A pekingi vezetés politikai önreklámra akarja felhasználni az olimpiát. De a nemzetközi figyelem a visszájára fordulhat: a mobiltelefonokkal és videokamerákkal felszerelt több százezer külföldi látogató a kínai élet árnyoldalait is rögzítheti és közzé teheti.
Olimpia a politika árnyékában
„Az olimpia megrendezése a hazai lakosságnak azt az üzenetet hordozza, hogy az ország ismét elfoglalta az őt megillető helyet a globális nagyhatalmak között. A külföld számára pedig az olimpiai játékok hivatottak bemutatni a kínai harmonikus társadalom eszményét” – olvassuk a Spectator magazinban. A cikk szerzője Mark Leonard Kína-szakértő, a nemrég megjelent Mit gondol Kína? című könyv szerzője.
Leonard komolytalannak tartja azokat a szólamokat, amelyek szerint a politikának nincs köze az olimpiához. A legnagyobb érdeklődést hagyományosan éppen a politikai konfliktusban álló nemzetek sportolóinak összecsapásai vonzzák: az 1956-os melbourne-i magyar–szovjet vízilabda-döntő, az 1969-es csehszlovák–szovjet hokimeccs és a hidegháborús évek amerikai-orosz kosárlabda-mérkőzései.
Sőt, már maga az olimpia megrendezése is politikai jelentőséggel bír. Az emberi jogi visszaélések miatt távolmaradással fenyegetőző politikusok is politikai kérdésnek tekintik az eseményt. Az őket emiatt elmarasztaló Kína is politikai célokra használja az olimpiai eszmét. Az olimpiai mozgalmat és a sportot a szervezőbizottság „Kína szocialista modernizációjának” részeként állítja be, vagyis lényegében országimázst épít a pekingi játékok segítségével.
A hatóságok mindent elkövetnek annak érdekében, hogy jó benyomást tegyenek a világra, és megmutassák, milyen jó az élet Kínában – írja Leonard. Gyárakat zártak be és korlátozták a gépkocsiforgalmat a jobb levegő érdekében. Betiltották a kutyahús árusítását, törvényt hoztak a köpködés ellen, a kulturált tömegközlekedést népszerűsítő gyakorlatokat tartanak. És, biztos ami biztos, minden sarokra rendőrt állítanak. Sőt, még arra is ügyelnek, hogy a külföldi emberi jogi aktivisták ne juthassanak be az országba.
„Az elképesztő előkészületek fényében ostobaság azt hinni, hogy a sport és a politika elválasztható egymástól.” Főleg egy olyan országban – teszi hozzá Leonard –, ahol tíz éve még minden esküvőhöz a párttitkár jóváhagyását kellett kérni.
Sokan azt remélték, hogy az olimpia megrendezésével járó médiaérdeklődés elősegítheti az emberi jogok érvényre jutását Kínában. Az Amnesty International felhívta a figyelmet egy nemrég készült jelentésben, hogy az olimpia közeledtével tovább nőtt az elnyomás.
Leonard szerint azonban a nyugati aktivisták akciói Kínában nem hatásosak. A kínai lakosságot nem nagyon érdekli Tibet ügye, Kína felelőssége a szudáni vérontásban vagy a környezetvédelem. Sőt, a nyugati tiltakozás mintha még erősítené is a kormány tekintélyét: sok kínai hazafi ugyanis a nyugati hatalmak aknamunkájának tekinti az emberi jogi aktivisták megmozdulásait. Az olimpia idején tehát talán nem a mindenkit megfigyelő Nagy Testvér lesz a főszereplő, hanem a Nagy Testvért megfigyelő egyszerű emberek.
Külföldön azonban visszájára fordulhat a nagy országimázs-akció. A látogatók százezrei óhatatlanul találkoznak a kínai élet sötétebb oldalával is, például mobiltelefonjukkal felvételt készíthetnek arról, hogyan bánik el a rendőrség egy-egy kisebb tüntetéssel. Az eddigi tiltakozások bevezették a köztudatba, hogy Kína kül- és belpolitikájával egyaránt baj van. Másfelől ha Bush elnök távozik, az amerikai sajtónak új kritizálni való után kell néznie. Lehetséges tehát, hogy Kína rosszul jár a nagy figyelemfelhívással. Elképzelhető, hogy nem a „harmonikus társadalom” megtestesülését látja majd benne a nyugati közvélemény, hanem a legfőbb „garázda államot”.
