Christoph Ruckhäberle: Tél az asztal alatt (2005, olaj, vászon)

Reviczky Zsolt

Annette Schröter: Hős 3 (2006, papírkivágás)
Reviczky Zsolt Ritka, s egyben reményre okot adó alkalom: a kortárs művészet egy fontos jelensége nem évtizedes késéssel, hanem az aktuális jelenkortörténet részeként mutatkozik be Budapesten. Ráadásul az 1990-es évek óta fennálló Neue Leipziger Schule, az új lipcsei iskola nem kis mértékben ugyanannak a kulturális területnek, összefüggésrendszernek a része, ahova amúgy mi is tartoznánk: a posztkommunista országok romokból, elfojtásokból, rémületből, nosztalgiákból, nehezen olvasható emléknyomokból álló világának. Ez az a virtuális földrajzi terület, amelynek megértése egyre fontosabb feladata a kortárs kultúrának és művészetnek egyaránt. A világháború utáni német művészetben hosszú évtizedek óta komoly szerepet játszottak az NDK-ból származó művészek: Gerhard Richter, Sigmar Polke, Georg Baselitz kulturális identitásában éppúgy nyomot hagyott az államszocializmus kísértete, mint a III. Birodalom emlékezetének feldolgozása. Most azonban már valami másnak lehetünk a tanúi, annak ugyanis, hogy a volt NDK egyik fontos kulturális centrumának, Lipcse városának kortárs festészete iskolaként, s fontos alkotói által egyaránt felkerült a kortárs kulturális és művészeti világ térképeire. Neo Rauch, a lipcsei iskola angol nyelvterületen leghíresebb alkotójának 2007-ben a New York-i Metropolitan múzeum falai között rendezett egyéni kiállitása után a festő képei dollármilliókat (!) érnek, de a most a Műcsarnokban bemutatott művészek jelentős része magyar szemmel példátlan karriert mondhat magáénak. Csendesen azért jegyezzük meg: ez a kiállítás egy olyan pillanatban érkezett Budapestre, amelyről Bencsik Barnabás, a Ludwig Múzeum frissen kinevezett igazgatója joggal jegyezte meg a Műértőnek adott interjújában: mintha az a veszély fenyegetne, hogy a kelet-közép-európai kánonból végképp kimaradunk. Mindehhez a kormány is aktívan hozzájárul, amikor a szakma tiltakozása ellenére olyan amatőr, hobbista milliomos magángyűjtőknek ad közpénzt, mint Kovács Gábor, akinek Kogart névre hallgató galériája annak az ékes bizonyítéka, hogy a művészet esetében a pénz mit sem ér jó ízlés és tájékozottság nélkül. A Kogart immár állami támogatásból alakuló gyűjteményének ugyanis sajnos nem sok köze van ahhoz a kortárs európai kulturális világhoz, amelyhez nékünk tartoznunk lenne érdemes. Ez az intézmény, az épület kialakítása, abszurd luxusa, kiállításainak egy része, követhetetlen gyűjteményfilozófiája: pusztán romantikus hóbort, professzionális normák nélkül.

A lipcsei új iskola sikerének nyilván számos oka van, de egyet feltétlenül érdemes megemlítenünk - szoros összefüggésben a budapesti szcéna láthatatlanná válásának, marginalizálódásának tényével. A mai magyar művészet ugyanis, pár kivételtől eltekintve, teljes mértékben figyelmen kívül hagyja azt a kérdést, amelyre a Die Zeit kritikusa is utalt: vagyis a kortárs művészet és a társadalmi identitás közötti összefüggések elemzését. Mely elemzés Lipcse esetében - több szempont, archeológiai réteg mellett - a történelmi félmúlttal való foglalkozást jelenti. Nem szembenézésről, hanem a társadalmi lét és a festészet közötti összefüggések megkonstruálásának esztétikai programjáról van szó. Ez a festészet ugyanis, amelynek kiválóan rendezett bemutatója a Műcsarnokban látható, Freud szavaival a rossz közérzet a kultúrában lenyomata. Ama bizonyos Unbehagen szoros összefüggésben áll az "óceáni érzés" (Romain Rolland) elvesztésével. A végtelen és a szabadság együttes eltűnése pedig a kísérteties és otthontalan világát idézi fel. Azt a világot, amelynek különböző aspektusai, kulturális metaforái, érzéki lenyomatai tűnnek a néző elé a Műcsarnok kiállításán is. Tilo Baumgartel Zeitgleich (Egyidejűség) című, négy önálló jelenetből, montázsszerűen elrendezett elemekből álló szénrajzán a mindennapi élet pillanatai tűnnek elénk: a tábortűz, az uszoda. S közben ugyanott: a nyestek serege, melyek mintha épp elfoglalták volna a várost. Baumgartel értő kritikusa Kafkát, az Átváltozást említi mindennek kapcsán. Az 1972-ben született művész otthona egy mára eltűnt állam volt, s ugyan szó sincs semmiféle Ostalgiáról, de az elsülylyedt kultúra emléknyomainak felidézése bármily kísérteties is, elkerülhetetlen. Baumgartel éppúgy merít a klasszikus szürrealizmus mintáiból, mint a közvetlen közelében lévő tájakból, az NDK-életforma romjai közötti világok különféle kontextusokban idéződnek fel. S persze ennek az álombeli, rémségekkel és teátrális pillanatokkal teli festészetnek a globális szcéna épp úgy fontos eleme, mint a közvetlen lokalitás. Marc Auge francia antropológus kifejezésével élve, a "nem helyek" (a non-lieux) dokumentálásának vagyunk a tanúi. Azokra a szupermodern városi terekre látunk rá különös perspektívákból, amelyek mindenhol ugyanolyanok, semmiféle egyedi szellemiségük nincs többé. Repülőterek, downtown-ok szerte az első világban.

A kiállítás kurátorai, Készman József és Nagy Edina okkal tették Baumgartel álombeli világa mellé a lipcsei festészet "nagyágyujának", Neo Rauchnak a képeit. Rauch ugyancsak a legkülönbözőbb történelmi korokból, ikonográfiai rétegekből merít s állítja össze képeit: de ezeken nyoma sincs a montázsokhoz szükséges eltérő jelentésrétegek összeütközésének. Ellenkezőleg: a posthistoire világában magától értetődően tűnnek fel a kortárs popkultúra és a francia, német felvilágosodás, a Goethezeit képei, utalásai. S mindkettejük festészete - nagyméretű képekről van szó - a végtelenségig teátrális, a képek mintha egy előadás egyes elemeit rögzítenék. Ez az illusztratív festőiséghez való ironikus, kifejezetten távolságtartóan könnyed viszony jól érzékelteti a történelmi, társadalmi világok átalakulásának folyamatát. A lipcsei új festészet éppúgy magyarázhatatlan az NDK nélkül, mint a kortárs Németország egészének kultúrája nélkül, de bizony már más, jóval áttételesebb, bonyolultabb játékszabályok jellemzik azt, mint Polke vagy különösen Richter, vagy épp Beuys munkásságát, ahol a politikai identitás és álláspontok követhetősége, szoros fegyelme adandó alkalommal épp az esztétikai reveláció része is. Richter híres sorozatán, a stammheimi fegyházban öngyilkosságot elkövető német baloldali terroristák emlékét idéző sorozaton az elhomályosult kontúrok, a színpadiasság minden retorikus formáját elkerülő, szigorú "alig festészeten" a német traumárát vallató kínzóan egyértelmű kérdésekkel, s festői válaszokkal szembesülünk.

Ezek a képek azonban már távolabb vannak a traumakultúra felfedezésének és erőteljes áttörésének pillanatától, s azokon a III. Birodalom, az NDK-múlt egyaránt távolságból, más-más szög alatt, más modorban van jelen. De annyi bizonyos, hogy ez a festészet, s győzelmes fogadtatása világszerte azt mutatja, hogy milyen kínos és reménytelen is volt az az elképzelés, hogy az NDK politikatörténeti korszakának lezárulásával mindaz, ami volt, láthatatlanul, nyom nélkül tűnik el a német kultúrából. Mert épp az ellenkezője történt.

S hogy mindez milyen erővel van jelen ezen a kiállításon, arra egy olyan művész munkái mutatnak rá, akinek budapesti bemutatása a kurátorok nagy érdeme. Mert szemben a világművész Rauchhal, Katharina Immekus ma még inkább csak szerényebb körülmények között ismert. Jómagam a Műcsarnokban találkoztam munkáival először - s csak biztathatom az olvasót, hogy a május 18-ig tartó kiállítást önmagában ezért a felfedezésért is keresse fel.

Az 1970-ben született Immekus szinte kérlelhetetlen makacssággal készít fametszeteket és olajképeket a stílusalatti, vernakuláris épületekről, illetve azok tájba való illeszkedéséről. Ritka kétértelmű művészet ez: mind tematikáját, mind modorát, vizuális retorikáját illetően. A különféle falusi, tanyai házak, fogadók, kisvárosi mellékutcák mintha épp azokat a képeket idéznék, amelyek egyébként az ilyesfajta bungalókban, olcsó panziókban a falakon láthatók. Ennyiben ezek a képek ironikus önidézetek, a "rossz festészet" giccses világának parafrázisai. Csakhogy nem pusztán erről van szó: Immekus ugyanis - irónia ide, távolságtartás oda - bizony épp azt a Heimatkultúrát idézi fel nagy erővel, amely az elmúlt évtizedekben egyszerre lett politikailag vállalhatatlan, s a magas kultúrában, a nagy művészetben gyakorlatilag ábrázolhatatlan. Az elveszett otthon képe, ez bizony egyike a legérzékenyebb, leginkább megkerülhetetlen kérdése annak az országnak, amelyben nem pusztán a III. Birodalom hosszú árnyéka boríthat sötétbe ma is nyári reggeleket, de - mint ezek a képek mutatják - ott van a NDK világának közeli, s hirtelen eltűnt Atlantisza.

A kortárs lipcsei képzőművészet képei, a kétséges, bizonytalan identitás festményei - mindannyiunk önarcképei.