Mi azért tisztelettel hozzátennénk: a személyes szabadság útjának megtalálásában alighanem legalább ekkora segítségére lehetett a dzsessz. Kivált az a vonulata, amelyet a hetvenes években a Return To Foreverrel jelölt ki a maga és a világ számára.

A zenekar 1972-ben alakult, 1977-ig működött, a dzsesszrock, elegánsabban: a fúziós zene egyik kitalálójaként is szokták emlegetni. A hetvenes években a Return To Forever (Chick Corea: billentyűs hangszerek, Al Di Meola: gitár, Stanley Clarke: basszusgitár és Lenny White: dob) lábai előtt hevert a világ. Hogy ez most is így lesz-e, még nem tudni, de tény, hogy a zenekar erős kísérleteket tesz erre. Tagjai ismét együtt muzsikálnak, a régi, sikeres darabokkal járják a világot, a hét végén a Budapest Sportarénában léptek föl.

Furcsa időutazás volt ez a háromórás koncert. Díszletek nélkül, szerény fényparkkal, a "hangszínmúzeumból" előbányászott (ma már sokszor mulatságosan avíttnak tetsző) hangszínekkel. És persze a korabeli Return To Forever-számokkal, bennük meglepően sok, máig érvényes zenei gondolattal.

Alig korszerűsített örökzöldjeikkel, melyek frissességükből ugyan veszítettek az évek során, ám erejükből, sűrűségükből nem sokat. A koncert első felében főként a jól ismert (talán kissé túl komolyan vett) Return To Forever-darabokkal, a második részben hosszú, ám kitűnő szólókkal, kicsit a háttérbe húzódó Chick Coreával. A hangokba öntött fiatalságunkkal, melyet a koncert végén illett felállva ünnepelni: azért az mégiscsak maga volt a szabadság.

Múltra jelen: Chick Corea az örök-zöldeket is elhozta