- Vannak olyan könyvek, amelyekkel kapcsolatban az olvasó az érzése az, hogy nem lehetett volna nem megírni őket. Olyan művek, amelyekről nem az jut az ember eszébe először, hogy jók-e vagy sem, hanem az: vannak, mert szükségesek. Ön szerint melyek azok a szükségszerű Esterházy-könyvek, amelyek nélkül nem lenne Esterházy-életmű?

- Kötelességszerűen (ál)indignálódva kapásból azt válaszolnám, hogy mindegyik könyvem szükségszerű, nekem, mert amelyik nem az, arról önnek nincs tudomása, hiszen nem íródtak meg. Ha a kérdés az, hogy melyek azok a könyveim, amelyek reprezentatívak, akkor a Harmonia Caelestist kell mondanom, a Termelési regényt és a Bevezetést. Ezek afféle összegzések, de nem volna igaz, ha különleges státuszt gondolnék el számukra magamban, mert nekem mindegyik kötetem ugyanazzal a szükségszerűséggel és súllyal bír. Másfelől nézve azonban semmi súllyal nem bír egyik sem, mert el sem tudom mondani, mennyire hidegen hagy az, amit korábban írtam. Csak az érdekel, amit épp csinálok. Meg amit fogok. Kicsi különbséget teszek a Harmoniával, de nem az ön kérdésében megfogalmazott szempont miatt, hanem azért, mert nagyon sokáig dolgoztam vele, és sok nehéz élményt őrzök innét. Nagyon nehéz volt megírni, sok hibámra emlékszem, noha ugyanakkor átéltem vele eufórikus szakaszokat is (de azokra igen helytelenül és bosszantóan nem szoktam gondolni). Olyan eufóriát, amit a Termelési regény befejezése idején éreztem, vagy akkor, amikor a Semmi művészetnek megtaláltam a formáját.

- Miképpen gondol a legújabb könyvére? Hol van a helye?

- Most azt gondolom róla, hogy egy négy részből álló sorozat első könyve. Mindig ilyenek lesznek a munkaterveim, sohasem egy, hanem mindig több könyv gondolódik el bennem. A Semmi művészetnek egyébként az volt a munkacíme, hogy Egyszerű történet, száz oldal. Ez azért volt fontos, mert amit én írni szoktam, az többnyire nem egyszerű, nem történet és nem is száz oldal. A munkacímmel is azt akartam kifejezni, hogy a szöveget megtartom egy ívben, hogy ne akarjon elágazni folyton, ahogyan az én alkatomnak, a képességem fajtájának egyébként megfelelne. S az érdekes föladat, hogy miképpen lehet a képesség ellen a képesség segítségével dolgozni. A Semmi művészettel kapcsolatban számomra fontos az is, hogy milyen képnek gondolom el. A könyveimet ugyanis képben látom, amikor először elképzelem őket. A Harmonia például hatalmas kastély volt, terekkel, lépcsőkkel, dísztermekkel és pincékkel - hogy mekkora pincékkel, azt eleinte még nem is tudtam. A Semmi művészetről pedig azt gondoltam, hogy egy szép váza. Ezek gyerekes dolgok, de nekem mondanak valamit.

- A Semmi művészetnek még nem jutottam a végére, de az eddigiekből úgy érzem, mintha napló volna, egy prózaíró naplója. Ma egyre többen írnak internetes naplót, önt foglalkoztatja-e, hogy saját blogot indít?

- Nem.

- Az irodalmi blogokban is visszhangja volt Nádas Péter közelmúltban elhangzott nyilatkozatának, amelyben azt rótta föl a fiatal magyar íróknak, hogy morális kérdésekkel nem foglalkoznak kellő súllyal a műveikben. Mit gondol erről? Megvitatta ezt Nádassal?

- Nem, de nekem ehhez a kérdéshez egyébként is olvasóibb vagy linkebb a viszonyom. Nézem, ahogy időnként jönnek új palik és lányok, s másképpen csinálnak valamit, mint én, mi, és ez hol érdekel, hol nem. És aztán vannak tendenciák, amelyek jönnek-mennek, különféle okai lehetnek, most például, legalábbis azt hiszem, a bonyolult lett egy új szitokszó. Persze ez is visszatérő dallam (az élet nehéz, a művészet szórakoztasson). De az ellentétes a művészettel, ha engedünk a komplexitástól való félelemnek, mert a művészet - hm - éppen a komplexitásban mutatja meg önmagát. S most nem túlbonyolításról beszélek. Hiszen az igazi nagyok úgy komplexek, hogy még egyszerűek is tudnak lenni. Ebből a szempontból nagyon érdekes, hogy a magyar irodalom külföldön éppen olyan kortárs könyvekkel szerzett nevet, amelyek ellene tartanak ennek a trendnek.

- Nagyon szeretem a Hrabal könyve című regényét, ez juttatta eszembe, hogy van-e olyan magyar író, akinek hasonlóképpen megírná a könyvét? Mondjuk tisztelgésből egy nem külföldi, hanem egy magyar életmű előtt?

- Négy könyvön gondolkodom mostanában, azok között nincs ilyen. De az életrajz mint műfaj már régóta foglalkoztat. Érdekes módon nem írót, hanem inkább zenészt akarok választani, ha valaha életrajzot - és persze csakis áléletrajzot! -, írok valakiről.

- Zenészt vagy zeneszerzőt?

- Zeneszerzőt.

- Bartók?

- Az állna kézre, de ez még arrébb van, erről nem érdemes beszélni. De arról igen, hogy az életrajz jó műfaj, igaz, a Hrabal könyve ebből a szempontból nem releváns, mert nem életrajz meg nem is tisztelgésből született. Tisztelgésből nem lehet írni vagy alkotni. Köszönet, az volt bennem, meg van is, többet látok a világban Hrabal által is, és ez a több ott van vagy legalábbis ott lehet a könyveimben.

- Debrecenben beszélgetünk, nem meszsze attól a helytől, ahol Wass Albert erdélyi írónak szobrot állítanak az idén. Mi a véleménye a szoborállításról, és az ellene való tiltakozásról?

- Állítsanak neki szobrot, ha valakinek ez boldogságot okoz, vagy pláne megnyugszik, a nyugalom fontos, akkor állítsanak, százat és ezeret. Én ezt az egész ügyet nevetségesnek tartom. Ez nem irodalmi dolog, ami még rendben volna, hiszen az irodalomból néha csinálnak nem irodalmi dolgokat, és Wass Albert alkalmas is rá, hogy ezt tegyék vele, hogy kultusz vagy kultúrharc tárgya legyen. De az nincs rendben, ha ebben az ügyben írók és értelmiségiek korrumpálódnak, s alárendelik magukat ezeknek a nem irodalmi szempontoknak. Ha már, akkor itt volna írástudói felelősség. Minden, ami történik Wass Albert körül, az aránytalan. Időnként az ellene való fortyogás is aránytalan. Szerintem sok diák most azt hiszi, Wass olyan, mint Petőfi vagy Ady vagy Illyés Gyula. Hát nem olyan. Úgyhogy talán mégsem olyan jó vagy ártatlan az a sok szoborállítási hevület. De mért kell bármit is letagadni, nem meglátni, akarni? Mért ne lehetne a korai munkáiban meglátni, ahogy Babitsék is láttak belőle valamit, a tehetséges fiatalembert, meglátni a negyvenes évek írásainak több mint kínosan rasszista hangjait, közben kikérni magunknak a román inszinuációt és a pört, és költészetét finoman szólva is a nemzeti giccs legszebb ékkövének látni. Nehéz Wasst is, meg mondjuk a nyugatosok költészetét is jónak látni, szerintem ez vagy-vagy. Az arányokon meg, akit érdekel, lehet vitatkozni, lásd a Pomogáts versus Ágoston Vilmos felfogása. Ők a tárgyról beszélnek. De itt a nagyhangú védőbeszédekben nem erről van szó, a legkevésbé sem irodalomról vagy eszményekről.

- Hanem miről?

- Idiotizmusról, mondanám kapásból, de akkor a "nem lehetne kicsit kedvesebben?" program jegyében inkább nem mondom. De sokkal kedvesebben nem lehet. Ez így hazudozás. Meg bizniszelés, valóságosan is meg a nemzeti érzelmekkel is. Ennek majdnem mindenki a vesztese, az író Wass Albert elsősorban, a Wass Albert-olvasó is, és az őt nem olvasó is. Egyetlen győztes a Wass Albert-szobor.

Csak az érdekel, amit épp csinálok. Meg amit fogok