A gazdasági teljesítmény és a realizálható jövedelmek dinamikus bővülése csak ingadozásokkal valósulhat meg, amely alapvetően a világgazdasági konjunktúrától - ezen belül az EU dinamikájától -, a pótlólagos erőforrások - tőke és technológia - megszerzésének mértékétől és ütemétől, valamint a gazdaság alkalmazkodóképességének mértékétől és gyorsaságától függ.

Ezeknek a meghatározó feltételeknek csak egy export- és beruházásvezérelt növekedési pálya felel meg. Ilyen tartalmú és szerkezetű konjunktúrát olyan gazdaságpolitika képes megalapozni, amelynek a centrumában a versenyképesség és hatékonyság növelése, nem pedig a tágan értelmezett jövedelemelosztás - bérek és jóléti transzferek, plusz állami támogatások - maximalizálása áll.

A szűkös erőforrások tartós bővítése a gazdaság tőkevonzó és megtartó képességének erősítését kívánja meg a gazdaságpolitikától.

A nyitott gazdaságokra jellemző mély betagozódás a globális és regionális (EU-integrációs) munkamegosztásba rugalmasságot és gyors alkalmazkodóképességet kíván a felzárkózó országoktól. Ennek hiányában az integráció és globalizáció potenciális előnyei nem realizálhatók, a kiélezett verseny kíméletlen szelekciós hatásai viszont hiánytalanul érvényesülnek.

Az alkalmazkodási feltételeket és a modernizációs gazdaságpolitikát kiélezett szubregionális (az EU-hoz csatlakozott tíz posztszocialista ország vetélkedése) verseny körülményei között kell megvalósítani. (Ez a momentum jelentősen felértékeli az adórendszerrel szemben támasztott követelményeket.)

Mi múlik az adórendszeren?

A gazdaság hatékonyságának és versenyképességének dinamikus és tartós növelése számos gazdaságon belüli és kívüli tényezőtől függ. Közülük a legfontosabbak - a teljesség igénye nélkül - a következők:

a) belpolitikai stabilitás és kiszámítható, következetes gazdaságpolitika (ennek keretében konzisztens fiskális, monetáris és jövedelempolitika);

b) fejlett és jól működő infrastruktúra;

c) képzett és mobil munkaerő;

d) magas szintű általános munkakultúra, megbízható munkafegyelem,

e) jól - azaz egyszerűen, gyorsan és átláthatóan - működő állami intézményrendszer;

f) versenyképes költség/teljesítmény szint.

Az előző tényezők alakulását közvetve, vagy közvetlenül csak befolyásolni képes az adórendszer. Önmagában tehát az adórendszer korszerűsítése nem elég és nem is a legfontosabb eszköze a hatékonyság és versenyképesség növelésének. (Magyarán: ha a felsorolt tényezők nem javulnak, a legoptimálisabb adóreform sem képes a gazdaság versenyképességét lényegesen javítani. Aktuális példával illusztrálva: nincs olyan adórendszer, amely ellensúlyozhatná az elhibázott fiskális-, jövedelem- és monetáris politika versenyképességet romboló hatását. Azaz: ha az állam tartósan többet költ, mint amit a gazdaság növekvő teljesítménye és realizált jövedelmei megengednek, ha egyre nagyobb mértékben eladósodik, ha a bérek tendenciózusan elszakadnak a teljesítményektől - pl. a termelékenység növekedésétől -, ha a jegybank irreálisan magas kamatszinttel mesterségesen erősíti a forintot és nyomja le az inflációt, az adórendszer akár "forradalmi" átalakítása sem lenne képes csodára, legfeljebb tovább kuszálná az amúgy is zavaros gazdasági folyamatokat.)

Ugyanakkor az erős szubregionális verseny és az adók szerteágazó hatásai felértékelték az adórendszer szerepét, felfokozták a vele szemben támasztott követelményeket. Ezért érdemes áttekinteni, hogy miként befolyásolja az adórendszer a gazdaság versenyképességét.

Magyarországon alacsony az eredeti jövedelemtulajdonosok (lakosság és vállalkozások) nettó jövedelme, saját akkumulációs képessége. Ez korlátozza a fejlesztéseket, beruházásokat, a megtakarításokat és az öngondoskodást. A nettó jövedelmek alakításának egyik eszköze az adórendszer. Ha relatív alacsony bruttó jövedelmeket az adóztatás relatíve magas jövedelemelvonással terhel, a versenyképesség és fejlődés feltételei romlanak.

A költség-versenyképesség alakulása számos területen eldönti a piaci versenyt. (Élőmunka és kooperáció igényes tevékenységek esetén.) Az adórendszer költségnövelő elemei - élőmunka és jövedelem- arányos elvonások - rontják a versenyképességet.

Sajnálatos módon a politikai marketing centrumába került az ún. adóreform. Kiélezett belpolitikai verseny, és felfokozott várakozás kíséri az adórendszer átalakítását. Terjed az "adódemagógia", az adóreformot adócsökkentéssel azonosító nézetek és követelések tömege és az irreális várakozás, amely egyedül az adóreformtól várja más, elmaradt reformok pótlását, esetleg kikényszerítését, illetve a széles körűen romló magyar versenyképesség javítását. A pártok egymásra licitáló adócsökkentési versenye (lásd a legutóbbi MDF-javaslatot) legalább olyan veszélyes demagógia, mint a jóléti juttatások, bérek, vagy nyugdíjak irreálisan gyors növelésének ígérete.

Az adórendszer funkciói

Egy modern, a gazdaságpolitikát jól szolgáló adórendszernek a következő funkciókat kell ellátnia:

1.) Az államháztartás bevételeinek biztosítása.

Ez a fő és semmi mással nem pótolható szerepe az adórendszernek. A jövedelemelvonás mértéke tehát döntően az államháztartás igényeitől, fedezeti szükségleteitől és egyensúlyi állapotától (aktuálisan a deficit mértékétől) függ.

Az adórendszer alapvető feladata kemény korlátok közé szorítja a jövedelemelvonás mértékének radikális csökkentését szorgalmazó népszerű és a gazdaság szereplői számára hasznos követelések teljesítését.

A jövedelem-újraelosztás jelenlegi aggregált szintje - a GDP 51 százaléka - a gazdaság teljesítményéhez és versenyképességéhez képest kétségkívül magas. (2000-ben még 40 százalék körül volt.) Ezen belül a jövedelemcentralizáció a GDP közel 40 százaléka, az államháztartás konszolidált hiánya pedig - bár az utóbbi két évben jelentősen csökkent - még mindig közel 6 százaléka. Mindkettő: az újraelosztás és a deficit mértéke is tarthatatlan. Elsődleges feladat ezeknek a csökkentése. A centralizáció szintje csak akkor mérsékelhető, ha a deficit fenntartható mértékűre csökkent, a gazdasági növekedésből származó többletforrásokat részben, vagy egészben adócsökkentésre fordítjuk, vagy/és drasztikus kiadás mérséklést hajtunk végre az államháztartás kötelezettségei, kiadásai között. Az előbbire a gazdaság fejlesztéséhez szükséges beruházások (infrastruktúra, EU-társfinanszírozás) miatt csak korlátozottan, az utóbbira az érdemi reformok halogatása, illetve kontraproduktív megkezdése, kidolgozatlansága és az elutasító közhangulat miatt alig van lehetőség. Mindebből az következik, hogy 2008-ig az egyensúlyjavító konvergenciaprogram teljesítése érdekében a centralizációs ráta alig mérsékelhető, miközben a hiányt és a redisztribúciót további 3-4 százalékkal csökkenteni kell.

Mindez nem zárja ki egyes adónemek terheinek mérséklését, de elsősorban a kedvezmények szűkítésére, az adóalapok bővítésére és az egyes adónemek és jövedelemtulajdonosok közötti teher átcsoportosítására alapozva. Magyarul: az aktuális feladat az adórendszeren belüli tartalékok feltárása és az adóterhelés arányainak módosítása.

2.) Az adórendszer a gazdaságpolitika végrehajtását stimuláló eszköz.

Fontos funkció, a tévedések és torzítások egyik területe. Miután az adók befolyásolják a lakosság és a vállalkozások nettó-jövedelem-pozícióit, szerepet játszanak a fogyasztói árak alakulásában, alakítják a termelés és szolgáltatás költségeit is, befolyásolják a gazdaságpolitikai célok megvalósítását. (Ronthatják, vagy támogathatják azokat, esetleg hatásuk semleges is lehet.)

Ugyanakkor az adórendszer nem a rövid távú konjunktúra növelésének eszköze! A növekedés gyorsítását, a hatékonyság és versenyképesség érdemi javítását nem lehet kizárólag az adók csökkentésétől várni! A maximális ambíció az lehet, hogy egy adóreform ne rontsa, ne keresztezze, hanem támogassa a gazdaságpolitika fő törekvéseit.

3.) Az adórendszer befolyásolja a társadalompolitikai célok - ezen belül a szociálpolitika - megvalósítását.

Az adóterhek nagysága alakítja a háztartások jövedelmeit, befolyásolja az árak szintjét, esetenként részt vállal jóléti transzferek lebonyolításában, kedvezményeivel jövedelmet növel és ösztönöz, azaz szerepet játszik a társadalmi folyamatok befolyásolásában.

Ha az adórendszeren belül elburjánzik a társadalmi, szociális célok támogatása, csökkennek az adóbevételek, vagy nőnek a normatív adóterhek. A kedvezményezett rétegek vagy egyáltalán nem érzékelik az adórendszeren keresztül nyújtott támogatásokat, vagy azok hatása korlátozott, költségvetési terhei magasak. Többnyire az adókedvezmények nem azokat a rétegeket preferálják, akiket a kedvezmény megcéloz, hanem akik a preferenciákat az adóikban érvényesíteni tudják. Ráadásul minden kedvezmény bonyolítja az adórendszert, széles körű alkalmazásuk áttekinthetetlenné teszi azt.

Figyelve az adók társadalmi hatásaira, a közvetlen szociálpolitikai célokat nem az adórendszer segítségével, hanem azon kívül, célzott eszközökkel célszerű megvalósítani. (Ezt a megoldást indokolják a versenyképességi szempontok is.)

Gyakorta emlegetett igény, hogy az adórendszer legyen igazságos. Miután az igazságosság tartalma számtalan értelmezés eredménye lehet, elérése hamis illúzió. Igazságosság helyett célszerűbb méltányosságról beszélni. Ez a fogalom közelebb áll az adóztatás lényegéhez. Ám a méltányosság tartalma sem közömbös. A méltányosság ugyanis jövedelem, fogyasztás
és/vagy vagyonarányos közteherviselést jelent, de nem mindegy, hogy az milyen mértékű és összetételű.

A fő probléma és vitatéma az arányosság mértéke. Azaz progresszív, lineáris vagy degresszív legyen-e az adók mértéke az adóalaphoz, tehát a jövedelemhez, fogyasztáshoz vagy vagyonhoz mérve? A szolidaritás élharcosai a progresszív adóztatás "igazságosságát" hirdetik. Túl azon, hogy a progresszió minden, csak nem igazságos - hiszen a közteherviselés mértékét eltorzítja, elszakítja az adóalapok lineáris terhelésétől -, általános tapasztalat, hogy ezt a kényszerszolidaritást az állampolgárok és vállalkozások nagy része egyoldalúan felmondja, és ahogy csak tud, kitér kötelezettségei teljesítése alól. (Terjed az adóelkerülés, adócsalás, helyenként az "adóemigráció", bővül a szürke- és feketegazdaság, azok viselik a valódi adóterheket, akik nem tudnak, vagy nem akarnak adót csalni.)

Különösen a meredek progresszió - nagy különbség a marginális kulcsok között - és a magas adómérték vezet ehhez a negatív spirálhoz. Ezért a méltányos adóztatás egyre inkább lineáris jövedelemelvonást jelent, a modern adórendszerek többnyire ebbe az irányba változnak, miközben csökkennek a kedvezmények, szélesednek az adóalapok.

(A lineáris adóztatás egyébként pontosan követi az adóalapokat, ezért teljes mértékben jövedelem-, fogyasztás- és vagyonarányos, azaz egyáltalán nem mond ellent a szolidaritás követelményének.)

Eldöntendő koncepcionális kérdések az adórendszeren kívül, a gazdaság és társadalompolitika területéről

1.) A gazdaságpolitika karaktere.

Más-más adórendszeri megoldásokra - és mértékekre - van szükség akkor, ha a gazdaságpolitika fő célja a hatékonyság és versenyképesség növelése, illetve ha a centrumban a rövid távú jóléti juttatások maximalizálása áll. Az elmúlt 10 évben a mindenkori magyar kormányok gazdaságpolitikájuk középpontjába az elosztás optimalizálását, és nem a teljesítmények bővítéséhez nélkülözhetetlen versenyképesség növelését helyezték. Ha ez a filozófia folytatódik, nincs helye a gazdasági feltételeket javító adóreformnak, legfeljebb kisebb korrekciókra kerülhet sor - óriási politikai cirkuszok közepette. (Ma ez a valószínűsíthető forgatókönyv.)

A magyar adórendszer átalakításakor a versenyképesség javítását preferáló gazdaságpolitika követelményeiből kellene kiindulni, ehhez azonban szakítani kellene a jelenlegi gazdaságpolitikai vonalvezetéssel. (A konvergenciaprogram+EU-fejlesztések+nyögvenyelős költségvetési reformok nem alkotnak konzisztens, a gazdaság teljesítményeinek növelését támogató gazdaságpolitikát, "csak" a túléléshez - pénzügyi válságok elkerülése - és a lassú fejlődéshez - de nem a felzárkózáshoz - elégségesek.)

A stagflációs jeleket mutató magyar gazdaságot csak összehangolt gazdaságpolitikai stratégiával lehet ismét tartósan dinamikus növekedési pályára terelni. E gazdaságpolitika legfontosabb alkotóelemei:

- az államháztartás konszolidált hiányának tartósan 3 százalék (GDP alá csökkentése/növekvő elsődleges szufficit!).

- az állami újraelosztás mérséklése a jelenlegi 50 százalékot meghaladó szintről 40 százalék körülire;

- az államadósság terheinek és nyomásának csökkentése vagyonadósság konverzióval;

- a reálbérek és fogyasztás növekedési üteme ne érje el a GDP-növekedés mértékét (hely a beruházások dinamizálásának)

- áttérés a csökkenő inflációt és javuló egyensúlyt honoráló kamatcsökkentési ciklusra;

- a megtakarítások és beruházások összehangolt ösztönzése;

- a munkaerő-mobilitás fokozása, képzésének piaci igényekhez igazítása.

Erre a gazdaságpolitikai filozófiára épülhet egy gazdaságot támogató, ugyanakkor az államháztartás bevételeit stabilizáló, modernizációs preferenciákat érvényesítő adóreform, valamint egy feszes munkaprogram, amely elvezethet az euróbevezetés céldátumának kijelöléséhez és a közös valuta átvételéhez szükséges gazdasági feltételek megteremtéséhez.

2.) Az állam szerepe, terjedelme, intézményrendszere.

Az adóreform megalapozásának talán legfontosabb koncepcionális eleme. Két út áll előttünk:

- az egyik: az állami kötelezettségvállalások és feladatok, valamint az azok végrehajtását szolgáló intézményrendszer felülvizsgálata, átalakítása és szelektálása. Ez a munka szakmai reformokkal, deregulációval és decentralizációval jár együtt, érinti

a nagy ellátórendszereket és intézményhálózatokat, feltárja és kiküszöböli a felesleges kapacitásokat, a diszfunkcionálisan működő intézményeket és szervezeteket, elzárja a pazarló gazdálkodás csapjait, új munkamegosztást és teherviselési arányokat hoz létre az állam, a lakosság, a vállalkozások és a civil szervezetek között;

- a másik: a jelenlegi struktúrák kisebb módosítása és stabilizálása, az állami kötelezettségek és intézmények kibővítésével, a klasszikus jóléti állam még hiányzó intézményeinek kiépítésével.

A két alternatíva gyökeresen eltérő államháztartást, adórendszert és gazdaságpolitikát feltételez. Az első változat már középtávon is teret ad a centralizáció csökkentésének, enyhíti az adórendszerre nehezedő nyomást, hozzájárul a redisztribúció és a hiány csökkentéséhez, azaz javítja a lakosság és a vállalkozások nettó jövedelempozícióit.

A második alternatíva az államháztartás terjedelmének növelésével, újabb jövedelemcentralizációval jár, növekvő jövedelemelvonási nyomás alá helyezi a gazdaságot, konzerválja a megromlott egyensúlyi pozíciókat.

A konvergenciaprogram végrehajtása keretében 2006-2007-ben megkezdődött a nagy ellátórendszerek nagyrészt elkésett, tétova és kapkodó átalakítása. Az eddigi jó szándékú, de szakmailag hiányosan előkészített lépések inkább káoszhoz és ellenálláshoz, semmint kibontakozáshoz és javuló ellátáshoz vezettek. Az elért megtakarítások ellenére erre tehát nem lehet alapozni az adóterhelés szükséges csökkentését.

Nem szabad úgy hozzákezdeni egy adóreformhoz, hogy előtte ne tisztáznánk: milyen állami szerepvállalást kell finanszírozni az államháztartás bevételeiből.

3.) A szociálpolitika jellege, céljai, eszközei

Az állam szerepének és kötelezettségeinek tisztázása után, azzal összhangban választhatjuk ki a megvalósítani kívánt szociális modellt. Három alternatíva között választhatunk:

a) a szociálpolitikai juttatások állampolgári jogosultságon alapulnak, nem kötődnek sem jövedelmi, sem vagyoni, sem teljesítményfeltételekhez. Ez a modell illeszkedik a jóléti állam struktúrájához. Következménye: magas államháztartási teher, azaz magas adószintek, erőteljes és növekvő jövedelemelvonás, szociális támogatások az adórendszeren belül és kívül egyaránt széles körűen működnek. A szisztéma a leggazdagabb nyugat-európai országokban sem tartható fenn, az átalakítás - hatalmas vitákkal - mindenütt megkezdődött.

b) teljesítményelvű szociálpolitika, amely azokat a rétegeket preferálja, akik a legnagyobb mértékben járulnak hozzá a jóléti kiadások finanszírozásához. Ez a modell a jövedelemadók rendszerébe építi a szociális támogatások döntő többségét és az adóviselő képesség arányában nyújt kedvezményeket az állampolgároknak. (Ez a klasszikus konzervatív vagy kétharmad-egyharmados társadalmi modell szociálpolitikája, és az ún. családi jövedelemadó elvi alapja.) Magyarországon pusztító hatású lenne, hiszen éppen azokat a rétegeket rekesztené ki a támogatásokból, akik adófizetési kötelezettség - tehát jövedelem - híján a legrászorultabbak a szociális gondoskodásra. (Kiemelten a roma népesség súlyos helyzetéről van szó!)

c) célzott, rászorultságelvű szociálpolitika. Ez a modell felméri a társadalom elesett, kiszolgáltatott rétegeinek, csoportjainak helyzetét, és eszközeivel segíti elfogadható életvitelüket. Feltételezi az öngondoskodás elvének széles körű megvalósulását, ösztönzi a megtakarításokat és a munkavégzést.

Eszközei elkülönülnek az adórendszertől, átlátható, ellenőrizhető támogatási formákat működtet.

(Egy versenyképesség centrumú gazdaságpolitikához ez a szociálpolitikai modell illeszthető.) A magyar szociálpolitika ilyen irányba indult el - egyelőre tétován és következetlenül. (Jövedelmi és vagyoni helyzetüktől függetlenül családi pótlékot, gyest, gyedet pl. ma is alanyi jogon kap mindenki.)

Természetesen a három modell ötvözete is megvalósulhat, tudatosan vállalva annak államháztartásra és adórendszerre gyakorolt hatásait.

4.) A biztosítási rendszerek konstrukciója és finanszírozása

A kiválasztott és működtetett biztosítási rendszerek alapvetően és hosszú távon meghatározzák a jövedelemelvonás mértékét és szerkezetét. Perdöntő tehát, hogy az adórendszer átalakítása előtt tisztázzuk: módosítjuk-e, s ha igen, hogyan biztosítási rendszereinket.

a) Nyugdíjbiztosítás.

Az 1997-es nyugdíjreform kiegészítése, továbbfejlesztése elkerülhetetlen. 2013-ban megjelennek a második pillér első kifizetései. (A kötelező magánnyugdíj-pénztári befizetések után akkor válnak először járadékra jogosulttá az új nyugdíjasok.) Ez a kötelezettség évről évre növeli a nyugdíjpénztár kiadásait.

Jól látható és modellezhető, hogy az alacsony foglalkoztatási ráta és a csökkenő munkaképes korú népesség, valamint a növekvő átlagéletkor és a gyarapodó létszámú nyugdíjasréteg kizárja a jelenlegi nyugdíjkonstrukció fenntartását. A felosztó-kirovó rendszer lényege, hogy az aktív korosztály járulékbefizetései fedezik a nyugdíjakat. Ez már ma sem elég, a jövőben pedig gyorsan nyílik az olló a járulékbefizetések és a nyugdíjkiadások között! Elkerülhetetlen és sürgető tehát a nyugdíjrendszer átalakítása. Ez az aktív életpálya során felhalmozott megtakarítások növelését, a nyugdíjkorhatár emelését, az automatikus indexálás inflációhoz kötését, a kedvezményes nyugdíjazás lehetőségének drasztikus szűkítését, az ún. helyettesítési ráta (az életkereset milyen arányban határozza meg a nyugdíj összegét) módosítását és a 13. havi nyugdíj fokozatos beépítését az alapnyugdíjba - elkerülhetetlenné és sürgetővé teszi. Máris késésben vagyunk! (Ha minden marad úgy, ahogy jelenleg működik a nyugdíjrendszer, 2015-ben csak a nyugdíjkiadások a GDP 5 százalékára rúgó államháztartási deficitet fognak okozni!)

A másik ok a továbblépésre a magas munkáltatói járulékszint csökkentése. Ma ez az egyik legfontosabb versenyképességet rontó, költségeket növelő jövedelemelvonási elem a magyar adó- és járulékrendszerben. (A kirívóan alacsony, 57 százalék körüli aktivitási arány és a széles körű feketefoglalkoztatás részben erre az irreális terhelésre vezethető vissza.) Elkerülhetetlennek látszik a munkáltatói és munkavállalói járulékok összevonása és a terhek egy részének átcsoportosítása a munkavállalókra, azaz a felosztó-kirovó rendszer terjedelmének szűkítése, a kötelező magánnyugdíjpénztárakhoz tartozó biztosítottak létszámának növelése. (Adóreformhoz csak a járulékrendszer átalakításával együtt szabad hozzáfogni, összehangolva és egymásra építve a kettőt!)

b) Egészégbiztosítási rendszer

A rendszer régóta halogatott reformja iszonyú indulatokat szítva megkezdődött, de könnyen lehet, hogy megreked, és egy működésképtelen, rossz kompromisszumokra épülő torzóval fejeződik be. A biztosítási rendszer átalakításának jelenleg erőltetett decentralizált modellje nem hatékonyabb, de drágább az egybiztosítós modellnél, a piaci befektetők bevonását és a szolgáltatók valódi versenyét pedig kizárja.

A most formálódó modell semmilyen támpontot nem ad egy megalapozott adó- és járulékreformhoz.

Amíg nem késő, vissza kellene térni az érdemi egészségügyi reform fő irányaihoz:

- az ingyenes orvosi ellátás tartalmának felülvizsgálata és szűkítése;

- a felesleges és párhuzamos kapacitások felszámolása, a hiányzók fejlesztése (kórházak, szakorvosi rendelőintézetek - a folyamat elkezdődött, de eltorzult és megállt);

- a magánbefektetések feltételeinek megteremtése és ösztönzése (PPP-konstrukciók, privatizáció, hosszú távú szerződések stb.);

- a biztosítási monopólium megszüntetése, a verseny megteremtése a szolgáltatást vásárló biztosítók, valamint a szolgáltatásokat nyújtó intézmények között;

- a szolgáltatást igénybe vevők hozzájárulásának növelése és/vagy legális, szabályozott csatornákba terelése, a munkáltatók terheinek csökkentése.

5.) A magyar önkormányzati rendszer - beleértve a települési, megyei és fővárosi, valamint kerületi önkormányzatok hálózatát - gyökeres reformja nélkül se esélye, se értelme az önkormányzati adók (értsd: helyi adók) és adóztatás érdemi átalakításának. Miután a politikai mező szélsőséges kettészakadása miatt esély sincs a minősített többség (kétharmados törvények) támogatásának megszerzésére, rövid távon - 2010-ig - nem lehet megalapozni egy korszerű helyi adórendszer bevezetését Magyarországon, így csak korrekciókra kerülhet sor.

Eldöntendő koncepcionális kérdések

az adórendszeren belül

Kitüntetett jelentősége van az adórendszeren belüli dilemmák eldöntésének, a lehetséges alternatívák közötti választásnak is. Ez amolyan szakmai "önérdek", hiszen befolyásolja a választandó adóztatási módszereket, mértékeket, a terhelés arányait és a megvalósítás technikáját. Miután adóreformot nem rövid távra határoz el egy állam, a döntések hosszú távon fejtik ki a gazdaságra gyakorolt hatásukat.

1.) A munka- és tőkejövedelmek adóztatása

A modern államok permanens dilemmája: azonos mértékben terheljék-e a munka- és tőkejövedelmeket vagy preferálják valamelyik jövedelemtulajdonosi csoportot. Társadalompolitikai megfontolások ("igazságosság" vagy méltányosság) azonos adóterhelés mellett szólnak, gazdaságpolitikai érdekek - a tőkevonzó és megtartó képesség erősítése - a tőkejövedelmek adóztatásának preferálását igénylik.

Többnyire az utóbbi elv érvényesül a modern gazdaságokban, azzal a tendenciával, hogy a munkajövedelmeket terhelő, többnyire progresszív adók módosítása közelít a tőkejövedelmek adóztatásánál elterjedt lineáris adóztatáshoz, mértékük pedig konvergál.

Magyarországon is ez a tendencia ajánlható azzal, hogy a tőkejövedelmek elkülönült, lineáris forrásadóztatását meg kell őrizni, és a különböző tőkejövedelem-elemek jelenleg eltérő mértékű forrásadóit célszerű harmonizálni. (Progresszív vagy öszszevont adóztatás kizárná Magyarországot a sikeres tőkeimportőrök közül.)

a) Progresszív vagy lineáris adóztatás

A munkajövedelmek adóztatásának progresszivitását csökkenteni kell. Ez az adósávok és adókulcsok számának mérséklését és a marginális kulcsok közelítését jelenti. (Megfontolandó egy "másfél kulcsos" szja-tábla - 20 százalékos lineáris kulcs mellett átmeneti időre adójóváírás alacsony jövedelemhatárig - bevezetése.)

b) Összevonás vagy forrásonkénti adóztatás

A különböző eredetű munka- és hasznosítási (pl.: bérbeadás) jövedelmeket összevontan, a tőkejövedelmeket forrásonként, egységesen 20 százalékos adóval célszerű adóztatni. (Lineáris adóztatásnál, azonos kulcsok alkalmazása esetén az összevonásnak sincs akadálya.)

c) Adókedvezmények és adómértékek

Érvényesítendő alapelv az adókedvezmények szűkítése és az adómértékek csökkentése. Azaz nagyobb adóalap után kevesebb adót! A személyi jövedelemadó kedvezményei közül csak a hosszú távú megtakarítások (nyugdíj- és egészségpénztári befizetések) ösztönzését célszerű megtartani, minden mást megszüntetni. A szociális tartalmú és a jövedelemkiegészítő kedvezményeket is! A mai adórendszerben ugyanis az alacsony jövedelmek többszörös kedvezményben - gyakorlatilag teljes adómentességben - részesülnek, aminek terheit már az átlagjövedelemmel rendelkezők is magas progreszszív adókkal viselik. Egyidejűleg a személyi jövedelemadó alapját ki kellene bővíteni a jelenleg munkáltatókat terhelő tb-járulékokkal. (Ez az ún. szuperbruttósítás.)

A társasági adónál csak a beruházási kedvezményeket érdemes megtartani, a többit megszüntetni. (A beruházásokat nem egyedi adókedvezményekkel, hanem gyorsított, egyéves leírással célszerű ösztönözni.)

2.) Közvetett adók, a végső felhasználás adóztatása

A közvetett adókból származó bevételek magas részarányát célszerű tovább növelni a fogyasztás növekedésével párhuzamosan. (A legsemlegesebb és "legigazságosabb" adónem. Azok és annyit fizetnek, amennyit fogyasztanak. Az adóalapok növelése itt a számla nélküli feketekereskedelem és szolgáltatás szigorú ellenőrzésével és csökkentésével érhető el.)

A közvetett adók nemcsak jövedelmet vonnak el, hanem befolyásolják a fogyasztói árak szintjét és arányait is. Torz adóstruktúra torz árszintet és árszerkezetet hozhat létre, ami befolyásolja a kereskedelem versenyképességét. (Bevásárlóturizmus a magas normatív áfakulcs miatt, virágzó csempészkereskedelem az aránytalan jövedéki adók miatt.)

Az elmúlt években a torzító adómértékek megszüntetése, az árarányok és árszintek közelítése az EU-hoz megtörtént. (5 és 20 százalékos, egységes áfakulcsok bevezetése.) Az átalakítás megvalósítása tragikus volt. Egymástól elszakítva, két lépcsőben - előbb népszerűségi okokból a 25 százalékos kulcs csökkentése 20 százalékra, majd egy év múlva a 15 százalékos kulcs emelése. A harmonizáció bevételre gyakorolt hatása így negatívvá vált, inflációs hatásai pedig nem egyenlítették ki egymást! Tankönyvi példa, hogyan lehet visszájára fordítani egy progresszív koncepciót, és kárt okozni ott, ahol nem lett volna művészet eredményes átalakítást végrehajtani!

Nem célszerű lemondani a fogyasztás és végső felhasználás erőteljesebb adóztatásáról, hogy ezzel helyet teremtsünk a jövedelemadók és járulékok csökkentésének. A cél elérésének eszköze lehet a normatív áfakulcs átmeneti emelése 22-23 százalékra, a jövedéki és termékadók, díjak mértékének emelése és kiváltása egy egységes és koncepciózus ökoadóval.

3.) Helyi és vagyonadók

A vagyongyarapodás adóztatását az illetékrendszer valósítja meg. A növekvő vagyonkülönbségek miatt a visszterhes vagyonátruházás és az ajándékozás illetékének progresszióját növelni, az örökösödési illeték mértékét differenciáltan emelni célszerű. (Ezen belül meg lehetne szüntetni egy jól megválasztott értékhatár alatt az első lakás egyenes ági öröklését terhelő illetéket.)

A vagyonállomány adóztatását a jövőben is célszerű az ingatlanvagyonra és gépjárművekre korlátozni, növelve az önkormányzatok adómegállapítási jogát. Összevont vagyonadó bevezetése a befektetések és tőkebevonás ösztönzése miatt nem időszerű.

Az iparűzési adót - függetlenül attól, hogy az EU hosszú távon is tudomásul veszi-e a második hozzáadott érték típusú adó fenntartását - a vállalkozások versenyképességét rontó hatása miatt mindenképp meg kell szüntetni.

4.) Az adóigazgatás és az adminisztráció egyszerűsítése

Fontos cél és terület. A programot a számviteli, nyilvántartási, bevallási és elszámolási rend egyszerűsítésével, összehangolásával lehet megvalósítani.

Az átalány típusú adóztatás kiterjesztése - akár az adóalanyok körére, akár az adóalap értékhatárára, akár egyes adónemekre nézve - kontraproduktív, zsákutcás megoldás. Az eva és ekho alanyi körének és árbevételi határának növelése csak legalizálná és szervezetté tenné a ma is széles körű adóelkerülést. Ezeket a legalizált adóelkerülési csatornákat ki kellene irtani a magyar adórendszerből az ún. bagatelladókkal és járulékokkal egyetemben. A felesleges nyilvántartási és adatszolgáltatási kötelezettségek megszüntetése a cél, nem pedig a semleges adóztatási kötelezettség széles körű felszámolása és a "mérethez" igazodó pozitív diszkrimináció. (A kicsik fizessenek kevesebbet, a nagyok többet elv csak szervezeti manipulációkhoz és adókikerüléshez vezet.)

Összegezve

Adóreformra szükség van Magyarországon, de az nem egyenlő az adószintek és mértékek egyszerű csökkentésével, vagy az adó- és járulékfizetési kötelezettség széles körű megszüntetésével.

Az adórendszer, a társadalombiztosítási járulékrendszer és az illetékrendszer összehangolt, harmonizált reformjára van szükség, amely épít az államháztartás átalakítására, összhangban van a követett gazdaságpolitikával, és stabil bevételi hátteret biztosít az államháztartás számára.

A szakmai munkát úgy célszerű ütemezni, hogy a reform konzisztens elemei egyszerre eldönthetők és meghirdethetők legyenek, még ha a megvalósítás két-három ütemre oszlik is. Nem szabad évente súlyos szakmai és politikai vitákkal terhelni a társadalmat lopakodó vagy fokozatos adóreform ürügyén. A sikeres adóreform semmi mással nem helyettesíthető feltétele, hogy elváljon a politikai, választási kampánytól, és ne legyen a politikai marketing, valamint PR-szemfényvesztés foglya.

A sokoldalú gazdasági és versenykényszer teszi elkerülhetetlenné a magyar adórendszer gyökeres átalakítását. Ez a kényszer egyszersmind kitűnő alkalmat kínál arra, hogy egy átfogó adóreform keretében legalább részben visszaszerezzük elveszett pozícióinkat a kiélezett regionális adóversenyben. Felhasználva az esélyt, érdemes lenne egy modern, hatékony és versenyképes adórendszert alkotni az elavult, diszfunkcionálisan működő adóstruktúra helyett már 2009-től. Alapelv: minél többen fizessenek, minél kevesebb adót és járulékot!

Reformértékű és a gazdaságra kedvező hatást gyakorló adóreform csak a terhek átcsoportosításának, illetve csökkentésének kritikus mértéke esetén valósítható meg. Azaz 100-200 Md Ft/év kihatású korrekcióknak nincs gazdaságpolitikai hatása, lényegében értelmetlen. (A mai 40 százalék/GDP arányos jövedelemcentralizáció mellett - ami több mint 11 ezer Md Ft/év - minimum ezer Md Ft kihatású módosításra lenne szükség.)

Természetesen a legjobb adóreform sem áshatja alá az államháztartás bevételeinek biztonságát, nem okozhatja a deficit ismételt növelését. Ezért, amíg az állami kiadások jelentős mérséklésére a politika nem vállalkozik, az adórendszeren belül kell megteremteni az átalakulás mozgásterét. (Egyes adók átmeneti növelésével, a kedvezmények csökkentésével és az adózásba, járulékfizetésbe bevontak körének, valamint az adóalapoknak a bővítésével.)

Ha szellemi restség és politikai gyávaság miatt ezt az esélyt is elszalasztjuk, alig marad érdemi eszköze a gazdaságpolitikának a gazdasági növekedés dinamizálására.