdalmukra, akik az utóbbi húsz év öt olimpiáján elért eredmények átlagához hasonlítják a mostani pekingi eredményeket. A viszonyszám pontosan 9:3, azaz három az egyhez. És az ebben az időszakban olimpiát rendező két európai ország esetében? Spanyolország 5:5, Görögország 3:0. Akik viszont hajlandók a jelenben, illetve a közelmúltban keresni összehasonlítható dolgokat, gondolhatnak például arra, hogy az Európai Unió országai közül kétszer annyian végeztek mögöttünk, mint előttünk, és hogy a visegrádi négyek "példás rendben" egyaránt három-három arannyal tértek haza Pekingből.

Az elmúlt fél évszázadban összesen öt évig volt Magyarországnak sportminisztere: 1999-től 2004-ig. Két különböző színezetű kormányban, szinte teljesen azonos olimpiai szerepléssel. Azelőtt mindig sporthivatali volt a "felső irányítás", az elmúlt négy évben pedig - miután megszűnt az Ifjúsági és Sportminisztérium - egy-egy szakállamtitkárság feladata volt a sporttal való kormányzati szintű foglalkozás. S bár azt a megoldást, hogy az Önkormányzati és Rendészeti Minisztérium szétválasztásakor a sportot az előbbihez csatolták, magam sem tartottam jónak sem akkor, sem most - a legtöbb európai országban ez a belügyminisztérium kompetenciájába tartozik -, nem hiszem, hogy ennek a hatósági tilitolinak vagy akár Gyenesei István miniszter személyes alkalmatlanságának lett volna igazán köze a relatív kudarchoz. Ami pedig az állam pénzügyi támogatásának elégtelenségére és így közvetve a miniszterelnök felelősségére tett célzásokat illeti, hát ezek nem tűnnek valami megalapozottnak. A HVG-ben közölt adatok szerint a kajak-

kenut, az úszást és a vívást együtt 2008-ban pontosan kétszer akkora összeggel - 1065 millió forinttal - támogatta az állam, mint 2004-ben, ami még az infláció levonása után is legalább plusz ötven százalék reálértékben.

A pénzről azonban ettől függetlenül beszélni kell. Nem vitatom azok igazát, akik szerint a mostaninál jobb eredmények eléréséhez - amennyiben ez feltétlenül a cél - az eddiginél nagyobb ráfordításokra lesz szükség (és nem csak azért, hogy még több sportoló és velük még több vezető, meg az ő ilyen-olyan "meghívottaik" utazhassanak 2012-ben Londonba). Viszont e téren mindenképpen többirányú megközelítés ajánlott. Egyrészt érdemesnek tűnik követni a brit példát, amely az idei 19 aranyérem tükrében határozottan célratörőnek tűnik. Ez pedig nem volt más, mint - az atlantai nagy fiaskót követően még az akkori miniszterelnök, John Major kezdeményezésére - a nemzeti lottóbevételek meghatározott részének átcsoportosítása az olimpiai mozgalom, illetve a sportszövetségek javára. Ezenkívül természetesen az állami költségvetésben is lehet egyet s mást "átfazonírozni", s például a csak néhányak zsebét gyarapító, a hazai filmgyártás fejlesztését célzó adókedvezmények helyett a sport támogatására (akár a tömeg-, akár a versenysportéra) kedvezményeket biztosítani az adórendszer reformja során.

Mindezek mellett sem szabad azonban megfeledkezni a magántőke "bőkezűségéről" - például abban a formában, ahogyan egyes személyek és nagyvállalatok a felcsúti focisulinak juttatnak adományokat. Bizonyára kevesen emlékeznek például arra, Csányi Sándort azt követően választották meg az Európai Cselgáncs Szövetség tiszteletbeli alelnökévé (a tiszteletbeli elnököt Vlagyimir Putyinnak hívják), hogy cége, az OTP Bank - romániai nyomulását elősegítendő - 2004-ben nagyobb összeggel szponzorálta a sportág bukaresti Európa-bajnokságát. A "moguloknak" - akik úgy általában szeretik a sportot - fel kéne kínálni a lehetőséget, hogy járuljanak hozzá az olimpiai felkészülés költségeihez, az eddiginél nagyságrendileg több pénzzel. (Az ellenszolgáltatáson azután hadd törjék a fejüket a sportvezetők.)

Egy ötletem máris van: a magántőke közreműködésével hozzanak létre olyan közalapítványokat, amelyek egy-egy kiemelten kezelt versenysport felkarolását segítik. Méghozzá nem utólagosan, a győztesek önkéntesen-önkényesen megemelt honoráriumával, hanem a priori, amikor még van valamennyi rizikó abban, hogy az ily módon segített sportolók közül kinek sikerül majd a "gyorsabban, erősebben, magasabbra" olimpiai jelszónak megfelelnie.