Igaz, a reptéri megérkezést némi sokk követte, tekintve, hogy éjféltájt harminc fokot mutatott a hőmérő, az első óriásplakátról pedig mindjárt Cseh László kísértő "szelleme", a legkeresettebb olimpikonok egyike, Michael Phelps vigyorgott az emberre egy telefonos cég reklámfigurájaként, de a médiafaluba érve már egészen másfajta mosolyokkal lehetett szembesülni. Az egymás lábát taposó, készségességi külön versenyt vívó hoszteszek figyelmességéről annyit, hogy az legalábbis megkapó, magáról a harminc, egyenként huszonhét emeletes épületből álló pedáns kisvárosról pedig csupán annyival többet: csillogó-villogó, hipermodern, (keleti) kényelmes és az egymástól negyven méterre pózoló, olykor feszes menetben trappoló katonák dacára - ki érti ezt? - családias. Még nem láttam, úgyhogy fölteszem a költői kérdést: ha ilyen körülmények fogadják a tudósítókat, mi lehet a versenyzőknek otthont adó olimpiai faluban...?

Ezt még nem tudom, legföljebb sejtem, arról viszont beszámolhatok - már ha eddig bárkinek kétsége lett volna felőle -, hogy a biztonságot illetően alighanem a felülmúlhatatlan a megfelelő jelző: a hivatalos helyszíneken nem pusztán befelé ellenőriznek mindenkit, hanem - igazán egyedi megoldásként - kifelé is csak biztonsági kapukon áthaladva, táskaellenőrzést követően indulhatunk úti célunk felé.

Ezzel együtt a hihetetlen embertömeg mozgatása egyelőre flottul zajlik, amin olyan nagyon azért nem kell csodálkoznunk, ha ismerjük a tényeket: megközelítőleg félmillió önkéntes segédkezik a játékokon a több mint tizenegyezer sportoló és a kísérőszemélyzet, a huszonötezer újságíró, valamint a nagyjából négyszázezer külföldi turista kiszolgálásában és "mozgatásában". A legek olimpiáján az athéni kétszázkettővel szemben már kétszáznégy nemzet képviselői vesznek részt (azért nem kétszázöt, mert Bruneit az utolsó pillanatban versenyzők híján kizárták), vagyis anynyian várták, hogy a pénteki megnyitó után végre megkezdődjék a próbák próbája, mint még soha.

A feszültség ilyenkor természetes, az viszont aligha tartozik a normális versenyláz tartományába, ami az elmúlt napokban a magyar női kézilabda-válogatott háza táján volt tapasztalható. A bizakodóbbak szerint akár éremre is esélyes csapat előbb a házigazda kínaiaktól, majd a sportágban sehol sem jegyzett kazahoktól is kikapott egy-egy felkészülési mérkőzésen, s ez utóbbi "zakó" oly mértékben megviselte Hajdu János szövetségi kapitányt, hogy felvetődött benne a lemondás gondolata... Rövid rábeszélés után azért sikerült maradásra bírni a törölközőt különös szituációban - közvetlenül az olimpia kezdete előtt - bedobni kívánó szakvezetőt, de az aggódó hangok ettől nem halkultak: hát mi lesz ezzel a társasággal a csoportmeccseken, ha már a rajtot megelőzően összecsuklott? Sokat nem kell várni a válaszra, a svédek elleni, szombati nyitányon mindenképpen feleletféle érkezik.

A hét végén egyébként bemutatkozik egy igazi "húzónév", a már emlegetett Cseh László is, méghozzá fő számában, 400 m vegyesen, amelyről a szintén megidézett, ugyebár összesen nyolc aranyra készülő amerikai Phelps azt állította: valamennyi csobbanása közül ebben számít a legnagyobb ellenállásra. Hát úgy legyen!

Ugyancsak megmerítkezik a pekingi habokban a vízilabda-együttes, de lubickolásra a legkevésbé sem számíthat, tudniillik első, vasárnapi ellenfele az a Montenegró lesz, amely néhány hete, Malagában Európa-bajnoki címet szerzett. Azért jó, ha rögzítjük: akármi is történik ezen a találkozón, sem a gyönyörtől elszállni, sem a bánattól magunkba roskadni nem kell majd, ellenben a legutóbbi két olimpián győztes alakulat számára tagadhatatlanul tájékoztató jellegű lesz a nyitó harminckét perc.

Ha már a tájékoztatásnál tartunk, jelentem, magam mindeddig nem szenvedtem meg a kínai hatóságok - szintén napok óta gumicsontként rágott - internetkorlátozó intézkedéseit, igaz, egyelőre nem is éreztem késztetést arra, hogy a Falunkong meditációs mozgalom honlapjára szörfözzek. Egyébként pedig a China Daily tegnapi száma a Welcome, World! hangzatos szalagcímmel került utcára, úgyhogy nincs ok a bizonytalankodásra: az apait-anyait beleadó Pekingben a legszívesebben az egész golyóbist a keblükre ölelnék.

Persze, ha valamit, hát ölelkezni mi is nagyon szeretnénk az elkövetkező tizenhat napban. A visszaszámlálás befejeződött, mától - szmog ide, szmog oda - meglátjuk, mire megyünk a vágyainkkal.

Kiküldött munkatársunk, Bruckner Gábor jelenti