Olyan brutálisan mechanikus technikával, amelyről az embernek a tüskésdrótok vad ritmusa jut az eszébe, meg rémtörténetek az emberbaleseteket okozó szögbelövő pisztolyokról. De nem ez az egyetlen tapintatlansága. Vojnich képei Európát hatalmas, üres betonhodálynak látják, Angkort a kötelező kő-csipke-torony-erdő helyett egyetlen elhanyagolt lépcsősornak, Tibetből egy sivár világítóudvar élményét hozzák magukkal, és a Moszkva téri telek a legcsüggesztőbb részét találja meg ennek a csüggesztő urbanisztikai abszurdumnak.

Mert tárgya, témája inkább hétköznapi. Szénhányó, amelynek éppolyan építménye van, mint egy internálótábor baljósan néma őrtornyának, Falikút Szemesen, amelyen tényleg nem történik más, mint sárga falon egy öntöttvas falikút, meg egy szürke ablak elmosódva, Papírgyár, amelyen üres, fantáziátlan, szabályos medencék utalnak egykori produktivitásra. Csupa múlt, vagy megállt idő. A Szoba reluxával redőnye természetesen lóg, nagy, gyanús tisztaságú üvegfalak a modernizmus erodált dicsőségét mutatják, a mosogatókat és mosdókat felvonultató kompozíciók ismét bizonyítják, hogy a festő mindig beleütközik némi antihigiéniát felmutató tisztasági berendezésekbe. Ember most sincs, sosincs a képeken, hogy mégsem unjuk meg az illúziótlanságot, azt először a festésmódnak tulajdonítjuk.

Vojnich mestere a festésnek. Az, hogy egy nagyon önkorlátozott, nagyon fukar színskálával képes sokteremnyi tárlatot és több évtizedes pályát izgalmasan betölteni, önmagában bizonyíték. A feketétől a feketéllőn rozsdásig, a mogorva barnától az ezerféle szürkéig terjedő, néha koszlott sárgákat és csüggedt vöröseket megengedő palettája átlagfestő esetében unalmat és manírt ígérne. Csakhogy Vojnich úgy bánik ezzel a spártai színvilággal, olyan pompásan váltja és adagolja, mint egy elszabadult kolorista a maga zengő színeit. A Kék tatami koromfekete világában már-már keresni kell a cím ígérte motívumot, amely mintha most döntené el, hogy szürkésfekete maradjon-e, vagy valóban kék, de kék lesz, és éppen emiatt meghatározó. A Fehér mosogató... kormosan vörös fala ebben a rendszerben pompeji diadalnak látszik. A szemesi zsáner sárga fala egyenesen impresszionista derűnek.

Már csak azért is, mert a felületek pompásan változatosak. Nemcsak a színezettek, a festő a fekete feketének és a szürke szürkének is annyiféle változatát kínálja. Az Európa II. szürke-feketéje erős, de nem is cirmos, egyenesen almásderes, a Papírgyár feketéje puhán, bársonyosan kormos, a Part az Atlanti-óceánnál útja súlyosan is pointilista. Ha aztán a néző mindezt felérzi, ha bejutott ebbe a világba, már élvezi a gazdagságot, amely ezt a piktúrát az elszánt világfájdalomtól és a kötelező világundortól oly nagyon megkülönbözteti. Észreveszi az Üres raktár ragyogását, amely a szürkeségben már-már olyan erős lesz, mint optimista szocreál festmények bedőlő fényzuhataga, észre a Halvány terem fényes, a kereteit, sőt talán az üvegjét is megőrzött ablakát, meg a Mosdó zöld-rózsaszín falon biztató vörös derengését.

Ez utóbbi kisméretű kép, nyolcvancentis, de pokolian erős, monumentális. Nagyságát padkának, fali tartálynak és mosdómedencének az a rendszere, tiszta konstrukciója biztosítja, amely valamennyi mű rejtett lényege. Vojnich, ha nem leplezné, konstruktivista festő volna. Üres falsíkoknak, barakkok keresztgerendáinak, szerelőaknák mélységének és lépcsők meredekének biztos, bravúros szerkezete minden kép, konstrukcióké, amelyek absztrakttá csupaszítva is pompás szellemi élményt nyújtanának.

Így azonban, hogy nincsenek lecsupaszítva, hogy színek, felületek és atmoszférák óvatosan feltöltik őket, hogy terük mindig hatalmasan monumentális, humánussá válnak. Nincs ott az ember. De ott volt, és a nyoma, a szaga, a keze nyoma ott van. Egy öntörvényű festői világban, amely - a hétévnyi válogatás végképp meggyőz efelől - hiánytalan mesterpiktúra.

Fehér mosogató, vörös fal. 2006. vászon, olaj, 132x175 cm