Mindannyian látunk időnként vak embereket magunk körül, talán még az ismerőseink között is akad néhány, de csak kevesen nem jönnek zavarba a társaságukban, vagy ha az utcán járva segíteni akarnak nekik. Sajnos, sokszor még a saját ismereteik sem elegendőek magukról, sőt, gyakran még a szakemberek számára is problémát okoz, ha segíteni szeretnének. Mi az oka ennek az általános zavarnak és tanácstalanságnak? Megpróbáltunk utánajárni.
Tudatlan vezet vakot
Erzsi néni fokozatosan vesztette el a látását. Az alacsony, tömzsi alkatú hölgy most a 72. évében jár, és a Hungária körúti Vakok Állami Intézetének bentlakó gondozottja. Minden reggel kijár a sarki közértbe vásárolni, ahol már jól ismerik és mindig akad egy eladó, aki végigvezeti a bolton és a kosarába rakja, amit kiválasztott. Az intézetből bármikor bárki kimehet, mondják az ápolónők, az nem börtön, de kísérőt már nem tudnak adni mellé, így magára kell vigyáznia a forgalmas főút szélén, szorosan az intézet fala mellett botorkálva.
A harmincas éveiben járó Gábor születése óta vak, vékony, átlagos magasságú férfi, a Vakok Állami Intézetébe jár foglalkoztatási rehabilitációra, ahol kisebb hajtogatási, összeszerelési munkákat végez a társaival. Reggelente a piros hetes busszal utazik el a Hungária körúti megállóig, ahonnan a zebra után már csak egyenesen, szintén az intézet falához igazodva kell haladnia az intézet bejáratáig. Ott, a bejárattól néhány méterre ütközött össze néhány hete a vásárolni induló Erzsi nénivel. Nem volt ez egy nagy ütközés, egyikük sem sietett, Gábor fehér botja azonban megrepedt, és csúnyán kificamodott Erzsi néni mutatóujja.
Rögös út a rehabilitációig
- Megelőzhető lett volna az ütközés? - kérdezem Bíró Csaba rehabilitációs tanárt, a Vakok Iskolája munkatársát.
- Ez az ütközés meg sem történhetett volna, ha az illetők az úgynevezett hosszú botos technikával közlednek, hosszú fehér bot használatával. Gondolom két elhanyagolt vagy idősebb emberről van szó, akik nem kaptak képzést a tájékozódás és közlekedés témában. A receptre felírt ingyenes SZTK-botok nem is valók önálló közlekedésre, a nevük is ez: "jelzőbot", és a funkciójuk sem sokkal több, mint jelezni a külvilág felé a látási státuszukat.
Ma Magyarországon, ha valaki megvakul, eleinte semmilyen segítséget nem kap ahhoz, hogyan tudná átvészelni a látása elvesztésével kapcsolatos nehézségeket, és milyen lehetőségei vannak a továbblépéshez. Pedig egy megvakult embernek szinte minden hétköznapi apróságot újra kellene tanulnia: közlekedni az utcán, enni, inni, főzni, mosni. Merthogy léteznek megoldások arra, hogyan lehet látás nélkül is megfőzni a vasárnapi ebédet, de a speciális módszerek megismerése helyett a megvakult ember rendszerint magára marad, vagy jó esetben a családja segít.
A legjobb terápia természetesen az ismételt munkába állás lehetne akár a régi munkakörben, akár egy újban. Többféle tanfolyam is indult már látássérült emberek számára, a szakmai képzéseket azonban mindenképpen meg kellene előznie a legfontosabb hétköznapi készségek ismételt elsajátításának. Ez az elemi rehabilitáció, a megvakult emberek önálló életvezetésre tanítása, illetve a korábbi képességek helyreállítása, fejlesztése. Segíti a társadalomba történő be-, illetve visszailleszkedést, oktatást, képességfejlesztő foglalkozásokat, pszichés és mentális segítséget nyújt.
A szemorvosok azonban nem foglalkoznak a megvakult emberek elemi vagy bármilyen rehabilitációjával, nem is értenek hozzá. Amint dr. Halász Péter professzor a 2007-ben megjelent Neuroopthalmologia című szemorvosi tankönyv bevezetőjében fogalmaz: "...azt hiszem, (ebben a könyvben - a szerk.) először történik kísérlet arra, hogy a tartós látórendszeri zavarok pszichés következményei és rehabilitációja is szóba kerüljenek". Sajnos azonban a neuroopthalmologia az orvostudományokon belül is egy speciális szakterület, az idegsebészeti megbetegedések szemtüneteit vizsgálja, márpedig a látásukat éppen elvesztő emberek sokkal kevesebb neuroopthalmológussal találkoznak, mint például általános szemésszel vagy háziorvossal. Ma még senki sem tudja, mikor épülhetnek be a megvakult emberek rehabilitációs lehetőségeiről szóló információk minden leendő szemész vagy háziorvos tananyagába is.
Az 1998-ban elfogadott esélyegyenlőségi törvény 19. §-a a következőképpen fogalmaz: "A fogyatékos személynek joga van a rehabilitációra. E jog érvényesítését rehabilitációs szolgáltatások, ellátások biztosítják." Az orvosi és a szakmai rehabilitáció közötti szakadékot mégis csak 2005 közepétől próbálták meg tudatosan áthidalni. Horváth Péter, a Szociális és Munkaügyi Minisztérium fogyatékosügyi főosztályának volt vezetője, az Országos Fogyatékosügyi Tanács jelenlegi titkára az elemi rehabilitáció kiterjesztését és fejlesztését tűzte ki célul, EU-s forrásokat is bevonva.
Lassan kiépülő szolgáltatások
Elemi rehabilitáció évtizedek óta csak egyetlen helyen működött addig Magyarországon, a Vakok Állami Intézetének kis létszámú műhelyében, a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjában (VERCS). Hozzájuk csatlakozott 2006 óta két alapítvány is, így ma már lényegesen többen részesülhetnek ilyen szolgáltatásban. Azonban, bár a kialakított elemi rehabilitációs centrumok munkatársai külföldi tanulmányutak tapasztalatait is felhasználják, illetve most már szervezett oktatásban is részesülnek, a magyarországi elemi rehabilitáció a legutóbbi évekig is írásos tananyagok nélkül, egy kis csoport korábbi tudásán, tapasztalatain és hagyományain alapulva zajlott. A szolgáltatás minőségi paramétereit meghatározó Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítvány (FSZK) munkatársai folyamatosan dolgozzák és dolgoztatják ki a vonatkozó követelményeket és útmutatókat, tankönyveket.
Szuhaj Mihály, a közalapítvány kuratóriumi tagja szerint azonban ennél is nagyobb problémát jelent az elemi rehabilitációs oktatók hiánya - a rendelkezésre álló szakemberek távolról sincsenek elegendően az egész országot lefedő hálózat kialakításához. Márpedig egy frissen megvakult embernek akár az élete is veszélybe kerülhet, ha például nem megfelelően tanítják meg az utcán közlekedni vagy a háztartási eszközöket ismételten használatba venni, mégis csak 2007 szeptemberében kezdődött meg az elemi rehabilitációs tanárok iskolarendszerű képzése a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán.
A látó embertársak sincsenek könnyű helyzetben, ha segíteni kívánják a látássérülteket. Molnár Ákos 32 éves, aliglátó, az Informatika a Látássérültekért Alapítvány ügyfélszolgálatosa. Jól ismeri a viccet a vak emberről, akit átkísérnek az utca másik oldalára, pedig nem is oda akart menni - ő még soha nem járt így, de a kérdésemre hosszasan sorolja, milyen hibákat szoktak elkövetni a járókelők, amikor segíteni akarnak neki:
- Eleve félénken jönnek oda, mert nem tudják, hogyan szólítsanak meg. Volt, aki azt mondta, hogy a múltkor is elzavarták, amikor segíteni akart. Ezt én nem is csodálom, hiszen gyakori probléma, hogy rosszul fognak meg, volt, aki a kabátom madzagjánál fogva húzott át az utcán. Vagy például két ujjal belém csípnek olyan erősen, hogy felszisszenek, esetleg belém marnak. Egyszer egy néni megfogott, elkezdünk átkelni, és az út közepén engedett el, és ilyenkor az ember teljesen pánikba esik, hogy miért hagyták ott. Máskor a pirosban indultunk el egy idősebb asszonnyal, és majdnem bementünk a busz alá. Mondtam, hogy nekem mindegy, ő mit akar, de én még élni szeretnék, csókolom. Máskor egy nagydarab férfi úgy akart felrakni a buszra, hogy benyúlt két tenyérrel a hónom alá és felemelt, a levegőben kapálóztam. Azt sem tudják, hogyan kell aztán leültetni az embert, csak tuszkolnak, volt, hogy egy bankban addig lökdöstek, amíg felborult a szék, pedig csak meg kell fogni a kezemet és rátenni a szék támlájára.
Ha nagyon akar, persze bárki utánanézhet, mi lenne a helyes módja a vak ember vezetésének. A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének (MVGYOSZ) honlapján például elérhető egy ilyen útmutató, de az ilyen tájékoztatók tanulmányozását legfeljebb a profi vakvezetőktől, a személyi kísérő szolgálatok munkatársaitól várhatjuk el, az utcai járókelők többsége még csak nem is hallott arról, hogy a látássérült emberek vezetésének saját módszertana van. Az sem könnyíti meg az átlagember helyzetét, például ha a Hungária körút és a Thököly út kereszteződésében rendszeresen lát vak embereket átkelni a forgalmas úttesten, ha egyikük, például a fent említett Gábor elfogadja a helytelen segítséget, amíg Ákos esetleg visszautasítja a helyeset is. Utóbbi ugyanis lát valamennyit, ezért ismerős környezetben a fehér bot szakszerű használata mellett szinte egyáltalán nincs szüksége segítségre. Ez azonban nem látszik rajta, ezért a helyes bánásmódhoz hozzátartozik az is, hogy megkérdezzük, segíthetünk-e.
A vak emberek segítésének hétköznapi módszereit tehát megismerhetjük az MVGYOSZ honlapjáról, az ennél mélyebb szakértelem azonban az országos szervezetnek sem sajátja: a szövetségben jelenleg egyetlen építész, közlekedési, informatikai vagy munkaügyi szakember sem dolgozik. Emiatt az állami szférának, az EU-s pályázatokon akadálymentesíteni kívánó szervezeteknek, vagy például a BKV-nak is folyamatosan gondot okoz, hogyan tudná szakszerűen kielégíteni a látássérült emberek egyébként jogos igényeit. Hosszasan lehetne sorolni azokat a projekteket, amelyeket a vak emberek érdekében és nekik segíteni akarva, de a szakmai ismeretek hiányában rosszul vagy részben hibásan valósítottak meg. A Combino villamosok ajtajához például nem vezet vakvezető sáv, pedig a felújítás árához képest elenyésző összegbe került volna a kialakításuk, a BKV-ellenőröknek fogalmuk sincs arról, hogy a vakvezető kutyának is kell-e jegyet lyukasztani, a kettes metró vonalán eldugott és sok vak ember szerint használhatatlan térképek születtek az aluljárókról, illetve így készíthette el 2003-ban a Szabály Informatikai Bt. állami támogatás segítségével az MVGYOSZ képviselői szerint vakon használhatatlan Világhalló nevű internetes könyvfelolvasó szoftvert.
Használhatatlan Braille-kijelző
Az ilyen projektekhez szükséges szaktudással leginkább a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen 2001 óta (vagy korábban külföldön, elsősorban a svéd Dalarna egyetemen) képzett rehabilitációs szakmérnökök rendelkeznek. A rehabilitációs szakmérnökök a fogyatékos emberek igényeivel kapcsolatos, elvileg több területen is érvényes mérnöki tudással rendelkeznek. De a többségük az építészhallgatók közül kerül ki, és a képzésük is elsősorban az épített környezet akadálymentességére vonatkozik, miközben a látássérült emberek számára az infokommunikációs akadálymentesítés legalább olyan fontos lenne, mint az épületek megközelíthetősége. Ráadásul a végzett rehabilitációs szakmérnökök is nagyon kevesen, alig hatvanan vannak összesen, és nekik kellene az ország összes akadálymentesítési projektjének szakértői feladatait ellátni. Így fordulhatott elő, hogy egy nemrégiben beadott EU-s pályázathoz az egyik diplomás rehabilitációs mérnök olyan Braille-billentyűzetek beszerzését javasolta, amely Svédországban talán már elterjedt, de Magyarországon még teljesen ismeretlen volt. Ezt a hibát még kiigazították az Informatika a Látássérültekért Alapítvány munkatársai, rosszabbul járt viszont az a vidéki szakközépiskola, amelyik sok más eszköz mellett nyolc különleges Braille-kijelzőt szerzett be szintén egy uniós pályázat keretében. Ezek sajnos nem olyan típusúak, amelyek használhatóak lennének a Magyarországon egyedül elterjedt, a vak emberek számára a számítógép használatát lehetővé tevő JAWS for Windows képernyőolvasó programmal, ezért a milliós értékű, egyébként jó minőségű eszközök valószínűleg évekig porosodnak majd a raktárban, amíg le nem selejtezik őket. A felsorolt melléfogások egyike sem volt szándékos, azok elsősorban az információk hiányára vezethetőek vissza, egyelőre meg sem próbáltuk feltérképezni a vak embereket tudatosan kihasználó, rájuk hivatkozó, de csak a saját zsebükre figyelő ügyeskedők táborát.
Mit tehet az átlagember, amíg az elemi rehabilitációt a mainál sokkal többen vehetik majd igénybe Magyarországon is, és elegendő szakember is lesz, akik képesek felnőni a feladatok nagyságához és mennyiségéhez? Először is, ha találkozunk Gáborral, Ákossal vagy bármely sorstársukkal Budapesten, a Hungária körút és a Thököly út sarkán, a köszönés után kérdezzük meg, hogy segíthetünk-e. Ha igen, akkor se mi fogjuk meg az illető karját, vállát vagy ruháját, hanem előrelépve hagyjuk, hogy ő fogja meg a könyökünket és úgy vezessük át az úton. A könyökünket fogva és kissé mögöttünk haladva ugyanis, a lépéseink alapján előre megérzik az esetleges veszélyeket. Talán ebből is látszik: a látássérült emberekkel kapcsolatos módszerek többnyire egyáltalán nem bonyolultak, csak ma még szinte senki sem ismeri őket. Néha ők maguk a legkevésbé.