„Csakugyan le szeretnénk térni erről az útról?” – kérdi Robert Kagan konzervatív publicista a 2008 elején nagynevű szerzők írásaival újraindult World Affairs hasábjain azoktól, akik szerint az iraki háború egy téves külpolitikai stratégia következménye.

Kagant, akit a neokonzervatív táborba szokás sorolni, az indította ellentmondásra, hogy az iraki háború mai ellenzői ezt az ideológiai irányzatot tekintik felelősnek a kudarcért, és úgy gondolják, hogy ha a neokonzervatívok nem férkőznek be az ifjabb Bush elnök környezetébe, akkor Amerika soha el nem követi ezt a hibát.

Csakhogy Kagan szerint az iraki háború ügyében nem játszottak szerepet sajátosan neokonzervatív megfontolások. Lehet, hogy elhamarkodott volt a döntés, lehet, hogy nem előzte meg alapos vizsgálat. 2001 szeptemberének merényletei után Amerika érzékenyebben kezdett reagálni minden potenciális fenyegetésre. De azt már Bill Clinton elnöksége idején elhatározták, hogy Irakkal szemben áttérnek a féken tartás politikájáról a rezsimváltás politikájára.

Vagyis ami a stratégiát illeti, alapvetően folytonosság jellemzi az amerikai külpolitikát. Amiről a vita folyik, az taktikai kérdés. Még a vietnami háború idején is őszintébb volt a háború ellenzőinek álláspontja. Ők ugyanis tényleg kétségbe vonták az amerikai stratégiát. Úgy gondolták, hogy az Egyesült Államoknak nem kell az egész világon a csendőr szerepét játszania. Az iraki háborúnak is vannak ilyen ellenzői, de csupán az értelmiség soraiban. A politikában, aki ilyesmivel próbálkozik, elbukik a választásokon.

Az amerikai hagyományban ugyanis igen mélyen gyökerezik az a felfogás, hogy az Egyesült Államok a világ legnagyobb demokráciája, a világon csakis a demokrácia lehet legitim állami berendezkedés, következésképp Amerikának joga és kötelessége világszerte előmozdítani a jog, az igazságosság és a demokrácia ügyét. Ezzel persze együtt jár az amerikai katonai erő karban tartása, és egyúttal az amerikai érdekek érvényesítése is. Kagan elismeri, hogy az offenzív világpolitikai szerepvállalás nem teljesen önzetlen. De az amerikai nép felfogásában a mások megsegítése és az amerikai érdek előmozdítása problémamentesen megfér egymás mellett.

Kagan részletes történelmi tablót vázol fel az alapító atyáktól napjainkig, és kimutatja, hogy az elmúlt bő két évszázadon megszakítás nélkül végigvonul ez a hagyomány. A múlt század harmincas éveiben rövid időre felülkerekedtek ugyan az irányzat ellenfelei, de aztán Amerika nem sajnálta a hatalmas emberáldozatot a nácizmus ellen vívott háborúban, hogy a demokrácia ügyét védelmébe vegye, és egyúttal a világ első számú hatalmává lépjen elő.

A vietnami háború is ebbe a stratégiába illeszkedett. Kudarca sem a hibás stratégiával magyarázható, hanem a rossz taktikai döntéssel. Vietnam után ismét alábbhagyott Amerika világhatalmi aktivitása, de a nyolcvanas években Reagan elnök harcot hirdetett a „gonosz birodalma” ellen, és győzött.

A mai elnökválasztási küzdelemben, bármennyi szó esik is Irakról, mindkét fél ugyanazt a stratégiát vallja. A republikánus McCain mindvégig támogatta a háborút. A demokrata párti Obama ellenzi, de Amerika világpolitikai szerepvállalásával ő is egyetért, sőt, ennek érdekében jelentős mértékben növelni szándékozik a fegyveres erők létszámát.

Robert Kagan