A szerző mérnök-közgazdász

Nálunk ugyanis az állam pazarló, roszszul szervezett, sok területen a működőképesség határán (vagy az alatt) van.

A másik axiómája a szerzőnek, hogy a magántőke egyetlen célja, hogy "gigantikus összegeket" megcsapoljon. Hogy egy humán területen dolgozó magáncég vezérelve lehet színvonalas szolgáltatást nyújtani alacsony költségekkel, szolid haszonnal, ez Krómer szerint kizárt, ez ellenkezne a kapitalizmus - anno jól fejünkbe vert - lényegével.

E két "alapigazságból" persze csak hasonló szintű következtetések vonhatók le. Az egyik, hogy az állami nyugdíjrendszer hatékonyabb, mint a magánbiztosítós. Ezt a várható nyugdíjkülönbségekből vezeti le a szerző, noha tudja, hogy a mai felosztó-kirovó (állami) nyugdíjrendszerben a befizetések és a kifizetések egymással még köszönő viszonyban sincsenek, a mindenkori nyugdíj-megállapítás a politika játékszere: módszere szinte évente változik, a kifizetések pedig a választói ciklusokkal függenek össze, és teljesen függetlenek az ország teherbíró képességétől. Ha nem így lenne, akkor a jelenlegi kormány már rég napirendre tűzte volna a nyugdíjkorhatár felemelésének kérdését, ami a demográfiai adottságok miatt nagyon sürgős. De egy ilyen lépés, választások előtt...?! Hogy képzeljük: a gondos és racionális állam vezetői csak nem kockáztatják (egyébként sem magas) népszerűségüket! Maradjon ez a következő kormányra. Az állami nyugdíj forrásai az irracionálisan magas adók és járulékok, amit az az egy-két millió szerencsés fizet be, akinek magas (bevallott) jövedelme van. Nem lehet egy szájból a magas bérterheket kifogásolni és az állami nyugdíjak stabilitását dicsérni.

A magánnyugdíjpénztárak hozamai meg persze, hogy elmaradnak a kötvényhozamoktól: valóban vannak működési költségeik (ad abszurdum gépkocsijuk is). De ha nem hozza létre a Horn-kormány ezeket a pénztárakat, az ott eddig felhalmozott százmilliárdok is elfolytak volna: PR-intézkedésekre, a korrupció miatti ártöbbletekre és más hasonlókra. Igen jelentős vívmány a magán- (és önkéntes) nyugdíjpénztárak rendszere, csak az a kár, hogy nem emelték a kormányok az össznyugdíjon belül a részarányukat (volt, amely még csökkentette is). Ez a mi igen csekély előtörlesztésünk az unokáink zsebének terhére felhalmozott adósságunkból.

A magánnyugdíjpénztárak vélt vagy valós működési hibái alapján kétségbevonni a létre sem hozott egészségbiztosítók létjogosultságát - abszurd. Persze itt is megemelkednének a működési költségek, de ki állítja, hogy nincsenek ezt a növekedést sokszorosan meghaladó tartalékok a rendszerben, melyek állami működtetés esetén (ez az én axiómám) soha nem tárulnak föl. Tételem igazolására hadd hivatkozzak a tragikomédiába fulladt kórházbezárási ügyre. A szakértők egybehangzó véleménye szerint a kórházak nagyobbik felét lehetne bezárni úgy, hogy az ellátás színvonala nem romlana, de inkább javulna.

Végül is az egész marxi teória azon bukott meg a gyakorlatban, hogy kiderült: a tőkés "hozzáadott értéke", a tulajdonos léte több értéket hoz létre, mint amit profitként kivesznek. Nem hiszem, hogy pont az egészségügy lenne ez alól kivétel, amely a legszélesebb társadalmi kontroll alatt áll.

Végezetül a jómódúak kivételezett egészségügyi biztosításáról. Ma is vannak olyan szolgáltatások, amelyeket külön kell megvásárolni: lehet fizetni legálisan egyágyas szobáért, jobb gipszkötésért, és magánrendelők sora áll minden szakágban a fizetőképes beteg rendelkezésére. És akkor még nem is említettük a hálapénzt...

A magán-egészségbiztosítási pénztári tagság után pedig adókedvezményt lehet kapni, noha ez sem a segédmunkások és a nyugdíjasok biztosítási formája, ők nem tudják azt igénybe venni. Tehát a mai "szolidáris rendszer megbontásáról" beszélni legalábbis farizeusság, ha nem politikai célzatú torzítás. Krómer írásának alaphangjából inkább az utóbbira következtetek.