Ez utóbbi felvetésre a válasz nemleges: a doppingellenes harc - meghirdetett céljai ellenére - fokozza a sportolók közötti egyenlőtlenséget. A kutató négy sportágban - kerékpár, atlétika, úszás, labdarúgás - vizsgálódott.

Ami a doppingtesztek számát illeti, abban messze a kerékpárosok vezetnek, évi 15 ezer kontrollal, utánuk következnek az atléták, majd nagyon-nagyon lemaradva szerénykednek az úszók és a futballisták. Jelentősek a differenciák a tesztek minőségénél is, igaz, itt figyelembe kell venni, hogy a vizsgálatok ára 200 és 1000 euró között mozog. Alapvető kérdés, hogy mit is keresnek a laboratóriumokban? Ebből a szempontból a legenyhébb nyomásnak a labdarúgók vannak kitéve, míg a bringásoknál kötelező az úgynevezett biológiai útlevél. A büntetések kiszabásánál is vegyes a kép: a legsúlyosabb eltiltásokra az atléták és a kerékpárosok számíthatnak.

Nem kevésbé izgalmas téma a sportolók mellett tevékenykedő orvosok szerepének vizsgálata. A bicikliseknél például egy évtizede jelentek meg a komoly szponzorok, magukkal cipelve a csapatokhoz a felkészült specialistákat, akik új módszerekkel kezdték "kezelni" a pácienseket. A minél jobb eredmények érdekében a doktorok mind több gyógyszert kényszerítenek a sportolókra, manapság már komoly teamek ügyködnek az "istállók" mellett. Kérdésemre, hogy tulajdonképpen hol húzódnak a határok az egyre magasabb színvonalú tudományos gyógyszerelés és a dopping között, a szociológus azt mondja: erre nincs stabil válasz, a határok elmosódnak, általában egyes orvosok döntésén múlik a szabályozás. Számos sportoló szerint vagy mindenféle gyógyszerelést be kellene tiltani vagy mindent engedélyezni kellene. Magánbeszélgetéseken jó néhány orvos is osztja ezt a véleményt; szerintük az élsport bizonyos ágai egyszerűen károsak az egészségre. Az ő hangjuk azonban a sok ellenérdekelt "munkája" következtében nagyon nehezen lépi át a nyilvánosság küszöbét.

Brissonneau úgy véli, ennél a pontnál érkeztünk el az egyik legfontosabb felvetéshez: különleges törvények vonatkoznak-e az élsportolóra? Milyen alapon kényszerítjük mindenféle ellenőrzésre? S ha őt igen, más szakmák gyakorlóit miért nem? Vannak-e emberi jogai? Miért kell minden percéről számot adnia? Miért nem tekintik őt ugyanolyan munkavállalónak, mint bárki mást? Miért nem vonják felelősségre a szponzorokat vagy a szövetségeket is? A kérdések megválaszolatlanok, és magukat az érdekelteket soha nem hallgatta meg senki. Vagy ha igen, nem merik őszintén elmondani a véleményüket, hiszen amenynyiben nem beszélnek "jól", tönkremehet az egzisztenciájuk. Ha a töredékét vállalnák nyilvánosan annak, amit a kutatónak el mertek mondani, hatalmas botrányok törnének ki.

A francia szakember biztató jelnek tartja, hogy európai szinten már elkezdtek gondolkodni a megoldáson, s egyszer talán megszületik a közös válasz is. Ez persze attól is függ, hogy a doppingolást politikai, gazdasági, oktatási vagy egészségügyi kérdésnek fogjuk-e fel? Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a politikusok szeretnek fürdeni a sportolók sikereiben, s ez végtelenül megnehezíti az őszinte beszédet az élsport problémáiról.

S hogy mi lesz az olimpián? Brissonneau szerint kevés lebukásra számíthatunk, a kiváló szakemberek a tudomány segítségével ugyanis egyre pontosabban tudják "beállítani" a versenyzőket.