Én igazán készültem. Szorgosan olvasgattam az előzeteseket - köztük a rendező Phéraille költői ígéreteit - az interneten, és az átkelőhajón is átböngésztem a szórólapot a francia Le Phun társulat utcaszínházi projektjéről, amellyel be kívánja járni a környező országokat is, és amelyet először az éppen átalakuló, "újrarajzolt" Krétakörrel közösen valósítottak meg a Szentendrei-szigeten. Ám a döntő pillanatban, bizonyára az addigi élmények hatása alatt éppen a lényeget elfelejtettem.

Amikor a szigetre lépve szigorú fiatalember állta utunkat, és idegenes akcentussal közölte, hogy a jelre várunk, még minden rendben volt. Akkor is, amikor később utunkra engedve figyelmeztetett, hogy a nemek harca dúl e tájon, és valóban mindenfelé tüzek égtek, utunkat pedig erőszakról, pusztulásról, magányról beszélő jelenetek szegélyezték. Képben voltam még akkor is, amikor Gyabronka József és egy ifjú hölgy felváltva felolvasta egy 2098-ban kötött békeszerződés pontjait, melyek a férfiak számára a Duna budai, a nők számára pedig a pesti oldalát jelölik ki, és megtiltanak mindenféle érintkezést a nemek között.

Ezután érkezett meg a címszereplő, Kurázsi papa, a vasló, mint valami vurstlibeli látványosság, barlangvasúti vezérsárkány, kivilágítva, durrogva, csattogva, nyihogva, a föld felett pár arasznyival vágtató mozgást imitálva. Hátán komoran a Krétakör vezére, Schilling Árpád, ő nyilván Andrej (Tarkovszkij vagy Rubljov, hiszen szövegeket A Stalkerből és a Rubljov-filmből ígértek).

Nyomába szegődtünk. A paripa dízelolajszagot pöfögő traktorban végződött. Ezt szagoltuk visszaúton az egykori úttörőtáborba. A kapun és egy lórajzkiállításon túl tolókocsis férfi csomagolópapírra alkalmatlan eszközökkel rajzolni és festeni próbált, Schilling meg átült egy apró hintalóra és bánatosan elmélkedett keveset. Aztán vetítés volt: a vasló a főváros központjában kóborol, és rengeteg menyasszony szaladgál érdekes helyeken. Majd a vászon mögül, a part felől eleven menyasszonyok futnak elő, kiderül, hogy nagyobb részük férfi. A bokrok közé csalogatnak, ahol a néhai tábor faházaiban, meg azokon kívül is különféle jelenetek között bóklászhatunk. Az egyik helyen sok mécses mögött kiállítás, a másikban mindössze egy sakktábla látható, kockáin vadgesztenyékkel, másutt varrónő vesz mértéket a bemerészkedő nézőkről, van, ahol egy férfi izgatottan szövegel valakihez franciául. A fák közt párocska étkezik idillien, odább egy meredek szakadék partján, a nézőknek háttal ülő nő monoton hangon beszél társához.

Elveszett kódorgásunknak Schilling Árpád hívó szava vet véget: - Gyertek a ketrechez. Az addig is feltűnést keltő ketrecben Sárosdi Lilla lábai közül bőséges sugarakban lövell a víz egy fürdőkádba. Schilling a rácsokon átnyúlva, ugyancsak vurstlit idéző horoggal kulcskarikát halászik ki a vízből, majd belöki a ketrec ajtaját. Kiszabadítja a nőt és elindulnak a Duna felé, minket is hívogatva maguk után. Még a vízben gázolva is csalogatnak. Aztán egy ládára érkeznek, majd oldalról odaúszik a vasló is. Schilling eltűnik, Sárosdi Lilla pedig némi várakozás után a paripa hátán elúszik a parti bokrok mögé. Mi meg ballaghatunk a kikötőbe. Az ingatag hajóhídon szinte eufória fog el. Aztán meglepődve veszem észre, hogy még két órát sem töltöttünk a szigeten. Sokkal többnek éreztem.

Aztán tanácstalanságomban ismét előveszem a szórólapot, hátha megvilágosodik, mit is láttam. És ott áll: "A harcok zajában megfáradt Andrej, a szótlan festőművész az árnyas táborban lel nyugalmat... Kurázsi papa, a vasló ellenállókat toboroz Budán és Pesten. Ők a házasok. Semleges területen, Andrej szentendrei táborában összegyűlnek, hogy kísérletet tegyenek férfiak és nők kapcsolatának újraértelmezésére. Mozgalmuk reménysége a Duna, akinek már senkire sincs szüksége, aranyketrecben él. Ám Andrej..."

Az allegória tehát világos, legfeljebb az értelme kevésbé. Ám az nem lenne baj. Csakhogy én sokkal jobban szeretem az olyan előadást, amely maga meséli el magát, sillabusz nélkül. Akkor talán a vasló költői képét sem nyomná el a traktor bűze.