Egyszerre lidérces és pitiáner ügy, abszurdba csavarodó hétköznapi történet, de két évemet tette tönkre, eddig. Per folyik ellenem közúti veszélyeztetés miatt. A feljelentés megérkeztével a rendőrségen elvették a jogosítványomat, mondván, hiába nem történt semmi, el kell venniük hivatalból, írjak egy kérvényt, s visszakapom. Ennek ősszel lesz két éve, de máig nincs jogosítványom, holott nagy szükségem van rá, hisz orvos vagyok, illetve voltam ebben a fikcióban.

Ültem az autómban, mellettem a feleségem, mögöttem az anyám s két kis gyerekem - gyilkossági kísérlet elkövetésére nincs jobb konstelláció, a hippokratészi esküről nem is beszélve. Egy terepjáróval szólalkoztam össze, valami sávlezárásnál bőszítően és demonstratíve nem engedett besorolni. Egyébként sose enged, hisz gyorsabb, magasabb, erősebb, hogy sportosan fogalmazzak. Aki közlekedik, jól tudja, a terepjárók roppant összeszólalkozáskészek, úgy tűnik, gyúlékonyabb az egzisztenciájuk. Szilajabbak kulturálisan. Ez ott és akkor nem jutott eszembe, sajnos, úgyhogy elragadtattam magam, és integettem az illetőnek, nem tagadom. Indulatos voltam, megalázott, csúnyákat mutogattam a saját autóm üvege mögött. Felperesem lejelezte, hogy krómfekete T. J. létére elvből nem enged maga elé, én lejeleztem, hogy ez szemétség. Emberi számítás szerint az afférnak itt be kellett volna fejeződnie.

T. J. a következő lámpánál kipattant, és üvöltve verni kezdte az autómat. Oly aránytalan és nevetséges volt, hogy tán maga is meghőkölt, s belátván, hogy viszszavonulni még nevetségesebb, tovább turbózta magát gladiátormód. Úgy láttam, izmos, nehéz kő létére ez nem esik nehezére. Mintha azért ült volna autóba, hogy kipattanjon. Ez egy olyan ország, ahol az úgynevezett közlekedés a kocsmai verekedés szabadtéri válfaja, egyenruhás, megfélemlített csaposokkal, akik leginkább a szemetelést büntetik.

Ültem döbbenten, forrt bennem a tehetetlen düh, a gyerekek bőgni kezdtek, féltek. Én is féltem. Ha akkor ki merek szállni, és merem magam összeveretni a családom szeme láttára, máig is van jogosítványom. Nem mertem. T. J. kigyúrt öklével döngette az autó tetejét, köpködte a szélvédőt, miközben pocskondiázott, a péniszszopó szemen, valamint az anyám, ki hátul ült, AIDS-es vulvája nyelvi magasságában, hogy orvosilag fejezzem ki magam.

A lámpa zöldre váltott, belőlem kirobbant a feszültség. Gázt adtam, s megpróbálva T. J.-t, valamint terepjáróját kikerülni, elhajtottam onnan. A művelet, eléggé el nem ítélhető módon, nem volt indulatmentes, nem is sikerült teljesen, meghúztam ugyanis T. J. ajtaját, pár tízezer forintos kárt okozva a sokmilliós autóban. Lett tehát káresemény, volt mire kihívni a rendőrséget. T. J. ki is hívta, s feljelentett, hogy el akartam őtet ütni a jogos fölháborodása közepette. Erre föl vették el a jogosítványomat, amit kérvény alapján akár vissza is adhatnának, de nem. Nyilván súlyos eset vagyok.

Akadt ugyanis T. J.-nek egy lelkes szemtanúja.

L. Sz. egyszerű járókelő, nem diplomás ember ugyan, mint egyes elkövetők, de igazságszerető állampolgár, aki úgy pontosan, mint részletesen hallotta, ami történt, azt mindenekelőtt, hogy az alperesi gépjárműben akár elütés akarása is fenn volt forogva. Mért ne? Annyi mindent hallani manapság, épp ezt ő mért ne hallhatta volna? Illetve hallotta. Igen. Annyiban szó szerint, hogy az értelme nyilván ez volt. Meg a T. J. bácsi is mondta.

Mi tagadás, L. Sz.-t ritkán kérdik meg közügyekben, hogyne szédült volna meg az igazság osztásának édes ízétől? Attól, hogy az ő kisemberi fújkálásától is zörög a haraszt. Zörgette hát, egyre lelkesebben és önjáróbban vallotta, hogy márpedig az ő két szemének az a véleménye, hogy én az itt jelen lévő T. J. sérelmére gyilkossági kísérletre utaló tevékenységet folytattam, minek a lerendezése után helyszínelhagyásig menően cserbenhagytam felperes áldozatomat, és ne mondja már a T. J. bácsi, hogy igazság szerint ez talán nem száz százalékig így volt, és hogy ez a majdmegmondjakicsoda lehet, hogy enynyi idő után nem is akarta volna őtet elütni őszerinte, amikor ott rögtön megbeszélték, hogy ő eskü alatt látta a patikából, tisztelt bíróság, hogy igen. Legalábbis neki ilyen értelmű állampolgári vélekedése van, amiből az élete árán sem enged egyetlen szemtanú létére. És nem nyugszik, amíg a magamfajtát rács mögé nem juttassa, mert az ilyen ember nem való orvosnak. Nem való embernek. Nem való.

L. Sz. nem szél ellen beszél, érzi, hogy a jogszolgáltatás futószalagjáról nem lehet csak úgy leszállni, s az idő neki dolgozik. Két év után elég nagy blamázs volna őróla kimondani, hogy szavahihetetlen. Hogy ugyan nem hamis tanú, de egy tudálékos idióta. S attól, hogy maga is elhiszi élete nagy szerepét, attól még nem igaz ez a szerep. Ami pedig engem illet, én mélyen egyetértek a vád képviselőjével abban, hogy a közlekedési morál vészesen eldurvult, vagyis az ilyenfajta agresszivitást a jog eszközeivel súlyosan meg kell torolni. Csupán a konkrét esetben nem értünk egyet, hogy én volnék az agresszor, mivel engem helyeztek vád alá, lényegében azért, mert ellenem van szemtanú, T. J. ellen pedig nincs, csak a családom.

Bár lassan ez az én tanúm is a családomhoz tartozik. Bensőmből vezérel, vele fekszem, vele ébredek, L. Sz.-szel, aki egyszerű jogkövető létére is kiszúrt magának a patikából, és azóta nem ereszt. Nézi velünk a tévét, étkezik az asztalunknál, megcsipdesi a feleségem arcát, ha hoz neki ropit, azért, ha nem hoz, azért. Betekint az irataimba, megceruzáz, figyelmeztet, hogy egy picurka parkolási díjam nincs még rendezve. Reggel föl-alá jár a házunk előtt, lekezel velem, ha dolgozni indulok, s a szemembe nézve közli: kicsinállak, orvoskám, ha addig élek is, mert ilyen ember, mint te, ne praktizáljon. Ilyen, mint én. Ne és kész.

Így élünk. Álmomban vásárolok éppen, mikor elém toppan, és fennhangon jegyzőkönyvbe mondja, hogy csokoládés jégkrémet loptam, mit még az ő érkezése előtt fel is faltam, a papírt pedig eldobtam a hűtőpult alá, és ő ebből a meglátásából nem enged, a boltos nyugodtan jelentsen fel, neki van ideje és bátorsága tanúskodni - mire van a magyar igazságszolgáltatás, ha nem erre? Megvádol továbbá hogy túrom az orrom, hogy belenézek más újságjába, valamint rendszeresen felejtek törlőkendőt betegek hasüregében, sőt munkaidő után odabehelyezésnek látszó tevékenységet folytatok, holott ilyesmit rendes ember nem csinál, és ebben, mint konklúzióban, igaza van.

Tulajdonképpen minden konklúzióban igaza van. Az a részletkérdés pedig, hogy mindezt elkövettem-e, az vagy kiderül, vagy nem, mármint abban a fikcióban, amit itt felvettem és kissé eltúloztam az úgynevezett valósághoz képest. Nem nagyon.