"Ízléstelennek gondolom megmondani az illető nevét" - tette még hozzá az interjúalany, aki nem szövetségi kapitány, sem nem szakági vezetőedző, még csak nem is válogatotthoz kölcsönadott masszőr; nem, ő hol felelősségteljes pozícióban, hol független szaktekintélyként a doppingtéma tudora. Athén idején ő vezette a (Magyar Sporttudományi Társaság égisze alatt működő) doppingellenes testületet; mondhatni, egészen közel állt a tűzhöz. Akkor is, ha - ahogy most végre bátran ezt is elmondta - csak strómanként dolgoztak, konkrét felelősség nélkül.

Informálisan tudtak a problémákról, mondta az interjúban Frenkl, igaz, azt ugyan nem, hogy valaki konkrétan doppingolt, mert ilyet úriember nem állít, inkább úgy fogalmaz, hogy az illető fizikai manipulációt alkalmaz. Ám ez még édeskevés, önmagában az, hogy valaki negatív mintát produkál, az nem bizonyítja, hogy biztosan negatív - tette hozzá; viszont Virág elvtárs is megmondta, hogy az a gyanús, ami nem gyanús.

Aki ellenben azt gondolta, hogy Athénnal lezárult a magyar sport doppingszempontból gyászos korszaka, annak mostantól bizonyára hevesebben ver majd a szíve, ugyanis Frenkl doktor kijelentette: a nemzetközi (és természetesen a hazai) sport lőporos hordón ül, már ami a teljesítményserkentők jelenlétét illeti.

Tanulságos beszélgetés volt, és nem feltétlenül a meghívott meghökkentő gyávasága miatt. Aki négy évvel a "szégyenletes athéni esetek" (nem hivatalos MOB-megfogalmazás) után sem hajlandó kártyát teríteni - hogy 2004 nyarán miért nem tette, már nem is kérdezem -, attól csak azt lenne érdemes firtatni, más elfoglaltság híján vállalkozott-e az apropó nélküli tévés haknira, vagy csak szereplésre vágyott?

Azt is csak tippelni lehet, hogy elszólás volt-e a Pekingre érvényes jelszó: ne legyen lebukás! Korábban még azért kulcsolódtak imára ünnepélyes eredményhirdetéseken megfáradt kezek, hogy senki ne doppingoljon, ám ezt a vágyat a jelek szerint túlhaladták az események. Mintha azt mondta volna Frenkl doktor, hogy a fizikai dopping fölött eljárt az idő; épp' csak azt nem tette hozzá, hogy ez nekünk nem jó. Honfitársaink éppen ezzel a módszerrel próbálkoztak, de immár az összes trükk ismert. Mostanság a kémiai megoldások korát éljük, amelyek lényege, hogy egy másik gyógyszerrel elfedik a doppingszert; ezek többségével szemben egyelőre tehetetlen a jelentős számú, amúgy jól felkészült (hazai és nemzetközi) ellenőrhad. Csak nem ez volna a főcsapás iránya?

Naivitás arra gondolni, hogy senki sem doppingol, kvázi mindenki ártatlan - foglalta össze a lényeget a professzor, gyanúba keverve ezzel tulajdonképpen a komplett magyar olimpiai csapatot Montrealig visszamenőleg és húsz évre előre. Erre reagált úgy a riporter, hogy nincs ez jól így, hiszen most "mindenkiben megfogan a gyanú, ugyanakkor nem mond semmit, és mégis azt mondja, hogy én előre megmondtam", de a megjegyzés elszállt a két fül mellett. Mire Frenkl: lám-lám, a súlyemelőket kellőképpen megrázta az athéni bukássorozat, látni is, hol tart idehaza a sportág dopping nélkül (értsd: totálisan eredménytelen), ezzel aztán a professzor úr közvetve nem állított egyebet, minthogy aki manapság eredményes, az ugyanúgy kokszol, mint régen, csak dörzsöltebb a lebukottaknál.

A sok megválaszolatlan kérdés csak lóg a levegőben. Köztük az is, hogy a professzor miért éppen két hónappal Peking előtt kezdett matatni annak a bizonyos puskaporos hordónak a gyújtózsinórjánál.