Nem arra a kijelentésre gondolok, miszerint az Utazás... egy "futball-díszletezésű" könyvterv megírása helyett született, mert ez inkább csak az irodalmi "tények" Esterházynál szokásos felfüggesztésére vonatkozott (az írói térben minden valami helyett áll), inkább a szomorúság, a minden korábbi alkotói stratégiát fölülíró dac lehetett árulkodó, amely az elmúltakat az elmúlás ellenében uralni akarja. "Muszáj valamit tenni, mert állandóan nem lehet félelemben élni" - hangzik a Semmi művészetben. Amely tehát az első öregkori mű.

"Miután Magyarország a várakozásoknak megfelelően Puskás lesgyanús góljával megnyerte a világbajnokságot." Ez az Utazás...-beli mondat pontosan azt jelenti, hogy anya él, nem halt meg. Hogy nem voltunk kitelepítve. Hogy egy másik élet (egy másik férfi) felől nézve lehetünk egyetlen és örök homoerotikus szerelem tárgya, amiről esetleg sejtelmünk sincs. Hogy lehet olyan énünk, amelyik (nevezzük, mondjuk, Görög Mikinek) nem hisz a szappanszagú Úristen létezésében, és irtózatos káromlások közepette földeli el az anyját. Egy olyan anyát, aki mégiscsak meghalt.

A tét tehát nagy, és mint Esterházynál mindig, minél nagyobb ez a tét, a hang annál frivolabb. A rezümét előzékenyen maga fogalmazza meg, így: "az egész futballhóbelevanc az anyaszűrőn áteresztve". Ami a regényben ennek a mondatnak a felső szintjén működik, az az eddigi életmű ismerőinek, profi és amatőr szövegelemzőknek szól, velük diskurál. Miközben a tájékozottság hamis tudatát, az önidézéseket cinkosan érteni vélő olvasók iskolás idilljét röhögve széttrancsírozza, rendszeresen koncot is vet nekik, újabb esterházyságokat helyezve el ott, ahol a ritmusnak jólesik. Értsük végre úgy, hogy nem lehet (nem szabad) mindent érteni. Értsük végre a legvéresebben a paródiát, amely "könnyelmű és kacér, ledér és óvatlan" gesztusokkal menekítené az írót az egyetlen birtokolhatóba, a nyelvbe, csak hát a rettenetes pofon nem megúszható, akkora, hogy a szó adja a másikat (kivételesen nem E. P. mondja így, hanem az E. P-vel pillanatok alatt "átitatott" olvasó). A futball is nyelv, pálya a világ ellenében, saját törvényekkel, a játék befelé végtelen variációival - ezekben éppoly gazdag, mint bármely más nyelv a szinonimáiban -, képzeteihez szükséges a "szigorú, de igazságos" lény (itt edzőnek hívják). Az új regényben azonban ott a végletessé növekvő fájdalom, hogy menedék ez is, egy mindörökké gyermeki lélek dédelgeti. (Ezért a "lódítás", miszerint a főhős tizenöt éves korától már nem rúgott labdába.)

A regény finom szójátékkal indul (mi mással), a katolikus imák jegyében, de "az anyának és a fiúnak" nevében, és zsoltáros fohásszal végződne - "könyörülj rajtam, Uram" -, ha nem követné a zárást (természetesen) egy utójáték, amelyben anya és hit keserves megtagadásával kezdhetjük az emlékezés zarándokútját elölről. A kereszténység blaszfemikus jelenléte ugyancsak a végsőkig feszített, hétköznapi szakrális terét/keretét - súlyos irodalmi hagyományokat mozgósítva - egy kórház, főhősünk kórházi kiszolgáltatottsága adja. A kórház mint az emlékezés terepe.

Esterházy gyönyörű és megrendítő tétmeccset játszik, nem pusztán nosztalgia-bemutatót tart, ahol még csettinthetünk, ha lendül a legendás jobb. Vagy a bal? Mindezt még pontosabban is meg kell írnom, az öröklétben ez egyáltalán nem mindegy.

Magvető, 224 oldal, 2990 forint