Hankiss 80
Kedves Elemér!
Az értelmiség mulasztásairól, a társadalom állapotáért hordozott felelősségéről gyakran olvasunk, hallunk tőled. Írásaidból, vitáinkon elhangzott érveidből úgy vettem ki, hogy az ország rosszkedvéért, rossz gazdasági helyzetéért, rosszul megfogalmazott vagy ki se talált céljaink miatt Te a kormányokon, politikusokon kívül az értelmiséget, így saját magadat is felelőssé teszed. A múltkori csoportvitánkon tett megjegyzésemre, mely szerint én nem érzek felelősséget országunk helyzetéért, nem válaszoltál. Hallgatásod azonban elgondolkodtatott. Kihasználom most az alkalmat, hogy a meleg gratulációk sorába talán nem teljesen illő módon vitába szálljak Veled.
Úgy vélem, itt az ideje, hogy magunk mögött hagyjuk a történelmi zsákutcába kerültek azon vélekedését, hogy az ország ügyeiért a senki által fel nem hatalmazott és a politikához sem értő "írástudók" tegyék magukat és egymást közösen felelőssé. Másoknak ez eszükbe sem szokott jutni. A politikusok magától értetődően politikai ellenfeleikben találják meg a bajok és hibák felelőseit; a társadalom más egyéb, gazdag és sikeres csoportjai pedig a közéleti értelmiségnek ezt a kéztördelő felelősségvállalását igencsak lekezelően fogadják és önhittségnek veszik. Vagyis, azt vallom: az ország állapotáért a vezető politikusok viselik a felelősséget.
Még azért is a politikai intézmények és vezetőik tehetők felelőssé, hogy az értelmiség befolyása és értékteremtése miként szóródik, és országosan hogyan értékesül. Mert persze befolyása van az értelmiségnek - éppenséggel egy részük közéletre orientált -, csakhogy a befolyással bíró tanult vélemények zavarba ejtően sokfélék és egymással ütközők.
A felelősség persze sokféle: politikai, közjogi, erkölcsi, testületi stb. Ezek, még ha részlegesen átfedik is egymást, egyáltalán nem azonosak. A közéletben szereplő értelmiség például a köz ügyeivel is foglalkozó könyveket, cikkeket ír, és a megjelent szövegek le nem vakarható, mindig előszedhető személyes felelősséggel járnak. A közéleti, politikai hatású vagy annak gondolt sorok miatt a szerző újra és újra a közvélemény vagy akár a törvény elé citálható a leírtakért. Az ilyesfélék írója pedig, eltérően a politikustól, sosem hivatkozhat valamiféle kollektív vagy testületi álláspontra. Ezért vélem úgy, hogy az "írástudók felelőssége" szinte kézzel fogható személyes felelősség - de csak a leírt szavakért.
Egy ország állapotát mindig az ország uraitól volt szokás számon kérni. Ezen belül a mindennapi viselkedés irányítását, a lelkek vezetését történelmileg az egyházak vállalták magukra. A "népért síró bús, bocskoros nemesek" mellett aztán lassacskán feltűntek az értelmiségiek. Nem olyan régóta van ez így. Jobbára a XIX. század második felére, végére alakult ki az a helyzet, hogy a vallásos hit megrendülésével Európa nyugati részein a keresztény egyházaknak egyre inkább csökkent a társadalmi jelentőségük. Az értelmiség által megoldandó problémává formálódott a személyes életvezetés és a társadalmi rend összefüggésének kérdése. Kelet-Európában persze egy kicsit másként estek meg a dolgok: a legutóbbi időkig, a rendszerváltozásig az autokratákkal, diktatúrákkal szemben a költőknek, szélesebben az értelmiségnek mint akár váteszeknek, erkölcsi kötelessége volt a lázadás és a boldoguláshoz vezető út felmutatása. Mindkét változatra azonban az volt a jellemző - akár például a munkanélküliség miatt aggódó és ellene tevő angol Maynard Keynesre, akár a nép felemelkedéséről tépelődő és ezért fellépő Illyés Gyulára gondolunk -, hogy ezt a hitvallást a társadalomért való felelősségben hívő értelmiségiek magukban hordozták. Ma már egy ilyen hit lehetőségében sem hiszünk.
Már aki! - válaszolod Te erre. Mert hiszen szinte minden írásodból kitetszik, hogy Te hiszel a társadalom jobbításának lehetőségében, hiszel abban, hogy a "társadalmi diagnózisokat" gyógyító terápia követheti, hogy kitalálhatunk nemcsak egy újabb és jobb Magyarországot, hanem akár egy sikeres Közép-Európát is. S hiszel abban - no de ezzel már én is egyetértek! -, hogy ez nemcsak politikusi feladat, sőt alapvetően nem politikusi, hanem gondolkodói-értelmiségi feladat, mert a politikai elit - bármelyik és bármikor - korlátozott szemhatárú. Csak az értelmiség alkotó gondolkodása és a felszikrázó gondolat terjedése és az ennek következtében kiváltott széles körű érdeklődés adhat új impulzusokat, újíthatja meg a minduntalan egymásba és magukba záródó politikai elit köreit.
Kedves Elemér! Meghajtom fejemet és emelem poharam. Boldog születésnapot kívánok.
